Az Erdélyi Magyar Néppárt alighanem Schmitt Páltól tanulta a helyesírást. A politikai alakulat sajtóközleménye hemzseg a hibáktól. Íme:
Az „és koránt sincsenek megelégedve a hatalom válságkezelő megoldásaira” mondatrésznek nincs értelme. Helyesen így kellett volna írni: „és koránt sincsenek megelégedve a hatalom válságkezelő megoldásaival”.
A „több helyről is visszaköszönő kijelentés” mondatrész képzavar, mert a kijelentés nem köszön vissza (még átvitt értelemben sem). Valószínűleg a gyakran megfogalmazott kijelentésekre gondoltak a szerzők.
Szintén képzavar a „merült fel” kifejezés, ugyanis semmi sem merülhet felfele, minden merülés lefele történik. A „vetődött fel” kifejezés lett volna a helyes.
Az „olvasható meg egy észrevételben” mondatrészben a „meg” helytelen és fölösleges, mert az észrevételt elolvasni és nem megolvasni szokták.
A szerzők továbbá a 2010-es választásokról beszélnek (amikor is 1990-hez képest 600 ezerrel csökkent volna a magyar szervezetre leadott szavazatok száma), csakhogy 2010-ben nem voltak választások Romániában, így az sem tudható, hogy hány magyarral csökkent a szavazók száma.
A „nyolc pontból álló kérdőíveket” mondatrész szintén helytelen, mert a kérdőívek nem pontokból állnak. A „nyolc kérdést tartalmazó kérdőíveket” mondatrész használata lett volna helyes.
Nem a kérdéssor, hanem a kérdéseket tartalmazó űrlap tölthető ki.
Ha egy alig egy oldalas fogalmazványban ennyi hiba van (és még csak egy helyesírás-ellenőrző programra sem futja), akkor az már több puszta figyelmetlenségnél. Ez tiszteletlenség a nyelvvel és az olvasókkal szemben is.
Azt írja – az általam egyébként nagyon kedvelt – Kovács Péter a személyes blogján, hogy az RMDSZ – valamint Lúdas Matyi – háromszor is megmondta (2004-ben, 2007-ben és 2009-ben is), hogy nem kell Traian Băsescut támogatni és lám, igaza lett.
Nos, lehet, hogy háromszor megmondta, de nem hallgatott saját magára már 2004-ben és 2007-ben sem amikor a székely megyékben masszívan az államfőre szavaztak de főleg 2009 decemberében nem, amikor az RMDSZ kormányra lépett a Demokrata Liberális Párt oldalán, mert akkor pontosan Traian Băsescut támogatta, hiszen a Demokrata Liberális Párt Zeusz – ahogyan arrafelé becézik – hű szolgálólánya. Ugyancsak Băsescut támogatta az RMDSZ a legalább egy tucat bizalmatlansági indítvány alkalmával, amikor fegyelmezetten nem szavazott még a gyanúját is elkerülve annak, hogy voksolna a bizalmatlansági indítványra (egyedül Verestóy szavazott egyszer, meg is dorgálták érte, pedig a kormányt, azaz Băsescut támogatta nemleges szavazatával). Ha az RMDSZ következetes lett volna, akkor eleve nem lép be Traian Băsescu kormányába (nehogy már azt mondja valaki, hogy ez a Boc kormánya, mert nem szeretem a rossz vicceket) és akkor nem lehetett volna megszavazni a parlamentben. De ha valamilyen heveny részegség nyomán mégis beszállt az RMDSZ, akkor volt rá három éve, hogy kijózanodjon, kilépjen a kormányból, és az ellenzéki többség megszavazza az elnök felfüggesztését. Ezt sem tette meg a Szövetség, habár nyilvánvaló volt, hogy a demokrácia és a jogállamiság felszámolása folyik az országban.
Most, amikor büdös lett Băsescu az RMDSZ is szabadulna tőle, vagy legalábbis attól a megítéléstől, hogy ő az elnök utolsó csatlósa. Jól van ez és Péter okosan is csinálja (gondolom, hogy ha rajta állna már rég otthagyta volna), de azért ne nézzen hülyének bennünket se. Inkább azt kellene kilobbiznia, hogy legalább most, az összevont választások és a levelezéses szavazás bevezetése (merthogy ne legyenek illúzióink) előtt lépjen már ki végre az RMDSZ és jöjjenek az előrehozott választások az elnök felfüggesztésével fűszerezve.
Nagyot domboríthatott volna az RMDSZ, ha lett volna egy csöppnyi vér a pucájában és legalább a nyilvánvalóan rossz egészségügyi törvénytervezetről megmondja, hogy nem tetszik neki. Most eljátszhatná a nemzet és Arafat megmentőjének a szerepét, s naivabbjainkkal még talán azt is elhitetné, hogy Băsescu betojt, midőn Hunorunk hunyorgott egy kicsit. Hát, nem jött össze.
Megvárták, míg maga Bösze fúj visszavonuló, akinek – érdekes – nem volt szüksége szakmai elemzésre meg országjárós közvitára ahhoz, hogy megtudja: alábecsülte a civil összefogás erejét ebben a kérdésben.
Így viszont marad a homlokán a billog: Bösze utolsó csatlósa, akinek nemcsak bátorsága nem volt elvszerű álláspontot kialakítani, de még a taktikai érzéknek is híján volt, nem érzett rá a pillanatra, amikor dobbantani lehetett volna.
Azt olvasom az Agerpres hírügynökség tegnapi jelentésében, hogy Kelemen Hunor az RMDSZ elnökségének tegnapi, kolozsvári ülése után kijelentette, hogy a Szövetség nem támogatja az új egészségügyi törvény tervezetének felelősségvállalás révén történő elfogadását. Az elkövetkező időszakban Dr. Ritli László egészségügyi miniszter nyilvános szakmai konzultációkat fog folytatni a jogszabályról az egész országban és az RMDSZ majd ennek nyomán alakítja ki testületi véleményét a jogszabály tervezetéről.
Ha nem ismerném a kialakult helyzetet, s nem rendelkeznék bizonyos háttér-információkkal, akkor azt is mondhatnám, hogy igazán kár volt a magas elnökség tagjait Kolozsvárra citálni, drága idejüket vesztegetni azért, hogy döntést hozzanak a világ legtermészetesebb dolgáról, nevezetesen arról, hogy a törvényeket parlamenti vita után fogadják el és nem kormányzati felelősségvállalással. Aki nem ismeri a romániai törvénykezést, e hír alapján arra is gondolhat, hogy kis hazánk alkotmánya szerint a rendes törvénykezési út a felelősségvállalás és a kormány csak rendkívüli és indokolt esetekben tekinthet el ettől, ezért volt szükség arra, hogy az egyik kormánypárt magas szintű politikai döntést hozzon egy ügyrendi kérdésben.
A honi valóság ismeretében persze tudjuk, hogy miről van szó. Az RMDSZ tudja, hogy a törvény rossz. Tisztában van azzal, hogy közeli időpontban történő életbeléptetése – a vizitdíjjal súlyosbítva – a lehető legkomolyabban veszélyezteti a Szövetség bejutását a parlamentbe, ezért időhúzásra játszik. Egy ilyen vitatott törvény parlamenti vitája – különösen a választás évében – megjósolhatóan elhúzódik, a törvény elfogadása előtt az ország belefut a választási kampányba, amikor a törvényhozás már nem ülésezik, a politikusok hegyek között, völgyek között kanyarognak a szavazatokért, kinek lesz már akkor ideje, kedve és energiája egy ilyen törvény parlamenti vitájához. Az RMDSZ azonban sumákol, nem meri nyíltan kimondani azt amit gondol, nevezetesen, hogy ez az államfő által szorgalmazott törvény neki nem jó, vissza kell utasítani.
Az RMDSZ ugyanakkor farizeus is. Több szempontból is. Egyrészt azért, mert választói nem azt várták tőle, hogy egy ügyrendi kérdésben határozzon, hanem azt, hogy végre tisztán és egyértelműen kijelentse: vállalja a politikai felelősséget ezért a törvénytervezetért vagy sem. Másrészt azért, mert úgy tesz, mintha az, hogy a kormány felelősséget vállal-e a törvényért kizárólag tőle függne. Ha ugyanis Emil Boc utasítást kap a felelősségvállalásra, az mukk nélkül megteszi, akár tetszik ez a kormány magyar minisztereinek, akár nem. Arról Kelemen Hunor semmit nem mondott, hogy amennyiben a kormány mégis felelősséget vállalna a törvénytervezetért, akkor mi történik. Netán kilép az RMDSZ a koalícióból és csatlakozik az ellenzék bizalmatlansági indítványához megbuktatván a kormányt? Ugyan már, hiszen ugyancsak Kelemen Hunor néhány nappal korábban megerősítette, hogy az RMDSZ minden vita dacára marad a Demokrata Liberális Párt oldalán és kormányoz a választásokig. Akkor milyen következménye lehet annak, ha az RMDSZ nem támogatja a felelősségvállalást? Abszolúte semmi. Harmadrészt pedig azért is farizeus az RMDSZ, mert úgy tesz, mintha a törvénytervezettel szembeni álláspontjuk kialakításához további szakmai egyeztetésekre lenne szükség. Különösen Raed Arafat lemondása után már a vak számára is világos, hogy ennek a törvénytervezetnek a támogatása vagy a bírálata már nem szakmai, hanem politikai kérdés. Szinte megalázó dolog egy olyan kiváló szakembert, mint Dr. Ritli Lászlót országjárásra küldeni, amikor ez a kérdés már rég túlnőtt rajta, itt politikai állásfoglalást kellett volna felvállalni és ez a magas Elnökség dolga lenne, merthogy azt már megszokhattuk, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsát már rég nem kérdezik meg semmiről, azok legfeljebb a szövetségi házmester kinevezésében élhetik ki politikai döntéshozói ambícióikat.
Kelemen Hunornak, az RMDSZ szövetségi elnökének idei első sajtótájékoztatójáról tudósítva, a következőket írja a kolozsvári Szabadság című napilap: „A szövetség a hónap végéig alakítja ki testületi álláspontját az egészségügyi törvénytervezetről.”
Nos, az egészségügyi törvény tervezetét az Egészségügyi Minisztérium bocsátotta közvitára. A törvénytervezet szövege most is megtekinthető a szaktárca honlapján. Persze, tudjuk, hogy ezen a tervezeten a minisztérium szakemberei egy vesszőt sem módosítottak ez ideig és a jogszabályt az elnöki hivatal két tanácsosa, Cristian Vlădescu és Virgil Păunescu dolgozták ki. Csakhogy az Alkotmány 74-ik cikkelye értelmében törvénykezdeményezési joga csak a parlamenti képviselőknek, szenátoroknak, a kormánynak, illetve 100.000 állampolgárnak van. Következésképp az elnöki hivatal nem nyújthat be törvénytervezetet sehová. Ahhoz, hogy e jogszabály-tervezet esetében a törvénykezési eljárás megindulhasson, a felsorolt törvénykezdeményezési joggal bírók valamelyikének fel kell vállalnia a kezdeményezést. Ez történt az egészségügyi törvénytervezet esetében, midőn a szaktárca a Közigazgatásbeli döntéshozatal nyilvánosságáról szóló 2003/52 számú törvény 6-os cikkelye értelmében tavaly december 28-án közvitára bocsátotta az általa politikailag felvállalt törvénytervezetet. Ezt követően kerül majd a tervezet a kormány elé, amelyik, ha elfogadja, akkor továbbítja a parlamentnek (jobb esetben, mert rosszabb esetben felelősségvállalással el is fogadja, de ott még nem tartunk).
Lépjünk azonban tovább az alapigazságok mentén. Az Egészségügyi Minisztériumot az RMDSZ által javasolt és politikailag támogatott miniszter vezeti. A miniszter úr felvállalta ezt a törvénytervezetet és közvitára bocsátotta, ami a törvénykezési eljárás első lépése. Elképzelhető, hogy a miniszter nem konzultált az RMDSZ vezetésével, nem kérte ki a Szövetség politikai véleményét, hanem csak úgy feltette a minisztérium honlapjára? Egy normálisan működő politikai alakulat esetében ilyesmi elképzelhetetlen. Ha mégis megtörténik, akkor annak következményei kellene, hogy legyenek. A második lehetőség, hogy a miniszter tanácskozott a Szövetség vezetésével és megkapta a jóváhagyást a törvényhozási eljárás megindításához. Akkor viszont miért kell a hónap végéig eldönteni azt, amiben már határoztak.
Arra gondolni sem merek, hogy valami sumákolásról lenne szó. Az RMDSZ úgy tesz, mintha támogatná a maga által vezetett minisztérium törvénytervezetét, de ugyanakkor ezt nem meri a nyilvánosság előtt is felvállalni, sőt mintegy elhatárolódik a jogszabály tervezetétől, mutogatván az elnöki hivatalra, hogy ez voltaképp az ő kezdeményezésük, nekik semmi közünk hozzá, majd meglátják milyen véleményt alakítanak ki a későbbiekben.
Ezzel a címmel jelent meg új könyvem, ami a politika világáról tár őszinte, kicsit kíméletlen képet az olvasó elé. Hogy miért írtam ezt a könyvet? Azért, mert 16 évet töltöttem el a nagypolitikában és úgy érzem, hogy az erről a világról felhalmozott tudásomat meg kell osztanom másokkal is. Le akartam rántani a leplet az árulásokról, korrupciós ügyletekről, a karrierépítés nem mindig tisztességes eszközeiről.
És ahogyan az amerikai filmek elején látható felírat mondja: ” ez egy kitalált történet, mindenfajta egybeesés valós személyekkel és eseményekkel a véletlen műve”. Majd meg fogják látni, ha elolvassák.
Elkészültem a második regényemmel. Jelenleg a lektorálásánál tartok. Lesz benne egy recept, amelyet a fiammal egyszer el is készítettem. Közreadom, már csak azért is, hogy ha a könyv nem lesz olyan jó, a kaja ellensúlyozza.
Kell hozzá egy viszonylag sovány sertéshús, ezt egészben mindkét oldalán vajban megpirítjuk, de csak annyira, hogy a színe megváltozzon., majd félre tesszük. Egy téglalap alakú fóliára bacon-szalonna szeleteket helyezünk egyenletesen, úgy, hogy teljesen befedjék azt. Erre gombát teszünk egyenletes rétegben (ezzel én nem babráltam, konzerv-gombát használtam, ami nem az igazi, de takarékoskodni kellett az idővel). Sóval, borssal, piros paprikával és kakukkfűvel szórjuk meg a gombát és a húst is. Ekkor a húst az így elkészített baconos gomba közepére helyezzük, majd a fóliánál fogva összehajtogatjuk, úgy, hogy a gomba körbeölelje a húst, a bacon-szalonna pedig a gombát (beismerem, kicsit macerás, de kis próbálgatással menni fog). Ekkor jön a truváj: az egészet becsomagoljuk az előre elkészített rétestésztába, tepsibe tesszük és berakjuk a sütőbe. Én ez utóbbi műveletet is egyszerűsítettem és erre a célra a kereskedelemben kapható réteslapokat használtam. 220 fokon kb. egy óra és 10 perc alatt elkészül. Előételnek füstölt lazacot ettünk körözöttel és szilvapálinkával, a desszert brownie volt vaniliafagyival.
Nincs mit tenni. Együtt kell élnünk a televíziók szórakoztató műsoraival, tehetségkutató vetélkedőknek álcázott, sok esetben giccses, globalizálódott produkcióival. Egy ilyen nagyszabású show ért véget tegnap este, húsvét másodnapján az egyik kereskedelmi csatornán.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a megashow keretében nem vonultak fel szép számmal hiteles tehetségek, kiváló énekesek, lélegzetelállító mutatványokkal fellépő artisták vagy briliáns technikájú bűvészek, zsonglőrök és egyéb szemfényvesztők. Az előválogatásra megjelent mintegy 6000 jelölt közül a döntőbe bejutott 12 valóban tehetséges volt és a maga nemében mindegyik kiemelkedő teljesítményt mutatott, talán egyetlen kivétellel. Ez utóbbi egy repper volt, aki a műfaj íratlan szabályainak megfelelően a társadalmi igazságtalanság ellen lázadó szövegével próbálta megnyerni a nagyérdemű kegyeit, merthogy a vetélkedő nyertesét demokratikusan a nézők szavazatai döntötték el.
Nos, repper barátunkról el kell mondani, hogy mint előadásmód a gyenge közepesek közé tartozik. Nyelve messze nem pörög úgy, mint a tengerentúli kollégáié, de még a műfaj hazai művelőivel sem lehet egy napon emlegetni. Szövegei középszerűek és közhelyesek. Előadása leginkább ahhoz volt hasonlatos, mintha valaki tánclépésekre próbálná meg felolvasni valamelyik bulvárlap vezércikkét: jó lenne, ha mindenkinek élnének a szülei és mindenki gazdag lenne, nem pedig árva és szegény és úgy általában is, jobb lenne, ha jó lenne, mintha rossz lenne, mint ahogyan az van is. Ez az egyik alapmotívuma a repper világellenes lázadásának, míg a másik egy mozgósítóbb üzenet, ami úgy szól, hogy ne hagyd magad, legyél erősebb, mint a nehézségek, győzd le a gondokat, legyen önbizalmad, neked is sikerülhet, még ha román is vagy, mi több, légy büszke arra, hogy román vagy.
Az ifjú titán tegnap esti produkciója ez utóbbi üzenetre koncentrált, s a show rendezői egyéb elemekkel is aláfestették az értékes mondanivalót. Tematikus táncosok modern serege trikolórt lengetve árasztotta el a színpadot, miközben a repper ugyanazt a refrént pofozta hallgatóságába: ne hagyd magad, légy büszke románságodra. Nekem az egykori Megéneklünk, Románia fesztivál lidércnyomásos propagandaműsorait juttatta eszembe ez a minden tekintetben kínosan rosszra sikerült előadás.
Gondolom, hogy a hazai valóságot jól ismerő olvasóim már ebből is kitalálták, hogy a verseny győztese nem a kiváló énekesek, lélegzetelállító mutatványokkal fellépő artisták vagy briliáns technikájú bűvészek, zsonglőrök és egyéb szemfényvesztők valamelyike lett, hanem repper barátunk, aki produkciójával ezt a legkevésbé sem érdemelte meg, de aki ösztönösen vagy tudatosan, de rátalált arra, hogy miként tudja a maga oldalára állítani az egyik – még mindig erős befolyással rendelkező – politikai kurzus, a nacionalizmus híveit. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy az élet úgy hozta, hogy az említett repper árva gyerek és munkanélküli is, akkor láthatjuk, hogy a valamiképp természetes szolidaritást meglovagolva, még egy szeletet tudott szakajtani a szappanoperák iránt mindig is fogékony romániai nézőközönség támogatásából.
Figyelmeztetés ez a történet azoknak a politikusoknak, akik jövőre kétszer is harcba indulnak a románok szavazataiért. Az életképes programoknál, fejlesztési terveknél politikailag jobban jövedelmezhetnek a szólamok, könnyfakasztó demagógiák, frázisok, propaganda-szövegek.
Elképzelhető, hogy Raid Arafatnak, az Egészségügyi Minisztérium államtitkár-helyettesének igaza van és az éppen megszüntetett Bălceşti-i kórházban jelentkező páciens akkor is meghalt volna, ha az intézményt nem zárják be két nappal korábban. Az is lehetséges, hogy hibás döntés volt a páciens családja részéről elindulni a legközelebbi kórházba egy személygépkocsival. Lehet, hogy az áldozatnak nagyobb lett volna az életben maradási esélye, ha odahaza megvárja a mentőt (amelyik akkor éppen egy másik beteget szállított).
Csakhogy a jogi szakirodalomból ismert fogalom, a törvényi feltételezés szerint a kórházban van a legnagyobb esélye a sikeres sürgősségi beavatkozásoknak és a szakszerű betegellátás feltételeit sokkal könnyebben lehet biztosítani a kórházakban, mint odahaza. Jogi értelemben tehát nem a törvényi feltételezés szorul bizonyításra, hanem az azzal ellenkező állítás.
A kérdésnek azért van jelentősége, mert a Bălceşti-i tragédia szolgáltatja az alapját, annak a politikai offenzívának, ami az egészségügyi miniszter és az egész kormány ellen irányul, s amelyiknek központi gondolata az, hogy a kórház-átalakítások és összevonások eleve elhibázott döntései a végrehajtásnak, mi több, nemzetbiztonsági kockázatot hordoznak magukban.
Ami ez utóbbi kérdést illeti, az egészségügyi szakemberek (beleértve volt minisztereket is) véleménye megegyezik abban, hogy a hazai kórházi hálózat túlméretezett volt, és karcsúsításra szorult, annál is inkább, mert az Európában általános folyamat az, hogy az alapellátásra, illetve a szakorvosi rendelésekre tegye át az egészségügyi ellátás hangsúlyát és csak a súlyosabb, más módon nem kezelhető esetekben küldjék kórházba a betegeket. Ahhoz azonban, hogy a kórházak számát csökkenteni lehessen, előzetesen biztosítani kell a lakosság hozzáférését az egészségügyi szolgáltatásokhoz azt követően is, hogy egyes intézményeket bezárnak vagy átalakítanak. Másfelől egy ilyen horderejű döntés meghozatala előtt a lehető legszélesebb körű társadalmi konzultációra van szükség és semmiképp sem nélkülözhető a helyhatóságok partnersége. Ellenkező esetben számítani lehet arra, hogy az intézkedéssel elégedetlen lakosság és a helyi elöljárók minden lehetőséget megragadnak arra, hogy bírálják, illetve megkérdőjelezzék a meghozott intézkedéseket.
Az persze sejthető, hogy teljes összhangot ebben a kérdésben valamennyi érdekelt fél között nem lehetett volna kialakítani még a legkörültekintőbb párbeszéd nyomán sem. Azt viszont, hogy a helyhatóságok, a közvélemény és a sajtó egy emberként szegüljön szembe a kórházak bezárásával, valószínűleg el lehetett volna kerülni.
Megítélésem szerint az érdemi szakmai és társadalmi párbeszéd hiánya, az intézkedés rajtaütés-szerű megvalósítása szolgáltatja most a legértékesebb muníciót az olykor nemtelen ellenzéki és sajtótámadásokhoz.
Ilyen esetekben az utólagos kommunikációnak már csak korlátozott hatása lehet, mert az emberek többsége elvesztette a bizalmát a kormány döntéseinek ésszerűségében és jóhiszeműségében. Ilyenkor, már akkor sem hajlandók támogatni a kórházak átszervezésének a programját, ha az egyébként szakmailag megalapozott lenne. Mégis: úgy gondolom, hogy nem a szaktárca egyik helyettes államtitkára kellett volna a legmagasabb rangú tisztségviselő legyen, aki a közvéleménynek megmagyarázza a minisztérium álláspontját. Ilyen esetben legalább az egészségügyi miniszternek, ha nem a kormányfőnek lett volna a feladata az, hogy közvetlenül a tragédia bekövetkezte után érdemi választ adjon olyan az alapvető kérdésekre, hogy elhárította-e a kormány az egyes egészségügyi intézmények megszüntetésével járó kockázatot; van-e felelőse, és ha igen akkor ki a Bălceşti-i esetnek; milyen intézkedéseket hozott a kormány azért, hogy az egészségügyi szolgáltatásokhoz való akadálytalan hozzáférést az átszervezés után is biztosítsa.
Ha pedig még ez sem történt meg, akkor ebből az érintett kormánytagoknak (vagy bár azok egyikének) le kell vonnia a megfelelő következtetést.
Nem eléggé elítélhető módon, az elmúlt héten esett fajsúlyos politikai események elemzése helyett egy könnyedebb – és minden bizonnyal következmények nélkül maradó – eset ragadta meg a figyelmemet. Sajtóhírek szerint Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke megrótta Verestóy Attila szenátort, mert a múlt szerdai bizalmatlansági indítványon szavazott. Ezt nem lett volna szabad megtennie, mert a Szövetség elnöke korábban bejelentette, hogy a magyar képviselők és szenátorok jelen lesznek a bizalmatlansági indítvány vitáján, de nem szavaznak. Hiába védekezett a szenátor azzal, hogy háznagyként nem tudta nem átvenni a szavazó-golyókat, mert ő osztotta szét őket és ezért volt kénytelen bedobni az urnába, de a kormány mellett és a bizalmatlansági indítvány ellen voksolt, azt az eligazítást kapta, hogy legközelebb tegye a zsebébe és vigye haza a golyókat.
Eddig a hír, ami akár megmosolyogtató is lehetne, ha nem lenne tökéletes látlelete annak a demokrácia-deficitnek, amely politikai életünket jellemzi. Nem, nem arra gondolok, hogy Kelemen Hunor a „kincstári” golyók „megsuvasztására” biztat egy szenátort. A politikai utasításra elkövetett lopásnak vannak sokkal súlyosabb esetei is ebben az országban, a független bíróság ebben az esetben valószínűleg megállapítaná, hogy a golyóbisok meglovasítása nem bír semmilyen társadalmi veszélyességgel.
A sokkal veszélyesebb része ennek a történetnek, arra a taktikára vonatkozik, amellyel a kormánypárt – alkotmány- és törvénysértően – ellenőrzi saját és koalíciós partnerei honatyáinak a szavazatát és amely immár oly mértékben vált állandó gyakorlattá, hogy az attól való eltérést – még indokolt esetekben is – legalábbis verbális szankció követi. A titkos szavazástól való tartózkodásnak ugyanis egyetlen célja az, hogy azonosítani lehessen azokat a képviselőket és szenátorokat, akik szavaznak és ezt vélhetően azért teszik, hogy támogassák a bizalmatlansági indítványt. Ennek egyébként épp szerdán bizonyságát is adta a vezető kormánypárt, amelyik kizárta soraiból Mircia Giurgiu képviselőt azt követően, hogy volt bátorsága szavazni a bizalmatlansági indítványról (ehhez képest Verestóy olcsón megúszta).
Az alaptörvény 69-ik cikkelye szerint a képviselők és a szenátorok, a nép szolgálatában állnak. Bármilyen kötelező mandátum semmis. Ehhez a 72-es cikkely még hozzáteszi, hogy a honatyákat nem lehet felelősségre vonni a véleményükért vagy a szavazataikért. A két ház együttes üléseinek házszabálya a 34-ik cikkelyben úgy rendelkezik, hogy a kormány beiktatására és a bizalmatlansági indítványra vonatkozó szavazás titkos. Mindezekből világosan kitetszik, hogy egy képviselőnek vagy szenátornak nem lehet megtiltani, hogy szavazzon. Az olyan döntés pedig, hogy egyik vagy másik frakció testületileg távol marad a szavazástól semmis, következésképp felelősségre sem lehet vonni senkit, aki egy ilyen utasítást megszeg.
A hivatkozott jogszabályok száraz szövege voltaképp a lelkiismereti szabadság garanciáját jelenti. Ennek az alapvető emberi jognak a megsértése önmagában is súlyos cselekedet. Halmozottan súlyos azonban akkor, ha épp azokkal szemben követik el, akiknek feladatuk lenne választóik akaratának érvényesítése és – ha lenne alkotmánybíróság ebben az országban – akkor minden bizonnyal szankcionálná is ezt a gyakorlatot. A szavazás megtiltása – a szankció kilátásba helyezése vagy a kizárás szintén ebbe a kategóriába tartozik – jelen esetben nem csak a képviselőt és szenátort, hanem az őket megválasztó állampolgárokat is sújtja, akiknek akarata nem nyilvánulhat meg az ország törvényhozásában.
Az, hogy az államfő kormányőrségének szerepét játszó Demokrata Liberális Párt kiötlött egy ilyen külvárosi ihletésű stiklit a demokratikus vélemény-nyilvánítás cenzúrájára, aligha lep meg bárkit is. De, hogy az RMDSZ kritikátlanul átvegye ezt a gyakorlatot, s még – elismerem, kedélyes formában, de – meg is büntesse a renitenseket már komoly aggodalomra ad okot a Szövetség demokratikus elkötelezettségét illetően.
