Archive for 2010. május

h1

Az 53-as csapdája

május 31, 2010

Igyekszem megérteni a kormányt. Ugyan mire is gondolhatott, amikor – a miniszterelnök révén – azt mondta, hogy a megszorító intézkedések jogalapját az Alkotmány 53-ik cikkelye képezi, amely nemzetbiztonsági, közbiztonsági, katasztrófaelhárítási okokból lehetővé teszi bizonyos állampolgári jogok ideiglenes korlátozását.

Próbálok eligazodni. Miféle nemzetbiztonsági kockázata lehet a szigorú takarékossági intézkedések be nem vezetésének (a természeti katasztrófát és a közrendi okokat talán szükségtelen is elemezni, hiszen fel sem merülhetnek). Az egyetlen racionális magyarázat az lehet, a kormány tisztában van azzal, hogy az általa hozott rendelkezések sértik az alapvető emberi jogokat, ezért még azok bevezetése előtt hivatkozik az állampolgári jogok gyakorlásának a korlátozását lehetővé tevő alkotmányos rendelkezésre, hogy elejét vegye egy esetleges alkotmányossági óvásnak.

Ettől kezdve azonban a kormányzati logika nehezen követhető, és csak gyarló feltételezéseinkre hagyatkozhatunk. A legkézenfekvőbbnek az tetszik, hogy amennyiben a megszorítások alkalmazását az igazságszolgáltatás megakadályozná, az az ország fizetésképtelenségét vonná maga után, aminek megjósolhatatlan gazdasági, sőt politikai következményei lehetnek, veszélybe kerülhet az ország szuverenitása.

Ez az érvrendszer azonban hibás. A költségvetés egyensúlyának a visszafordíthatatlan megbomlása valóban elvezethet az államcsődhöz, azonban a kormánynak az a feladata, hogy az egyensúlyt az állampolgári jogok megsértése nélkül állítsa helyre. A jelen helyzetben a kormány előtt több lehetőség is áll, amelyek közül a bér- és nyugdíjcsökkentés csak az egyik (s valószínűleg nem is a legcélravezetőbb).

Ha az az Alkotmánybíróság az ellenzék megkeresését (amelynek benyújtását Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt elnöke már kilátásba helyezte) elutasítaná, ez azt jelentené, hogy vagy maga is vállalja a kormány gazdaságpolitikai opcióját, vagy pedig nem lát más kiutat az államcsőddel szemben. A taláros testület mindkét esetben rendkívül súlyosan megsértené tulajdon jogállását és átlépné törvényes hatáskörét.

További érv a nemzetbiztonsági szempontokra hivatkozó jogsértés alkotmányellenessége mellett az, amit Adrian Năstase volt miniszterelnök ismertetett saját blogján. A kormány tavaly szeptemberben, amikor felelősségvállalással fogadta el a 2009/329-es törvényt, már szintén nemzetbiztonsági okokkal indokolta a fizetések csökkentését, illetve a létszámleépítést az állami szférában.

Márpedig az Alkotmány 53-as cikkelye egyértelműen kimondja, hogy az állampolgári jogokat csak rendkívüli esetekben lehet korlátozni, és a korlátozásokat nem lehet megismételni vagy meghosszabbítani. Tehát a kormány ezt a lehetőségét már eljátszotta.

Harmadrészt meg kell említeni Valentin Stan politikai elemző észrevételét, aki azon jogelvet hangoztatva cáfolja a kormány hivatkozásának alkotmányosságát, hogy senki sem hivatkozhat saját vétkességére (nemo auditur propriam turpitudem allegans). Vagyis a kormányt nem mentesíti az emberi jogok betartásának kötelezettsége alól, ha ezek korlátozására saját hozzá nem értésére hivatkozik (amellyel nem tudta kezelni a válságot).

A felsorolt érvek súlya mellett az már ügyvédi kekeckedésnek tetszik, amire Alexandru Athanasiu volt munkaügyi miniszter mutatott rá egy televíziós műsorban: az Alkotmány az állampolgári jogok gyakorlásának korlátozását teszi lehetővé, viszont a nyugdíj és a bérek lefaragása magának a jognak a megvonását jelentené.

Mindazonáltal olyan érzésem van, hogy a kormány mégsem alaptalanul hivatkozik az alaptörvény 53-as cikkelyére. 2007-ben pont Traian Băsescu terjesztette be azt a nemzetbiztonsági stratégiát, amelynek egyik eleme az volt, hogy a rossz kormányzás nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Ha ezt elfogadjuk, akkor az Alkotmány 53-as cikkelye épp azt a lehetőséget teremti meg, hogy a parlament megvonja a kormány törvénykezési jogát abban az esetben, ha annak működése nemzetbiztonsági kockázatot jelent.

A jövő héten, a bizalmatlansági indítvány tárgyalása során, erre meg is lesz az esély.

h1

Térkép és arckép

május 30, 2010

Ma voltam a bukaresti térkép múzeumban. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyesmi létezik (ráadásul Romániában), úgyhogy már az intézmény puszta léte is kellemes meglepetés volt.

Az térkép múzeum több szempontból is tanulságos hely. Mindenekelőtt a kiállított munkák okán. Bár nem vagyok avatott kartográfus, azonban a több száz éves, olykor hihetetlen műgonddal megrajzolt térképek látványa óriási esztétikai élmény volt számomra. Különösen megkapóak azok, amelyekre a szerzők a hegyeket, dombokat, nagyobb kastélyokat is felrajzolták, arra törekedve, hogy három dimenzióban mutassák be a tájat, mintha csak repülőgépről nézné az ember. Ugyancsak érdekes volt az a katonai térkép, amelyet egyforma négyzetekre vágtak és úgy ragasztottak fel egymás mellé egy vászonra, hogy néhány milliméternyi helyet hagytak a lapok között. Erre azért volt szükség, hogy össze lehessen hajtogatni és a nyeregtáskában hordani, anélkül, hogy megrongálódjon. A térképekből ugyanakkor megismerhetjük a földrajz-tudomány fejlődésének történetét. Az 1700-as években készült térképeken még eléggé hozzávetőleges pontossággal vannak feltüntetve a városok, azonban az 1800-as évek végére már majdnem minden település a helyére került.

Másodsorban érdekes volt megfigyelni a térképek olykor alig burkolt politikai üzenetét. Adrian Năstase (akiről még szó lesz a múzeum kapcsán) egy alkalommal találóan jegyezte meg, hogy a térképeket mindig a győztesek rajzolják. Érdekes volt megfigyelni, hogy az országhatárok milyen lazán mozogtak az ugyanabban a korban született térképeken, attól függően, hogy kik nyomtatták azokat. Olykor a szomszédos országok megnevezése is változott alig 10-20 év alatt. Úgy tűnik, hogy az elmúlt évszázadokban a térképek is a politika szolgálóleányai voltak. Velük dokumentálták az uralkodó történelmi vagy politikai szemléletet.

Harmadrészt azért érdekes a múzeum, mert annak majdnem teljes anyagát Adrian Năstase, volt miniszterelnök adományozta az egyébként általa létrehozott múzeumnak. Ezt a tényt sokféleképp lehet értelmezni. Mondhatnók gőgösségnek: a kormányfő így akart emléket állítani saját magának (ezt a vélekedést támasztja alá a bejárati ajtó mellett látható szinte monumentális felírat is), netán azt a látszatot akarta kelteni, hogy egyike az ország nagy uralkodóinak, aki, ha katedrálist nem is, de legalább egy kétemeletes múzeumot adományozott népének. Némi rosszindulattal azt feltételezhetnénk, hogy a politikus már annyit harácsolt, hogy nem tudta hová tenni és egy külön múzeumot nyitott a lopott holmik számára (ez a Monica Macovei változat). Egyébként az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség és az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály megnyugtatására közlöm, hogy bármilyen szemet gyönyörködtetőek is a térképek, ezek nem egyedi darabok. Nyomtatott, azaz nagy szériában készült térképekről van szó, amelyeknek inkább az eszmei értékük nagyobb, mint az anyagi (egyszer egy budapesti antikváriumban magam is vettem horribilis 3200 forintért egy Bihar vármegyét bemutató térképet, amelyet azonban később – könnyelműen – elajándékoztam).

Jómagam nem így gondolom. Bár a személyes múzeum létrehozása mögött vélelmezhető némi hiúság, én azt hiszem, hogy Năstase nagyvonalú gesztusról tett bizonyságot. A múzeum anyaga azt bizonyítja, hogy nem amatőr gyűjtővel van dolgunk. A kiállított térképek sorrendje, válogatása hozzáértést igényelt. Magának a gyűjteménynek van egy domináns témája. Ez pedig Nagy Románia létrejöttének sikertörténete, illetve a Pruton túli Moldova román jellegének bizonyítása (egyébként a Kígyók szigetének a román térképe is megtekinthető). A volt miniszterelnök tehát ért a térképekhez és ért a művészetekhez is. Egy ilyen ember nem szívesen válik meg gyűjteményétől, s bár az adományozás már rég megtörtént politikailag nem használta ezt ki. A gyűjtemény betekintést enged ugyanakkor egy politikusnak és esztétának a gondolkodásmódjába. Szívósan és némi alázattal gyűjthette össze ezeket a térképeket, amelyek egyenként talán nem mondanak sokat. Egymás mellé téve őket azonban kirajzolódik a térképek készítőinek politikai szándéka, a gyűjtő pedig olyan tudásra tesz szert, amely akár történelmi, akár politikai disputákban nagyszerűen hasznosítható.

Engedtessék meg annyi malícia, hogy elgondolkodjam azon, milyen múzeumok maradhatnak a mostani hatalomgyakorlók után. Traian Băsescu könnyűszerrel létrehozhatna egy whiskysüveg múzeumot (merthogy a tartalmuk már alkotó módon felhasználtatott), Elena Udrea és Elena Băsescu közös táska- és cipődivat állandó kiállítást nyithatna, Emil Boc pedig egy kaszamúzeummal gazdagíthatná a hazát, ahol az a vágóalkalmatosság is megtekinthető lenne, amivel a fizetéseket és a nyugdíjakat sikerült lenyesnie.

PS. A múzeum Bukarestben, a Londra (London) utca 39-es szám alatt tekinthető meg.

h1

Jubileum

május 27, 2010

Jubilálok. Ez a századik bejegyzésem. Illő, hogy valamiféle következtetéseket is levonjak közel öt havi bloggerkedésem után.

Január elején nagy lendülettel vágtam neki a blogszféra meghódításának, de pontosan nem tudtam, hogy mit is akarok. A sajtóról, médiáról akartam komolyan értekezni, azonban a gyakorlat ráébresztett arra, hogy a suszter nem csámboroghat messze a kaptafától, újra és újra visszatértem a belpolitikai hírek kommentárjához, hiszen ezt szeretem a legjobban.

Ez természetesen azzal járt, hogy „célközönségem” leszűkült arra a néhány tucat filozopterre, akik még nem csömörlöttek meg a politikától, értenek is hozzá és tudnak magyarul. (Néhányszor felmerült bennem, hogy románul is „elkövetem” bejegyzéseimet, de ez mindig nagyon strapásnak tetszett, ezért elálltam tőle, persze nem utolsósorban azért is, mert románul nem beszélek olyan szinten, hogy írásaim élvezhetők legyenek.) Nagyon jól jelzi ezt, hogy a statisztika szerint (amelyet a wordpress jóvoltából megtekinthetek) a legnépszerűbb bejegyzéseim azok, amelyek nem a politikáról szólnak (receptek, a snooker világbajnokság értékelése).

Voltak pillanatok, amikor elfogott a kishitűség. Nem érdemes időt szentelni arra, hogy véleményemet közzétegyem. Azon keveseknek, akik olvassák meg is telefonálhatnám a mondandómat. Aztán voltak olyan csábítások, hogy a könnyedebb műfaj irányába vigyem el a blogot vagy mondén témákat feszegessek, ami – irányadó közvélekedés szerint – megnövelte volna egyszemélyes újságom látogatottságát. Ezt sem tettem, mert hiteltelen lettem volna és nem éreztem hozzá kedvet.

Aztán mégis folytattam a bejegyzések sorát, elsősorban két ok miatt: egyrészt, nagyon sokat jelentett nekem néhány ember bátorítása, akik arról biztosítottak, hogy szükség van az írásaimra; másrészt pedig úgy éreztem, hogy – legalábbis a jelenlegi politikai helyzetben – a hallgatás cinkossággal érne fel. Ezért május eleje óta tudatosabban és eltökéltebben vezetem a blogomat.

Ma már pontosan tudom, hogy mit akarok és hogyan. A látogatottságtól függetlenül egy olyan fórumot szeretnék kialakítani, ahol kötöttségek és sumákolás nélkül beszélhetünk a honi politika legfontosabb kérdéseiről. Tévedni, természetesen tévedhetek. Ellenben jóhiszeműségemért és őszinte vélemény-nyilvánításomért garanciát vállalok. Nem vagyok, és nem akarok egyetlen szekértábornak sem a szócsöve lenni. Az, amit leírok, mindig a saját véleményem – s egyesekkel ellentétben – egyet is értek vele („atât declar, susţin şi semnez”).

Induljon hát a következő száz bejegyzés és ezerig meg se álljak…

h1

Miért Boc?

május 27, 2010

Sokáig megfejthetetlennek tűnt számomra, hogy miért ragaszkodik Traian Băsescu Emil Boc hoz. A miniszterelnök kinevezése óta csak rontja az államfő megítélését, amire pedig az nagyon kényes. Számos (de lehet, hogy számtalan) alkalommal megszabadulhatott volna tőle, ám az elnök – némiképp rácáfolva a sajtó várakozásaira – mindig kitartott az ő Sancho Panzája mellett. Emil Boc volt az egyetlen, miniszterelnök az elmúlt 20 évben, aki megbukott egy bizalmatlansági indítvány révén. Egy civilizált országban már ez önmagában elégséges ok lenne arra, hogy Emil Boc távozzék a nagypolitikából, azonban Traian Băsescu Romániájában ez is másképp van.

A példátlanul magas szociális áldozatokat követelő gazdasági válság nyomán úgy tűnt, hogy Traian Băsescu könnyíteni fog a süllyedő gazdaság terhein és áthárítja a felelősséget a kormányra, majd átbillenti a mórt a parancsnoki hídon, aki beteljesítvén küldetését elmerül a habokban, mert „azért a víz az úr”. Ez sem történt meg, holott a kormány kiemelkedően gyönge teljesítménye immár az államfő megítélését is 25%-ra vetette vissza.

Mire vár a kapitány? Az a kapitány, aki azzal vált híressé, hogy a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül dobja ki legodaadóbb támogatóit, ha már nincs belőlük haszna vagy ha rontják a megítélését (Antonie Solomon, Adriana és Claudiu Săftoiu, Renate Weber, Petre Roman, Costel Căşuneanu, Puiu Popovici, Gigi Becali stb.).

Nos, az egyetlen lehetséges válasz amennyire egyszerű, annyira dermesztő: azért, mert Băsescunak már nincs szüksége a népszerűségre. Úgy véli, hogy megszerezte a hatalomgyakorlás valamennyi eszközét (parlamentet, kormányt, igazságszolgáltatást), a népre már nincs szüksége (mint ahogyan Ceauşescunak sem volt). Ilyen környezetben pedig neki Emil Bocra és nem Mugur Isărescura[1] vagy más jeles gazdasági szakemberre van szüksége. Boc az engedelmes és kényelmes végrehajtó, aki akkor sem beszélne a szekrényben lévő csontvázakról, ha történetesen felfedezte volna azokat.


[1] Apropó, Isărescu, nagyon érdekes látleletet adott a román gazdaság állapotáról, amit itt lehet elolvasni. Érdemes.

h1

Máj nyú lúk

május 24, 2010

Kaba Gábor, Zsombolya polgármestere ajándékozta nekem Ştefan Popa Popa’s karikaturista rólam készült alkotását, körülbelül három évvel ezelőtt. Annyira kedves nekem ez a rajz, hogy a Facebook-oldalamra is ezt tettem ki avatarnak. Azt hiszem, itt az ideje, hogy veletek is megosszam.

h1

A rendszer gyermekei

május 22, 2010

„Ki az apád? Ki az anyád? Hülye vagy, fiam!” – még ma is fülembe cseng egykori tornatanárom előítélettől és ostobaságtól terhes üvöltése. (Meggyőződésem, hogy ő maga nem vette észre otrombaságának önkéntelen humorát, amelyen azért mégsem tudtam nevetni.) És volt szerencsém megérni – igaz csak gyermekként – azokat az éveket, amikor a „kulákcsemetéket” kirúgdosták az egyetemről, évekig kellett mellőzöttségben olykor nélkülözésben élniük apáik „bűneiért”.

Éppen ezért nem szeretnék abba a hibába esni, hogy akkor, amikor a mai politikusok gyerekeinek karrierjéről elmélkedek, őket is felelőssé tegyem azokért a visszásságokért, amelyekért talán még szüleik sem viselhetik a kizárólagos felelősséget. Olvasom például a Hot News internetes hírportálon, hogy Honorius Prigoană – Silviu Prigoană PDL-s parlamenti képviselő és üzletember fia – 23 évesen 32 cég részvényese, ezek közül négy áll kereskedelmi kapcsolatban állami cégekkel vagy intézményekkel. Ráadásul az ifjabb Prigoană egyik vállalkozása – www.bonitate.ro – egy internetes portál, amelyik olyan információkat is közöl a cégekről, amelyekhez a törvény szerint csak a Nemzeti Banknak lenne hozzáférése. Ugyanakkor a Személyes Adatok Feldolgozását Felügyelő Országos Hatóság vizsgálatot indított annak megállapítása érdekében, hogy jogszerűen működik-e ifjabb Prigoană szóban forgó cége, tekintettel arra, hogy megítélése szerint a vállalkozás törvényellenesen használja a birtokába jutott személyi számokat.

Ugyancsak a Hot News cikke tájékoztat arról, hogy Vasile Blaga belügyminiszter veje Rudeanu Ioan Andrei, aki fogorvos, nem gyógyítással keresi kenyerét, hanem őrző-védő cég működtetésével, amely természetesen gazdag állami megrendeléseket kap és élvezi a Belügyminisztérium támogatását.

A sort folytathatnánk Radu Berceanu közlekedésügyi miniszter fiával, akinek üdítőipari cége szintén nem mentes jeles politikusok segítségétől, de valamennyi eltörpül Elena Băsescu karrierjéhez képest, aki 29 éves korára európai parlamenti képviselő lett, miután a Luxtennél napi négy órai munkával havi 7000 eurós fizetésért megtapasztalta, hogy milyen is a piacgazdaság.

Mindezekben az esetekben szerintem nem is az a legnagyobb baj, hogy ezeknek a fiataloknak teljesen hamis képük alakul ki a világról. Mégcsak az sem, hogy szüleik – az adófizető polgár rovására – meggazdagszanak. Személy szerint még az sem zavar, hogy a politikus atyák hülyének néznek és azt hiszik, hogy én azt hiszem, hogy Honorius Prigoană 23 éves korára gazdasági zseni, Elena Băsescu pedig 29 évesen érett politikus. A legnyugtalanítóbb az egészben az, hogy ezeket a dolgokat a jelenlegi politikai rendszer nemcsak lehetővé teszi, de egyenesen bátorítja.

Félreértés ne essék. Eszembe nem jutna eltiltani a politikusok gyerekeit a közügyektől vagy a vállalkozásoktól. Mindössze azt várnám el, hogy a politikai morál, a közvélekedés ereje kiszűrje az ilyen eseteket, az állam hatóságai pedig lépjenek fel akkor, ha a politikusok gyerekei törvénytelen eszközökkel érvényesülnek.

Belátom azonban, hogy ez reménytelen elvárás. Romániában – úgy tűnik – a jogállamiság helyét a tekintélyelvűség foglalja el. Mindaddig, amíg Traian Băsescu lánya európai parlamenti képviselő lehet, addig ez nem visszafogja, hanem bátorítja a prigoanákat, berceanukat és blagákat. Talán nem is akaratlanul. Régóta van olyan érzésem, hogy Traian Băsescu szándékosan engedi meg politikai és gazdasági ügyfélkörének a legvisszatetszőbb gesztusokat (Elena Udrea cipői, táskái, Monica Ridzi színpada, Videanu szegélykövei stb.). Ezekkel az elnök azt üzeni népének, hogy íme, nekünk szabad, de csak nekünk. Nem félünk, mert örökké hatalmon leszünk, s ti nem tehettek semmit. Miénk az ország, a hatalom, a dicsőség, mindörökké. Ámen.

h1

Ki a hibás?

május 20, 2010

A tegnapi kormányellenes tüntetés legforróbb eseménye minden bizonnyal Marcel Hoară, demokrata-liberális államtitkár molesztálása volt. Az – egyébként valóban irritáló stílusú – politikust a feldühödött tüntetők kis híján megverték és csak az őt meginvitáló Antena 3 hírtelevízió meg a csendőrök közbelépése nyomán úszta meg egy kis locsolkodással és egy záptojással.

Este az Antena 3 Sinteza Zilei (=A nap összefoglalója) műsor meghívottjai azt elemezték, hogy vajon provokáció volt-e az incidens, merthogy a Demokrata Liberális Párt vezetői már napok óta fenyegetnek azzal, hogy a tüntetés erőszakba fog átcsapni, s ez a fejlemény nem lenne idegen a Szociáldemokrata Párt ügyködésétől. Elhangzott az is, hogy azok, akik kövekkel dobálták meg a politikust nem szakszervezeti aktivisták, hanem közismert huligánok voltak. Még az is felmerült, hogy maga az áldozat provokálta volna a tüntetőket, azért, hogy kompromittálja a kormányellenes megmozdulást.

Megbízható információk hiányában nem tudhatjuk, hogy mi az igazság. Jómagam azonban úgy vélem, hogy jelen esetben az Antena 3 televízió hibázott. A meghívottak biztonságáról ugyanis a meghívónak kötelessége gondoskodni. Az Antena 3 szerkesztőjének tudnia kellett volna, hogy egy olyan téren, ahol több tízezer ember annak a pártnak a gazdaságpolitikája ellen tiltakozik, amelyiknek a meghívott az egyik jeles tagja, egyszerűen lehetetlen szavatolni az illető biztonságát. Ebben az esetben a televízió stúdiójába kellett volna áthelyezni a vitaműsort, ahol az adás nyugodt lebonyolítását lehetővé tevő valamennyi eszköz a szerkesztők rendelkezésére áll.