Térkép és arckép

Ma voltam a bukaresti térkép múzeumban. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyesmi létezik (ráadásul Romániában), úgyhogy már az intézmény puszta léte is kellemes meglepetés volt.

Az térkép múzeum több szempontból is tanulságos hely. Mindenekelőtt a kiállított munkák okán. Bár nem vagyok avatott kartográfus, azonban a több száz éves, olykor hihetetlen műgonddal megrajzolt térképek látványa óriási esztétikai élmény volt számomra. Különösen megkapóak azok, amelyekre a szerzők a hegyeket, dombokat, nagyobb kastélyokat is felrajzolták, arra törekedve, hogy három dimenzióban mutassák be a tájat, mintha csak repülőgépről nézné az ember. Ugyancsak érdekes volt az a katonai térkép, amelyet egyforma négyzetekre vágtak és úgy ragasztottak fel egymás mellé egy vászonra, hogy néhány milliméternyi helyet hagytak a lapok között. Erre azért volt szükség, hogy össze lehessen hajtogatni és a nyeregtáskában hordani, anélkül, hogy megrongálódjon. A térképekből ugyanakkor megismerhetjük a földrajz-tudomány fejlődésének történetét. Az 1700-as években készült térképeken még eléggé hozzávetőleges pontossággal vannak feltüntetve a városok, azonban az 1800-as évek végére már majdnem minden település a helyére került.

Másodsorban érdekes volt megfigyelni a térképek olykor alig burkolt politikai üzenetét. Adrian Năstase (akiről még szó lesz a múzeum kapcsán) egy alkalommal találóan jegyezte meg, hogy a térképeket mindig a győztesek rajzolják. Érdekes volt megfigyelni, hogy az országhatárok milyen lazán mozogtak az ugyanabban a korban született térképeken, attól függően, hogy kik nyomtatták azokat. Olykor a szomszédos országok megnevezése is változott alig 10-20 év alatt. Úgy tűnik, hogy az elmúlt évszázadokban a térképek is a politika szolgálóleányai voltak. Velük dokumentálták az uralkodó történelmi vagy politikai szemléletet.

Harmadrészt azért érdekes a múzeum, mert annak majdnem teljes anyagát Adrian Năstase, volt miniszterelnök adományozta az egyébként általa létrehozott múzeumnak. Ezt a tényt sokféleképp lehet értelmezni. Mondhatnók gőgösségnek: a kormányfő így akart emléket állítani saját magának (ezt a vélekedést támasztja alá a bejárati ajtó mellett látható szinte monumentális felírat is), netán azt a látszatot akarta kelteni, hogy egyike az ország nagy uralkodóinak, aki, ha katedrálist nem is, de legalább egy kétemeletes múzeumot adományozott népének. Némi rosszindulattal azt feltételezhetnénk, hogy a politikus már annyit harácsolt, hogy nem tudta hová tenni és egy külön múzeumot nyitott a lopott holmik számára (ez a Monica Macovei változat). Egyébként az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség és az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály megnyugtatására közlöm, hogy bármilyen szemet gyönyörködtetőek is a térképek, ezek nem egyedi darabok. Nyomtatott, azaz nagy szériában készült térképekről van szó, amelyeknek inkább az eszmei értékük nagyobb, mint az anyagi (egyszer egy budapesti antikváriumban magam is vettem horribilis 3200 forintért egy Bihar vármegyét bemutató térképet, amelyet azonban később – könnyelműen – elajándékoztam).

Jómagam nem így gondolom. Bár a személyes múzeum létrehozása mögött vélelmezhető némi hiúság, én azt hiszem, hogy Năstase nagyvonalú gesztusról tett bizonyságot. A múzeum anyaga azt bizonyítja, hogy nem amatőr gyűjtővel van dolgunk. A kiállított térképek sorrendje, válogatása hozzáértést igényelt. Magának a gyűjteménynek van egy domináns témája. Ez pedig Nagy Románia létrejöttének sikertörténete, illetve a Pruton túli Moldova román jellegének bizonyítása (egyébként a Kígyók szigetének a román térképe is megtekinthető). A volt miniszterelnök tehát ért a térképekhez és ért a művészetekhez is. Egy ilyen ember nem szívesen válik meg gyűjteményétől, s bár az adományozás már rég megtörtént politikailag nem használta ezt ki. A gyűjtemény betekintést enged ugyanakkor egy politikusnak és esztétának a gondolkodásmódjába. Szívósan és némi alázattal gyűjthette össze ezeket a térképeket, amelyek egyenként talán nem mondanak sokat. Egymás mellé téve őket azonban kirajzolódik a térképek készítőinek politikai szándéka, a gyűjtő pedig olyan tudásra tesz szert, amely akár történelmi, akár politikai disputákban nagyszerűen hasznosítható.

Engedtessék meg annyi malícia, hogy elgondolkodjam azon, milyen múzeumok maradhatnak a mostani hatalomgyakorlók után. Traian Băsescu könnyűszerrel létrehozhatna egy whiskysüveg múzeumot (merthogy a tartalmuk már alkotó módon felhasználtatott), Elena Udrea és Elena Băsescu közös táska- és cipődivat állandó kiállítást nyithatna, Emil Boc pedig egy kaszamúzeummal gazdagíthatná a hazát, ahol az a vágóalkalmatosság is megtekinthető lenne, amivel a fizetéseket és a nyugdíjakat sikerült lenyesnie.

PS. A múzeum Bukarestben, a Londra (London) utca 39-es szám alatt tekinthető meg.