Archive for 2010. június

h1

Freddy

június 29, 2010

Talán mondtam már, hogy nem vagyok nagy rajongója az interneten keringő többnyire csacska, jobb esetben megmosolyogtató videoklipeknek. Hogy most mégis közreadok egyet, annak oka az, hogy egy viszonylag szellemes ötletre épül és azt hivatott bebizonyítani – persze tréfásan – hogy Băsescu már a kutyának sem kell. A film hőse Freddy, a labrador kutya, akit gazdája arra dresszírozott, hogy ne egye meg a finomságot, ha azt mondják neki, hogy azt Băsescutól kapja.

Persze, ugyanakkor sajnálom szegény kutyát, hiszen biztosan sok verést kellett elszenvednie, amíg rájött, hogy a Băsescu kekszét nem eheti meg. Embertelen – pontosabban állattalan – dolog volt egy vicc kedvéért sanyargatni a kutyát. Ugyanakkor a film arra is rávilágít, hogy Freddy mégiscsak intelligensebb, mint az a több mint ötmillió honfitársunk, aki miután öt évig kapta a verést Băsescutól, tavaly decemberben mégis rá szavazott.

h1

Törvény-e a sürgősségi kormányrendelet?

június 28, 2010

Érdekes hírt olvastam ma a Gândulban. Az ellenzék megtámadná az Alkotmánybíróságon a hozzáadott értékadó 24 százalékosra emelését. Bár a lap nem tisztázza, hogy milyen alkotmányossági kifogásokra hivatkoznak a kezdeményezők, feltételezem, hogy az esetleges óvás jogalapját, az alaptörvény 139-es cikkelyének első bekezdése képezi, amelyik szerint adókat és illetékeket csak törvénnyel lehet megállapítani. Következésképp, sürgősségi kormányrendelettel már nem.

Ha a kormány ügyvédje lennék, akkor erre azt válaszolnám, hogy az óvás egy olyan formai kifogás, amelyik jogi szempontból nem releváns, tekintettel arra, hogy a sürgősségi törvényrendelet jogerő tekintetében semmiben sem különbözik a törvénytől. Ráadásul a sürgősségi kormányrendeleteket az Alkotmánynak a törvénykezés átruházásáról szóló 115-ös cikkelye szabályozza, következésképpen ugyanúgy törvénynek tekintendők, mint a parlament által alkotott jogszabályok, hiszen a kormány parlamenti felhatalmazás keretében jár el. A cikkely forrása – vagyis a törvénykezés átruházása – arra utal, hogy a parlament előzetes felhatalmazását vélelmezni lehet. Utolsó, és legerősebb érvem pedig az lenne, hogy a sürgősségi kormányrendeleteket a parlamentnek ugyanúgy cikkelyenként meg kell vitatnia, mint a törvénytervezeteket, tehát, ha a népfelség elvét esetleg sértené a kormány szabályozása, akkor a törvényhozásnak jogában áll ezen módosítani vagy akár az egészet hatályon kívül helyezni. Az óvás tehát okafogyott, mert a sürgősségi kormányrendelet és a törvény tartalmi elemei megegyezőek, különbség csak az életbe lépés pillanata és az elnevezés tekintetében van. A jog azonban az egyes okiratokat nem az elnevezésük, hanem a tartalmuk alapján minősíti (például teljesen mindegy, hogy egy megállapodást szerződésnek, egyezségnek vagy szerelmes levélnek neveznek, ha az tartalmazza a szerződés alapvető alkotóelemeit, úgymint a felek neve, lakcíme, a szerződés tárgya, ára, teljesítési határideje stb, akkor az igenis szerződés).

Ha viszont az ellenzék ügyvédje lennék, akkor erre azt válaszolnám, hogy a törvény és a sürgősségi kormányrendelet két különböző jogi entitás. Bizonyság erre, hogy a sürgősségi kormányrendeletek elfogadásuk után sem válnak törvénnyé (törvény csak a sürgősségi rendeletet elfogadó törvény, amelyik azonban a konkrét szabályozást nem tartalmazza). Ebből az következik, hogy a törvényhozó szükségesnek tartotta ezt a különbségtételt azért, mert garanciákat akart arra nézve, hogy a törvények minden esetben a parlament akaratát fejezik ki és még ideiglenesen sem generálhatnak jogkövetkezményeket a törvényhozás jóváhagyása nélkül. Következésképp az alkotmányozó nemzetgyűlés azért fogalmazott ennyire kategórikusan: „csakis törvénnyel” (numai prin lege), mert meg akarta vonni a jogot a kormánytól, hogy akár ideiglenes jelleggel igazságtalan adókat és illetékeket vessen ki.

Most már csak azt nem tudom, hogy ha alkotmánybíró lennék, akkor hogyan döntenék.

h1

Brávó, Bálint!

június 26, 2010

Beismerem, hogy tegnap reggel még egy huncut petákot sem fogadtam volna arra, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősíti a nyugdíjak 15 százalékos csökkentését. No, nem azért, mintha nem lenne teljes mértékben jogszerű. Az. Mint ahogyan ezt – közvetve – már 2006-ban megállapította ugyanez a testület (csak más összetételben), amikor kimondta, hogy a nyugdíj az vagyoni jog. Elvenni belőle a magántulajdon megsértése nélkül nem lehet, az pedig alkotmányellenes, hiszen az alaptörvény 44-ik cikkelye garantálja. Ez világos és összhangban van más országok alkotmánybírósági döntéseivel.

Csakhogy Traian Băsescu Romániájában ez sem ilyen egyértelmű. Ugyan miért erőszakolta át az államfő éjjel 2-kor – teljesen alkotmányellenesen – Ştefan Minea megválasztását, ha nem azért, hogy a megszorító intézkedéseket tartalmazó törvények ne bukjanak el, s amúgy általában megszelídítse ezt az akadékoskodó, kekeckedő és – valljuk be – minden rendes diktátort idegesítő testületet. Őszintén szólva Minea kinevezése és Augustin Zegrean elnökké választása után már nem reménykedtem abban, hogy az Alkotmánybíróság ellen tud állni az államfő politikai nyomásának.

Annál nagyobb érdem a Puskás Bálinté. Nem tagadom, hihetetlenül büszke vagyok rá. Igen, az RMDSZ annyi arcpirító gesztusa után, tegnap jó volt magyarnak lenni Romániában. Persze, azt is mondhatnánk, hogy Puskás Bálint csak a kötelességét teljesítette. Nem tett mást, mint  amit a világon minden bírónak tennie kellene, a törvény és a lelkiismerete alapján döntött. Csakhogy olyan időket élünk, amikor néha a természetes gesztusokhoz is óriási bátorság szükségeltetik.

Mert nem hiszem, hogy Puskás Bálint, aki tizenegy évig szenátor volt, ne lenne tisztában azzal, hogy a tegnapi szakmai döntésének milyen politikai következményei vannak, lehetnek, illetve kellene legyenek. Mindenekelőtt bebizonyosodott, hogy a Băsescu-féle válságkezelő terv megvalósíthatatlan (ami nem meglepő, hiszen ő a válságok kirobbantására és nem kezelésére szakosodott politikus). Az államfő nem is titkolta, hogy a nyugdíj- és bércsökkentéssel megvalósított költség-megtakarítás az ő kezdeményezése, amelyet a kormánnyal utólag és formálisan, a kormánypártokkal pedig még úgy sem vitatott meg, ellenben erőszakosan keresztülvitte a végrehajtáson és a törvényhozáson, mígnem az alkotmánybíróságon megfeneklett. Ilyen előzmények után az elnöknek és a kormányfőnek le kellene vonniuk a megfelelő következtetéseket és be kellene adniuk a lemondásukat (persze, nem fogják).

További következmény, hogy újra kell tárgyalni a memorandumot a Nemzetközi Valutaalappal. Minden valószínűség szerint az adóemelés lesz a megoldás a bevétel pótlására. Ezt Băsescu mindenképp el akarta kerülni, hiszen maga is érdekelt volt az állami kiadások szintjének megőrzésében. Azért kívánta a rossz kormányzás terheit a nyugdíjasok és az állami alkalmazottak vállára rakni, hogy az állammal üzletelő pártmecénások jövedelme ne csökkenjen.

Politikai értelemben Puskás Bálint döntése hozzájárul a Demokrata Liberális Párt belső eróziójához. A pártkatonák azt látják, hogy hiába viszik vásárra a bőrüket, hiába szenvedik választóik anyázásait, az elnök nem tudja nekik garantálni a győzelmet. Valószínűleg kiéleződnek a vezető kormánypárt és az RMDSZ közötti feszültségek, hiszen a cinkelt kártyákhoz szok(tat)ott demokrata liberális politikusok (akiknek többsége se nem demokrata, se nem liberális) el nem tudják képzelni, hogy egy alkotmánybíró a meggyőződése szerint is dönthet és az RMDSZ árulásaként fogják fel a történteket). Mellesleg ismerjük be, hogy tegnap Puskás Bálint alaposan “lesen hagyta” Markó Bélát, aki teljes mellszélességgel felvállalta a megszorításokat, miután a legalacsonyabb nyugdíjak érintetlenül hagyását sikerült kieszközölnie.

A tegnapi döntés legnagyobb vesztese azonban Traian Băsescu. Nemcsak azért, mert válságkezelő stratégiája megbukott, hanem azért is, mert gyenge volt. A diktátorok elsősorban nem azért félnek a kudarctól, mert konkrét kárt okoz nekik, hanem azért, mert megrendíti a legyőzhetetlenségükbe vetett hitet. A gyenge diktátor ugyanis már nem diktátor. Ezek után az sem lenne meglepő, ha Traian Băsescu nemcsak a gazdasági válságot, de saját táborának politikai válságát sem tudná kezelni.

h1

Édes kizárólagosság a Dolce-nél

június 24, 2010

Eddig a labdarúgó világbajnokságot a Magyar Televízió 1-es és 2-es csatornáján néztem (már amikor néztem). Ma viszont amikor bekapcsoltam a készüléket egy gyászkeretes szöveg fogadott, amelyik román nyelven arra buzdított, hogy nézzem az RTV 1 csatornáján a vb-közvetítéseket. Felhívtam a kábeltévé szolgáltatót és magyarázatot kértem az eljárásra. Egy hangjából ítélve bájos nő azt mondta, hogy minden ország állami csatornájának van kizárólagos joga a mérkőzések közvetítéséhez és ezért az RTV területi jogait sértené, ha én egy másik csatornán nézném a meccseket.

Megkérdeztem, hogy ez egy államközi megállapodás része-e vagy az RTV konkurenciaellenes gyakorlata, amire ő nem tudott választ adni. Megkérdeztem, hogy ő honnan tud a szabályozásról, mire azt mondta, hogy „azok mondták, akik a műsort szolgáltatják”. Ennél tovább nem jutottunk.

Különösképpen nem bosszant a dolog, amúgy sem rajongok a fociért, de ha történetesen többet tudtok a témáról, mint én, akkor értesítsetek. Egyébként a Romtelecom Dolce előfizetője vagyok.

h1

Aludj el szépen, kis Balázs

június 24, 2010

Meg kell mondanom, hogy csalódtam Traian Băsescuban. Egy olyan kommunikációs nagymestertől mint ő, valami eredetibb szappanoperát vártam volna el, mint Dan Diaconescu letartóztatását. Ezt már többször eljátszotta (emlékezzünk George Becali, Antonie Solomon vagy Puiu Popovici letartóztatására), amelyekkel minden esetben elterelte a figyelmet valamilyen számára kellemetlen politikai vagy gazdasági témáról.

Tény és való, hogy a “nép televíziójának” nézettségi indexe az utóbbi időben visszaesett (még Elena Udrea meghívása sem segített rajta), ezért az államfőnek szüksége volt a réting felkorbácsolására, mielőtt ismét megnyilatkozik ott. Ugyanakkor az is igaz, hogy le kellett szerelni az Alkotmánybíróság megjósolható döntése idején megmutatkozó népharagot, meg aztán Dan Diaconescunak sem árthat meg egy kis kikapcsolódás a hűvösön ebben a politikai és meteorológiai kánikulában, csakhát azért az ember ennél mégis többet várt volna a manipulációban ennyire jártas politikusától. Hiába, már ő sem a régi (lassan már az ellenfeleinkben sem bízhatunk). A hangszerelés is rosszul sikerült. Hiába hajkurászta ki tanácsosait az elnök a tévéstúdiókba, azok nem tudták meggyőzni a népeket sem arról, hogy a független tájékoztatás nemzetbiztonsági kockázat, sem pedig arról, hogy DDD (értsd: Dan Diaconescu dajkamese) esetében a szigorú bár, de igazságos igazságszolgáltatás karja csapott le a revolverező újságíróra. Pedig minden olyan jól ki volt találva: előbb jön DDD bilincsben, utána a nemzetbiztonsági stratégia a jogszerűség köntösében és ketten együtt megvalósítják az elmélet és gyakorlat dialektikus egységét. Az államfő ábrát is mellékel a sanda jogszabályhoz, hátha akkor lenyeljük.

 Nos, nem. Ez nem jött be elnök úr. Az, hogy én nem hittem el, az csak a kisebbik baj, de senki sem hitte el, még a tévéstúdiókban szolgálatot teljesítő államtanácsosok sem, ezért nem tudtak hitelesek lenni. Kis Balázs nem aludt el és ha sürgősen nem talál ki valami jobbat, elnök úr, akkor karókat fog felállítani a Victoria téren.

h1

A sajtó, mint nemzetbiztonsági kockázat

június 23, 2010

Úgy tűnik, hogy Traian Băsescu megelégelte a sajtóval vívott állóháborúját, a lacafacázást. Döntő ütközetre, pontosabban leszámolásra szánta el magát. Ennek jegyében módosítja a Pénzügyi Törvénykönyvet, megfelezve a szerzői jogdíjként a bruttó jövedelemből leírható költségek hányadát (ami magyarán annyit tesz, hogy megfelezi a cikkdíjakat), megvonja a honoráriumot azoktól az újságíróktól, akik olyan sajtótrösztöknek dolgoznak, amelyeknek adóhátralékaik vannak. Ha egyes függetlenségüket megőrző sajtóorgánumok ezután is talpon maradnának és akadna még néhány újságíró, aki nem halt éhen, akkor következik a nehéztűzérség, az elnök javaslatára kidolgozott nemzetbiztonsági stratégia képében. Ez a dokumentum ugyanis, amelyet a Legfelsőbb Védelmi Tanács tegnap küldött át a Parlamentbe nemzetbiztonsági kockázatnak minősíti “azokat a sajtókampányokat, amelyeknek célja az állami intézmények lejáratása, az ezek tevékenységéről közölt hamis információk révén.” Ugyancsak veszélyes nemzetünk biztonságára nézve “a sajtótrösztök nyomásgyakorlása a politikai döntésekre abban az esetben, ha ennek célja gazdasági haszon megszerzése, vagy az állam intézményeivel szembeni előnyök elérése.”

Ami a Pénzügyi Törvénykönyv tervezett módosítását illeti, azt hiszem, hogy ahhoz szükségtelen bármiféle értelmezést fűzni, hiszen utcahosszról látni, hogy a cél a szabad sajtó gazdasági ellehetetlentése, az újságírók anyagi kiszolgáltatottságának a növelése. A nemzetbiztonsági stratégia tervezetével kapcsolatban azonban szükségét érzem a szöveg értelmezésének. Első olvasatban ugyanis azt a megnyugtató érzést keltheti, hogy az idézett cikkely csak a félretájékoztató információközlés és az ú.n. revolver-újságírás ellen irányul. Ha azonban jobban megnézzük, akkor a szöveg tele van jogilag egyáltalán nem meghatározott kifejezésekkel, amelyek önkényes értelmezésre adnak lehetőséget. Nem tisztázott például, hogy mit ért a törvényhozó sajtókampányon. Két ugyanazon témát tárgyaló cikk már sajtókampánynak minősül, vagy csak öt, tíz, esetleg tizenöt. Ki tudja? Mennyi időn belül kell megjelennie az ugyanazon témáról szóló és ugyanolyan irányultságú cikkeknek? Egy hét, kettő, kilenc, egy év? Ezt sem tudjuk. Mit értünk az intézmények lejáratásán? Ha rendőrviccet közlök, akkor lejáratom a Belügyminisztériumot? Ha Bocról azt mondom, hogy kicsi, lejáratom a kormányt? A legfontosabb kitétel viszont a hamis információ kifejezés. Mi minősül hamisnak? Csak a tények szándékos elferdítése, vagy a pontatlanság, egyoldalúság, elhallgatás, esetleg elírás is. Szerepel-e a nemzetbiztonság elleni ilyen jellegű támadás alanyi oldalában a szándékosság? Ezt sem tudni. Aztán azt sem tudni, hogy miként lehet megtorolni, büntetni a nemzetbiztonság mediatikus fenyegetését? Alkot-e törvényt ennek alapján a parlament, amely módosítja a Büntető törvénykönyvet és – teszem azt – hazaárulásnak vagy az államhatalom aláaknázásának minősíti ha azt mondom a miniszterelnökről, hogy nagy, holott voltaképpen kicsi.? Hasonlóképpen képlékeny és jogilag megfoghatatlan fogalom a sajtótrösztök nyomásgyakorlása. Felmerül a kérdés, hogy miért csak a trösztök részéről érkező nyomásgyakorlás jelent nemzetbiztonsági kockázatot, s miért nem tekintendő annak a trösztökbe nem tartozó lapok, rádiók, tévék, internetes portálok, blogok hasonló tevékenysége? Elszólás-e ez vagy Vântu és Voiculescu nyílt figyelmeztetése? A legveszedelmesebb frázis azonban ebben a szövegben az állam intézményeivel szembeni előny megszerzését célzó, a politikai döntéhozatalra nehezedő sajtótröszti nyomásgyakorlás nemzetbiztonsági kockázattá ananzsálása. Ebbe ugyanis nemcsak, hogy minden publikációs tevékenység belefér, de adott esetben legitim sajtómagatartás is inkriminálható. Mondok egy példát: ha egy sajtótröszt kampányt kezdeményez azért, hogy írjanak ki népszavazást arról, hogy az állam semmilyen eszközzel ne korlátozza a sajtószabadságot (beleértve az ilyen elnöki dolgozatok kimunkálását is), akkor igenis megvalósítja a nemzetbiztonsági kockázatnak minősített cselekményt, holott egy legitim célt követett, mert 1. nyomást gyakorolt a politikai döntéshozatalra és 2. siker esetén előnyt ért el az állam intézményeivel szemben.

A nemzetbiztonsági stratégia jelen formájában történő esetleges elfogadása ugyanakkor azzal a nyugtalanító kövekezménnyel járna, hogy – nemzetbiztonsági okokra hivatkozva – jogalapot teremtene az újságírók megfigyelésére, lehallgatására, kapcsolataik nyilvántartására, vagyis emberi jogaik megsértésére.

Az Alkotmány értelmében a Parlamentnek jogában áll módosítani a Legfelsőbb Védelmi Tanács tervezetén. Kérdés, hogy akar-e? Van-e a jelenlegi parlamenti többségben politikai akarat az alapvető emberi jogok – beleértve a sajtószabadság – tiszteletben tartására, vagy csak a túlélésre játszanak? Ez rövidesen kiderül, amikor a törvényhozásnak döntenie kell a nemzetbiztonsági stratégia tervezetéről.

h1

Nyugdíjcsökkentés mindörökké?

június 23, 2010

Úgy tetszik, hogy a nyugdíjak 15 százalékos megkurtítása csak az első lépés, azon áldozatoknak a sorában, amelyet a lakosságnak el kell viselnie. A megszorító intézkedés átmeneti jellegű, a kormány fél évre hirdette meg. A felelősségvállalással elfogadott törvény szerint december 31-e után a nyugdíjasok ismét a jelenlegi nyugdíjukat kapnák. Erről rendelkezett a Képviselőház szakbizottságában már elfogadott nyugdíjtörvény is. Csakhogy egyre valószínűbbnek tetszik az, hogy a megszorítások 2011 után is folytatódnak. Sebastian Vladescu pénzügyminiszter a napokban úgy nyilatkozott, hogy a nyugdíjak jelenlegi szintre történő visszaállítása a jogszabálytól és a költségvetés lehetőségeitől függ. Hasonló szellemben nyilatkozott tegnap Markó Béla, miniszterelnök helyettes, aki az Antena 3 hírtelevízió meghívottjaként nem zárta ki a megszorítások határidejének a meghosszabbítását.

Ugyancsak ezt a lehetőséget vetíti előre az a tény, hogy a nyugdíjtörvény tárgyalását a Demokrata Liberális Párt kérésére (az RMDSZ támogatásával) a Képviselőház plénuma levette a napirendjéről és visszaküldte a szakbizottságba. Parlamenti források szerint ez azért történt, mert a kormány törölni akarja azt a cikkelyt, amely arról rendelkezik, hogy ez év december 31 után a nyugdíjpont értéke visszaáll a 15 százalékos csökkentés előtti szintre, azaz 732 lej 8 banira, a júliustól alkalmazandó 622 lej kilenc baniról. Hivatkozott források szerint a vezető kormánypárt azt szeretné, ha a nyugdíjpont értékét a 2011-es társadalombiztosítási törvénnyel állapítanák meg és annak szintje a jelenlegi értéken maradna, mindaddig, amíg a társadalombiztosítási költségvetés deficites.

Csakhogy a társadalombiztosítási költségvetés nemcsak Romániában, hanem a mienknél gazdagabb országokban is deficites, mindenütt az állami költségvetésből finanszírozzák. Ez azt jelenti, hogy a nyugdíjpont értékét sohasem lehetne a 622,9 lejről magasabbra emelni.