A sajtó, mint nemzetbiztonsági kockázat

Úgy tűnik, hogy Traian Băsescu megelégelte a sajtóval vívott állóháborúját, a lacafacázást. Döntő ütközetre, pontosabban leszámolásra szánta el magát. Ennek jegyében módosítja a Pénzügyi Törvénykönyvet, megfelezve a szerzői jogdíjként a bruttó jövedelemből leírható költségek hányadát (ami magyarán annyit tesz, hogy megfelezi a cikkdíjakat), megvonja a honoráriumot azoktól az újságíróktól, akik olyan sajtótrösztöknek dolgoznak, amelyeknek adóhátralékaik vannak. Ha egyes függetlenségüket megőrző sajtóorgánumok ezután is talpon maradnának és akadna még néhány újságíró, aki nem halt éhen, akkor következik a nehéztűzérség, az elnök javaslatára kidolgozott nemzetbiztonsági stratégia képében. Ez a dokumentum ugyanis, amelyet a Legfelsőbb Védelmi Tanács tegnap küldött át a Parlamentbe nemzetbiztonsági kockázatnak minősíti “azokat a sajtókampányokat, amelyeknek célja az állami intézmények lejáratása, az ezek tevékenységéről közölt hamis információk révén.” Ugyancsak veszélyes nemzetünk biztonságára nézve “a sajtótrösztök nyomásgyakorlása a politikai döntésekre abban az esetben, ha ennek célja gazdasági haszon megszerzése, vagy az állam intézményeivel szembeni előnyök elérése.”

Ami a Pénzügyi Törvénykönyv tervezett módosítását illeti, azt hiszem, hogy ahhoz szükségtelen bármiféle értelmezést fűzni, hiszen utcahosszról látni, hogy a cél a szabad sajtó gazdasági ellehetetlentése, az újságírók anyagi kiszolgáltatottságának a növelése. A nemzetbiztonsági stratégia tervezetével kapcsolatban azonban szükségét érzem a szöveg értelmezésének. Első olvasatban ugyanis azt a megnyugtató érzést keltheti, hogy az idézett cikkely csak a félretájékoztató információközlés és az ú.n. revolver-újságírás ellen irányul. Ha azonban jobban megnézzük, akkor a szöveg tele van jogilag egyáltalán nem meghatározott kifejezésekkel, amelyek önkényes értelmezésre adnak lehetőséget. Nem tisztázott például, hogy mit ért a törvényhozó sajtókampányon. Két ugyanazon témát tárgyaló cikk már sajtókampánynak minősül, vagy csak öt, tíz, esetleg tizenöt. Ki tudja? Mennyi időn belül kell megjelennie az ugyanazon témáról szóló és ugyanolyan irányultságú cikkeknek? Egy hét, kettő, kilenc, egy év? Ezt sem tudjuk. Mit értünk az intézmények lejáratásán? Ha rendőrviccet közlök, akkor lejáratom a Belügyminisztériumot? Ha Bocról azt mondom, hogy kicsi, lejáratom a kormányt? A legfontosabb kitétel viszont a hamis információ kifejezés. Mi minősül hamisnak? Csak a tények szándékos elferdítése, vagy a pontatlanság, egyoldalúság, elhallgatás, esetleg elírás is. Szerepel-e a nemzetbiztonság elleni ilyen jellegű támadás alanyi oldalában a szándékosság? Ezt sem tudni. Aztán azt sem tudni, hogy miként lehet megtorolni, büntetni a nemzetbiztonság mediatikus fenyegetését? Alkot-e törvényt ennek alapján a parlament, amely módosítja a Büntető törvénykönyvet és – teszem azt – hazaárulásnak vagy az államhatalom aláaknázásának minősíti ha azt mondom a miniszterelnökről, hogy nagy, holott voltaképpen kicsi.? Hasonlóképpen képlékeny és jogilag megfoghatatlan fogalom a sajtótrösztök nyomásgyakorlása. Felmerül a kérdés, hogy miért csak a trösztök részéről érkező nyomásgyakorlás jelent nemzetbiztonsági kockázatot, s miért nem tekintendő annak a trösztökbe nem tartozó lapok, rádiók, tévék, internetes portálok, blogok hasonló tevékenysége? Elszólás-e ez vagy Vântu és Voiculescu nyílt figyelmeztetése? A legveszedelmesebb frázis azonban ebben a szövegben az állam intézményeivel szembeni előny megszerzését célzó, a politikai döntéhozatalra nehezedő sajtótröszti nyomásgyakorlás nemzetbiztonsági kockázattá ananzsálása. Ebbe ugyanis nemcsak, hogy minden publikációs tevékenység belefér, de adott esetben legitim sajtómagatartás is inkriminálható. Mondok egy példát: ha egy sajtótröszt kampányt kezdeményez azért, hogy írjanak ki népszavazást arról, hogy az állam semmilyen eszközzel ne korlátozza a sajtószabadságot (beleértve az ilyen elnöki dolgozatok kimunkálását is), akkor igenis megvalósítja a nemzetbiztonsági kockázatnak minősített cselekményt, holott egy legitim célt követett, mert 1. nyomást gyakorolt a politikai döntéshozatalra és 2. siker esetén előnyt ért el az állam intézményeivel szemben.

A nemzetbiztonsági stratégia jelen formájában történő esetleges elfogadása ugyanakkor azzal a nyugtalanító kövekezménnyel járna, hogy – nemzetbiztonsági okokra hivatkozva – jogalapot teremtene az újságírók megfigyelésére, lehallgatására, kapcsolataik nyilvántartására, vagyis emberi jogaik megsértésére.

Az Alkotmány értelmében a Parlamentnek jogában áll módosítani a Legfelsőbb Védelmi Tanács tervezetén. Kérdés, hogy akar-e? Van-e a jelenlegi parlamenti többségben politikai akarat az alapvető emberi jogok – beleértve a sajtószabadság – tiszteletben tartására, vagy csak a túlélésre játszanak? Ez rövidesen kiderül, amikor a törvényhozásnak döntenie kell a nemzetbiztonsági stratégia tervezetéről.