Archive for 2010. július

h1

Brand, akit régen tép

július 31, 2010

Úgy tűnik, hogy Elena Udreán átok ül. Idegenforgalmi minisztersége kudarcok sorozatává vált. Nehezen és sok segítséggel ül fel a lóra, rosszul biciklizik, nem volt szerencsés sem a csokoládé-osztogatása, sem a magas sarkú cipők adományozása és a máramarosi szoknyácska is előnytelennek bizonyult.

A miniszter-asszony legnagyobb gondja azonban az országbranddel van. A tavalyiról (Land of choice) kiderült, hogy valaki már levédte. (Pedig Marius Moga egész szép manelere emlékeztető himnuszt írt neki.) Az ideiről (Explore the carpatian garden) pedig az a hír járja, hogy lopott. A brand-et készítő spanyol cég, a THR állítólag nem eredeti logót használt fel, hanem egy internetes katalógusból ollózta ki a sok kommentárt fakasztó levelecskét. Ezt pedig egy blogger fedezte fel, aki a neten szörfözve belebukott a két szinte azonos grafikába. Ma én is összevetettem a kettőt és a hasonlóság több mint egyértelmű. Az Antena 3 hírtelevízió nemrég arról tudósított, hogy a THR információi szerint véletlen egybeesésről van szó, ami tízezer esetből egyszer szokott előfordulni. Elena Udrea pedig – ugyancsak az Antena 3 szerint – azt nyilatkozta, hogy mindaddig amíg a helyzet nem tisztázódik, nem fizeti ki a THR-nek a potom 900.000 eurót. Hogy ez sok vagy kevés, arról most nem elmélkedem, állítólag egy brand kidolgozása egy évig tart, hosszas szociológiai felmérések és elmélyült kutatómunka előzi meg. Az viszont bizonyosra vehető, hogy az ország brandje nélkül még megéltünk volna valahogyan egy ideig, de alacsony bérekkel, rossz egészségügyi ellátással és gyatra minőségű oktatással már kevésbé.

A malőr – ha az – nem varrható a miniszter-asszony nyakába, bár a tárcavezető nagyvonalúsága, amellyel tanácsadó cégeket honorál, mindig felveti a visszaélés gyanúját is, de ne spekuláljunk. Az viszont igen, hogy számára – aki mellesleg regionális fejlesztési miniszter is – nem az infrastruktúra javítása, a turisztikai csomagok tartalma, az idegenforgalmi szabályozás, az adekvát ágazati politika kidolgozása a prioritás, hanem a brand. Ez nagyon sokat elárul ennek a kormánynak a filozófiájáról. Nem a cselekvés a fontos, hanem a kommunikáció. Nem dolgozni kell, hanem eladni a semmit és a rosszat.

Ha viszont már nem élhetünk brand nélkül, akkor – bár nem vagyok brand-szakember – azt hiszem, hogy a THR brandje (ha ugyan az övé) nem jó. Pontosabban nem a romániai turizmus promóciója szempontjából jó. A logó számomra sokkal inkább környezetvédő üzenetet hordoz. A sok zöld, a levél és a tiszta víz imídzse nem feltétlenül és nem elsősorban arra ösztönöz, hogy kirándulni menjek Romániába, hanem arra, hogy gyűjtsem szelektíven a hulladékot, ne szemeteljek az erdőben, használjam kevesebbet a gépkocsimat stb.

Mindent összevetve, úgy tűnik, hogy egy elkapkodott, tartalmatlan és koncepciótlan idegenforgalmi politikával áldott meg bennünket a Zeusz, s ennek a himnuszbeli balsorsot idéző brand csak az egyik – és nem is a legjelentősebb – szelete. Egyébként mivel magyarázhatnánk azt, hogy a román tengerpartra látogatók 80 százaléka belföldi turista, hogy tavaly 10 százalékkal csökkent a Romániába látogató külföldiek száma, hogy idegenforgalom tekintetében Bulgária is megelőzött bennünket? Mivel magyarázható a vendéglátó-ipar elmaradottsága, a szolgáltatások alacsony színvonala és az idegenforgalomban dolgozók jó részének a képzetlensége? A tengerparti vendéglők többségében ugyanazt a flekkent, miccset és sört találni mint tíz, húsz vagy negyven évvel ezelőtt, a pincérek ugyanolyan gorombák vagy csubukra ácsingózó mímelt negédesek, mint a fanarióták korában. A komoly üzletemberek pedig a kiszámíthatatlan adópolitika, a túlburjánzó bürokrácia és korrupció miatt vonakodnak befektetni az idegenforgalomba.

Ezeket a gondokat pedig még a legjobban sikerült branddel sem lehet megoldani.

Reklámok
h1

Mi volt, mi most és mi lesz az EMNT?

július 27, 2010

Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke azt nyilatkozta a Krónika nevű napilapnak, hogy testületi döntés ugyan még nem született, de nem zárható ki, hogy az EMNT párttá alakul és indul a 2012-es romániai önkormányzati és parlamenti választásokon.

Ennek kapcsán érdemes elmélkedni egy kicsit arról, hogy alig hét éves fennállása óta mi minden volt már az EMNT. Kezdetben a testületet parlamentként képzelték el. Amint a megalakulásról a Transindex korabeli tudósítása beszámol, „Az EMNT-nek nincs alapszabályzata, a működést az ún. házszabály kódolja. Hogy az EMNT milyen jogi formát ölt, legalábbis ami a napi pénzügyi ügyviteli dolgok bonyolítását illeti, még nincs eldöntve. A távlati cél, hogy az EMNT törvény révén kapjon jogi személyi státust, ami az autonómia intézményesítését szavatoló közjogosítvány lenne.” A házszabály egyértelműen parlamentre utaló dokumentum. A Dr. Csapó József által kidolgozott házszabályról a Székely magyar Kanadai Egyesület honlapja megállapítja, hogy az a nyugati parlamentek mintájára készült. A képződmény törvényhozó szerepét annakidején Toró T. Tibor, Szilágyi Zsolt és Dr. Csapó József több interjúban is kifejtették. Szilágyi egy ízben részletesen elmagyarázta, hogy a Magyar Polgári Párt és az EMNT viszonyát úgy kell elképzelni, mint egy párt és a parlament kapcsolatát. Az EMNT lesz az a hely, ahol az MPP versenybe szállhat a többi magyar érdekképviselettel. Ezzel magyarázható, hogy az EMNT-t egészen ez év áprilisáig nem jegyezték be jogi személyként, hiszen – amint arra a Krónika cikke is utal – jogi értelemben vett megalakulásához közjogosítványra, azaz jogszabályra lett volna szükség.

Az első logikai bukfenc akkor következett be, amikor az EMNT kezdte létrehozni területi szerveit, közfelkiáltással megválasztották tagjait és vezetőit. Ekkor a szervezet már nyilvánvalóan összekeverte a parlament intézményét és a parlament tagjait alkotó politikai pártokat. A testület egyszerre volt bíró és játékos is a pályán (igaz, magukon kívül senki sem akart mandátumot szerezni a romániai magyarság törvényhozásában).

A helyzet akkor vált komikussá, amikor az EMNT, azaz a formálisan megalakulásra váró parlament egy sor politikai kérdésben nyilatkozott, tiltakozott, sürgetett, hiányolt, nehezményezett és aggodalmaskodott. Mindezek a politikai pártok esetében természetes gesztusok egy parlament részéről érthetetlenek, elképzelhetetlenek és megalapozatlanok. A parlamentnek ugyanis nincs saját választói bázisa, amelyiknek a nevében megnyilvánulhatna, ugyanakkor az intézménynek nincsenek politikai kompetenciái. Tisztviselőkből áll, akik a működés anyagi feltételeiről gondoskodnak. Ha Dr. Csapó jogász lett volna, akkor minden valószínűség szerint bevonták volna a diplomáját és visszaadják neki az iskolapénzt.

De az EMNT még ennek a helyzetnek az abszurditását is fölül tudta múlni, midőn szövetséget kötött az RMDSZ-el (és Tőkés László az RMDSZ színeiben nyerte el második EP-képviselői mandátumát). Ebben az esetben az RMDSZ is nevetségessé tette magát, ugyanis gondolom, hogy nincs még egy politikai szervezet ebben a galaxisban, amelyik szövetségre lépett volna egy majdan megalakuló közintézménnyel.

Gondolom, hogy a helyzet tarthatatlanságát felismerte a létrehozására hiába váró intézmény is és három hónappal ezelőtt megalakult civil szervezetként. Szigorúan jogi szempontból az EMNT nem jogutódja a korábban EMNT-ként ismert baráti társaságnak (jogi személyiségük ugyanis nem volt), mert ez a testület – alapszabályzata szerint – nem kíván a romániai magyarság parlamentje lenni és az elnevezése is más: Erdélyi Magyar Nemzeti Mozgalom (nem is tudom, hogy a bejegyzési okiratai mit keresnek az EMNT honlapján, de ne kekeckedjünk).

Most, ha párttá alakulnak, akkor felmerül néhány kérdés, amelyre nagy tisztelettel várom az illetékesek válaszát.

  1. Mi alakul párttá, az EMNT vagy az EMNM?
  2. Feladja-e nyilvánosan az EMNT annak a gondolatát, hogy ő az erdélyi magyarság majdani parlamentje lesz?
  3. Tőkés László hogyan egyezteti össze RMDSZ tagságát azzal, hogy egy konkurens szervezetnek a vezetője?
  4. Az RMDSZ mikor érzi úgy, hogy fel kellene hagynia tulajdon politikai ellenfeleinek a támogatásával és teszi ajtón kívül Tőkés Lászlót?
h1

Komédiás dal

július 27, 2010

Szörföztem a jutúbon. A két világháború közötti magyar operetteket, kabarékuplékat, sanzonokat kerestem. Egyszer csak ráakadtam az alábbi „zerkovátzra”[1]. És még mondja valaki, hogy Ezekben a könnyed dalokban nincs mondanivaló?! Ezt a sanzont minden politikussal a parlamenti eskü helyett énekeltetném el. Vagy már nem szükséges?


[1] A szerző, Zerkovitz Béla dalait nevezte Szilágyi László szövegíró, az „Éjjel az omnibusz tetején” kezdetű dalban „zerkovátzok”-nak

h1

A Diaconescu projekt

július 24, 2010

Nyár van. Ha uborkaszezonnak nem is nevezhető a hazai politikai élet, egy mondénabb, s úgy szakmailag, mint politikailag kevésbé emelkedett téma, no meg egy kis spekuláció megereszthető, különösen a blog eleve megengedőbb és szabadabb keretei között.

Az egyik hírtelevízión napok óta sztár Dan Diaconescu, az OTV félig tulajdonosa és teljesen műsorvezetője. Aki ismeri, őt és a kanálisát, annak szükségtelen bemutatni, aki pedig nem, annak elég, ha annyit elmondok róla, hogy az atyafi a szappanopera-talk show, a televíziós apróhirdetés és a revolver-újságírás legjelentősebb hazai üdvöskéje, aki pénzért bármilyen ideológiát, üzleti érdeket hajlandó képviselni.

Tavaly, az elnökválasztási kampány finisében Traian Basescu megvásárolta az OTV szinte teljes adásidejét és Dan Diaconescu hathatós közreműködésével sikerült maga mögé állítania a manelések, okultisták, spiritiszták, reinkarnátorok, sámánok, javasasszonyok kuruzslók, szappanopera-fogyasztók, lumpen-forradalmárok, anarchisták, jövendőmondók, csodadoktorok, szex guruk, hivatásos és hívatlan madárijesztők, önjelölt médiasztárok nem elhanyagolható tömegének egy részét és ennek alighanem perdöntő szerepe lehetett abban, hogy a választások megnyeréséhez az elnök stábjának vélhetően kevesebbet kellett csalnia, mint egyébként kellett volna.

Vagy két hete Dan Diaconescu operett letartóztatása hozta lázba immár nemcsak az OTV hagyományos közönségét, hanem az ország közvéleményének egy részét. A médiaguru Dan Diaconescu, direkt a börtönből kijőve nyilatkozta, hogy létre fogja hozni a Nép Pártját, amely megnyeri a következő választásokat. Hogy a szenzáció ne üljön el, a Realitatea hírtelevízió kétnaponként meginvitálja és összeereszti a Legellenszenvesebb Médiaszemélyiségek Galaktikus Oscar-díjának örökös győztesével, Andreea Porával, amely szópárbajok nyilvánvaló célja az, hogy az érettebb és gondolkodóbb nézők számára is szalonképesebbé és emészthetőbbé tegyék Dan Diaconescu egyébként bornírt figuráját. Szerepe szerint Pora asszony (vagy kisasszony?) bírálja a médiagurut, de úgy, hogy egy boszorkányokat öklendező vízilovat is rokonszenvessé tudna tenni ostoba kritikáival.

Megkockáztatom, hogy Dan Diaconescu letartóztatása és sztárolása mögött Traian Basescu politikai érdekei keresendők. Az elnök, akinek népszerűsége – a minap közzétett közvélemény-kutatás tanúsága szerint – a padlón koppant, látja, hogy sem ő, sem a Boc által elásott Demokrata Liberális Párt nem tudja ismét választási hadrendbe állítani az OTV-elektorátus fura és atipikus siserahadát. Következésképp megbízta a pénzért mindenre kapható Dan Diaconescut, hogy gyűjtse egyetlen pártba kuruzslóit és javasasszonyait, hogy aztán majd a megfelelő időben – in illo tempore – szövetségre léphessen vele, akárcsak a Szövetség, Románia Haladásáért nevű fantompárttal. Ezt a célt szolgálja most a Realitatea TV, Andreea Pora és mindenki más, aki nyilvánosságot ad Dan Diaconescunak (közvetve még én is).

h1

Kötelező választás?

július 21, 2010

Néhány napon belül Adrian Năstase és Cristian Preda is a szavazás kötelezővé tétele mellett foglalt állást. Igaz ugyan, hogy ez utóbbi a rendszer “soft” változatát támogatná, abban az értelemben, hogy a voks csak azok számára lenne kötelező, akik korábban úgy nyilatkoztak, hogy részt vesznek a szavazáson. Európában úgy tudom, hogy van néhány ország (Görögország, Belgium, Ciprus), ahol a szavazás nem jog, hanem állampolgári kötelesség, de az EU legtöbb tagállamában semmilyen szankció nem jár a távolmaradásért. Így tehát nem hivatkozhatunk egységes közösségi joggyakorlatra, netán direktívára. Ezért, javaslom, vizsgáljuk meg a kötelező szavazás elvi és taktikai szempontjait.

Egy olasz filozófus, kritikus és politikus, Benedetto Croce szerint diktatúra az, ahol minden ami nem tilos, az kötelező. Az egyenlő, általános és titkos választójog egyértelműen liberális vívmány. Kötelezővé tétele viszont különös módon nem kiteljesítené, hanem korlátozná a jog gyakorlását. Megítélésem szerint ugyanis legitim opció lehet a szavazástól való távolmaradás is. Az állampolgár nem kötelezhető arra, hogy támogassa valamelyik pártnak a parlamenti jelenlétét, ha annak elveivel nem ért egyet. Nemcsak elvben, de a gyakorlatban is könnyen előfordulhat, hogy valakinek egyik párt és egyik jelölt sem nyeri el a rokonszenvét. Ilyen esetben a kötelező szavazás azt jelenti, hogy az illetőt rákényszerítik, hogy meggyőződése ellen cselekedjen. Ezért, abban a pillanatban, amikor a választást a törvény kötelezővé teszi, az megszűnik mint jog és megjelenik, mint kötelesség. Ebben az értelemben tehát a kötelező szavazás emberi jogot sért.

Taktikai szempontból azonban a kérdés sokkal árnyaltabb és a válasz sem ilyen egyértelmű. Nyilvánvalónak tetszik, hogy sem Năstase, sem pedig Preda nem filozofikus megokolásból, hanem kőkemény pártérdeket követve javasolja a szavazás kötelezővé tételét.

Valószínűnek tetszik, hogy mindkét vélekedés mögött szociológiai kutatások állhatnak, amelyekből az a következtetés lenne levonható, hogy pártjaik számára a szavazás kötelezővé tétele kedvezőbb választási eredmények eléréséhez vezetne. Jómagam nem rendelkezem ilyen felmérésekkel, ezért csak találgatni tudok. Megítélésem szerint a Szociáldemokrata Párt logikája az, hogy a szavazástól a kiábrándult, elszegényedett, társadalmilag marginalizálódott rétegek maradnak távol, akik nem reménykednek abban, hogy politikai úton javíthatnak a helyzetükön. Ezek az emberek pedig a baloldal potenciális szavazói, hiszen hagyományosan a baloldali pártok kormányzása jár nagyobb szociális biztonsággal. Cristian Preda logikáját már sokkal kevésbé értem, s csak egy tippem van, nevezetesen az, hogy a Demokrata Liberális Párt számára a magasabb szavazatszám nagyobb manipulációs lehetőségeket biztosít.

Nehéz megmondani viszont, hogy milyen hatása lenne kötelező szavazás bevezetésének az RMDSZ-re. Jelenleg azok, akik kiábrándultak a Szövetségből távol maradnak az urnáktól. Magyarok csak egészen kivételes esetekben ütik a pecsétet egy román pártra. Ha viszont a magyar választóktól megvonnák a tartózkodás lehetőségét, akkor – mindaddig amíg a Szövetségnek nincs életképes alternatívája – az RMDSZ-el elégedetlenek elsöprő többsége a számukra kisebbik rosszra, vagyis az RMDSZ-re szavazna. Kérdés azonban, hogy az így megnövekvő RMDSZ szavazatok száma elégséges lenne-e az ugyancsak megnövekvő román szavazatok számának az ellensúlyozására? A számarányokat nézve az RMDSZ valószínűleg veszítene egy kicsit, mert eddig a magyar részvétel – minimálisan bár – de az átlag fölött volt.

Ugyanakkor az sem mindegy, hogy miként oszlanának meg az eddig távolmaradók szavazatai a román pártok között. Ha aránytalanul (egyetlen nagy párt seperné be a szavazatok zömét), akkor az RMDSZ koalíciós alkupozíciója romlana. A 15-20 százalékos többletet elkönyvelő párt már nem lenne ráutalva az RMDSZ hat százalékára, ha viszont a szavazatok kiegyensúlyozottan oszlanának meg a román pártok között, akkor továbbra is a magyar párt lehetne a mérleg nyelve.

A választási törvény ilyen értelmű módosítása minden bizonnyal megváltoztatná a pártok kampánystratégiáját is. A hangsúly a saját választói bázis mozgósításáról a konkurens pártok potenciális szavazóinak a megnyerésére helyeződne át és ez, ha nem is megoldhatatlan, de nagy feladat elé állítaná az RMDSZ kommunikációs szakembereit is.

Nem kizárt azonban, hogy épp egy ilyen antidemokratikus intézkedés kényszerítené rá az RMDSZ-t a nagyobb léptékű modernizációra, illetve arra, hogy komolyan harcba szálljon román szavazatokért. Ki tudja…

Mindenesetre – bár a kötelező szavazás bevezetésének esélyei minimálisak – megérné az erőfeszítést egy hatástanulmány elkészítése, amely akkor sem maradna tanulságok nélkül, ha a Năstase-Preda terv történetesen nem valósul meg.

De, hogy ne csak a saját feltételezéseimre legyenek utalva, a kérdéssel kapcsolatban megkérdeztem Márton Árpádot, az RMDSZ parlamenti képviselőjét, a választási rendszerek szakértőjét. Íme, az ő véleménye:

–         Mielőtt arról elmélkednénk, hogy jó vagy rossz-e az RMDSZ-nek a kötelező választás bevezetése, azt a kérdést kell megválaszolnunk, hogy egy jogállamban egyáltalán fel szabad-e tenni ezt a kérdést. Én 1989 előtt egy olyan államban éltem, ahol egykamarás parlament, erős elnöki hatalom és kötelező szavazás volt érvényben. És 1989 december 22-én délelőtt körülbelül 10 órakor mintegy 30 méterre a fegyveres katonáktól azt kiabáltam, hogy „Szabadságot!”. Én nem szeretném, ha ezek az idők visszatérnének. Elvi szempontból egy állampolgári jogot kötelességgé változtatni az emberi szabadságjogok megsértését jelenti. Mondok két példát, ami megvilágítja ezt a kérdést: a munkához való jog, az ugye egy demokratikus vívmány. Kötelezővé tétele viszont kényszermunkát jelent, ami a demokratikus jog súlyos sérülése. Az egyesülési jog kötelezővé tétele pedig visszavezet a ’89 előtti időkbe, amikor minden alkalmazottnak szakszervezeti tagnak kellett lennie. Én ezt nem akarom és ehhez a jogsértéshez képest eltörpül annak mérlegelése, hogy az RMDSZ profitálna vagy veszítene a választási kötelezettségből. Egyébként valószínűleg veszítene is, hiszen akkor, ha a magyarság számaránya az 5 százalékos küszöb alá süllyedne, még egy jobb mozgósítás esetén sem lenne képviselete a parlamentben, de a fő kérdés nem ez.

h1

Alkotmánysértésre ítélve

július 20, 2010

Íme egy hír rádiónk mai híradójából: „Az Alkotmánybíróság az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség törvényének módosított változatát is alkotmányellenesnek nyilvánította. A taláros testületet Traian Basescu államfő kereste meg. A bíróság megállapította, hogy a jogszabály elfogadása során a parlament formai hibát vétett, amikor bizonyos módosításokat csak az egyik ház vitatott meg és ezzel megszegte a kétkamarás törvényhozási eljárás egyik alkotmányos alapelvét. A jogszabály most vissza fog kerülni a Képviselőházba, ahol ismételten megtárgyalják.”
Nem az első eset, amikor az Alkotmánybíróság ilyen döntést hoz. A testület határozata helyes és következetes is. A baj csak az, hogy a 2003-as alkotmánymódosítás után ez a formai hiba be van építve a törvényhozás működésébe. A parlament nem tévedett, hanem tévedni kényszerült.
Miről is van szó? Az 1991-ben elfogadott alkotmány értelmében a jogszabályokat mindkét házban letárgyalták. Azokat a cikkelyeket, amelyeket különböző változatban fogadtak el egyik vagy másik házban átadták egy úgynevezett egyeztető bizottságnak. Az egyeztető bizottság 14 tagból állt, amelyikből hetet a Szenátus és hetet a Képviselőház delegált. Ez a testület három dolgot tehetett: elfogadta a Képviselőház vagy a Szenátus szövegét, illetve kidolgozhatott egy kompromisszumos szöveget is. Az egyeztető bizottság jelentését megküldte mindkét háznak, ahol döntöttek a vegyes bizottság javaslatairól. Ha elfogadták őket, akkor a törvény mehetett az államfőhöz kihírdetésre, ha valamelyik házban nem fogadták el egyik vagy másik cikkelyt, akkor a törvény az illető szakasz(ok) nélkül jelent meg. Ez utóbbira azonban nem volt példa (legalábbis jómagam nem emlékszem rá).
Ezt a szabályozást annakidején nagyon sokan bírálták. A kritikusok elsősorban két érvet hangoztattak. Az első az volt, hogy az egyeztető bizottság 14 tagja erősebb mint a parlament két háza. Ha ugyanis kompromisszumos szöveget fogadnak el, akkor az csak az ő akaratukat fejezi ki, a parlament pedig kényszerhelyzetbe kerül, hiszen amennyiben nem fogadja el 14 kollégájuk döntését (amelyet sokszor csak a testület többsége, 8 ember hozott meg), akkor a törvény nem fogja egyáltalán szabályozni azt a kérdést, amelynek kezelését ők egy más szöveg alapján képzelték el. Elvi szempontból ez a kritika megalapozott volt, hiszen az egyeztető bizottság jelentése valóban korlátozta a parlament szuverenitását, ami ellentmond ugyanazon alaptörvény azon cikkelyének, amelyik kimondja, hogy a parlament a román nép legfelsőbb képviseleti szerve, az ország egyetlen törvényhozó testülete. Persze ellen lehetne vetni azt, hogy a parlamentet semmi sem gátolja abban, hogy amennyiben nem ért egyet egy törvénnyel, akkor később módosítsa azt, esetleg ellene is szavazhat egy olyan jogszabálynak, amelyiknek a szövegével nem ért maradéktalanul egyet. A másik érv pedig az volt, hogy az egyeztető bizottságok működése lelassítja a törvényhozás munkáját, fontos törvények akár hónapokig is késhetnek, azért, mert az egyeztető bizottság nem tudott dűlőre jutni a különböző formákban elfogadott cikkelyek ügyében. Ezért javasolta az alkotmány-előkészítő bizottság 2003-ban az egyeztető bizottságok megszüntetését és azt, hogy az a ház, amelyik másodjára tárgyalja a törvényt mondja ki a végső szót a jogszabály szövegét illetően. Ez a megoldás azonban a korábbi kifogások közül csak a másodikat orvosolta. Az a bírálat, miszerint a parlament egy része nem szólhat bele a törvény végső formájába még megalapozottabbá vált, mint korábban, hiszen a második házban elfogadott törvény szövegébe az első ház tagjai már semmiképp nem szólhattak bele. Ezt a joghézagot felismerve a kormány tagjai – ritkábban egyes képviselők vagy szenátorok – messzemenően visszaéltek azzal a helyzettel, ami lehetővé tette számukra, hogy megkerüljék a kétkamarás parlament kettős szűrőjét és csak a második házban koncentráltak arra, hogy javaslataikat elfogadják. Monica Macovei ezt olyan tökélyre emelte, hogy néha a második ház már egy teljesen új törvényt fogadott el az első házban megszavazotthoz képest (új fejezetek, több tucat új cikkely jelent meg a végső változatban, amelyről az első ház tagjai csak a Hivatalos Közlönyből értesültek).
E visszaélések orvoslására fordult az akkori ellenzék (a Szociáldemokrata Párt) az Alkotmánybírósághoz, amelyik – teljes joggal – megállapította, hogy a gyakorlat ellentétes az alaptörvénnyel. Csakhogy az alaptörvénnyel nemcsak a jogszabályoknak az egyik ház általi visszaélésszerű vagy gyökeres megváltoztatása ellentétes, hanem gyakorlatilag minden olyan módosítás, amelyet nem tárgyaltak le egyik vagy másik házban. Az alkotmány maga nem tisztázza, hogy a jogszabályoknak a végleges döntésre feljogosított ház általi milyen mérvű módosítása nem ellentétes a kétkamarás parlamenti eljárás elvével. Márpedig ahol a törvényhozó nem disztingvál, ott a törvényalkalmazónak nincs joga disztingválni, mondja a római jog alapelve.
Mi több, ha a törvényhozás történetesen nem akarná megsérteni a kétkamarás parlamenti eljárás alkotmányos elvét, erre akkor sem lenne lehetősége, hiszen sem az alkotmány, sem pedig a házszabály nem szabályozza azt a lehetőséget, hogy a végleges döntéssel felruházott ház visszaküldje (újratárgyalás végett) az első háznak az általa már végérvényesen elfogadott szöveget (erre csak abban az esetben kerülhet sor, ha a törvény történetesen olyan cikkelyeket is tartalmaz, amelyek a szabályozás tárgyánál fogva az első ház végleges döntési jogkörében állnak, de ezek viszonylag ritka esetek).
A megoldás az lenne, ha a törvényhozás két házának hatáskörét teljesen kettéválasztanák és bizonyos törvényeket csak az egyik, másokat pedig a másik házban tárgyalnának le, mint ahogy ez nagyon sok országában a világnak így működik. Ez utóbbi esetben viszont a törvényhozás két házának a jellege is megváltozna. Az egyik lehetne például a politikai a másik pedig a regionális képviselet. Ehhez azonban alkotmánymódosításra lenne szükség, amihez viszont sem az ellenzéknek, sem a hatalomnak nincs meg a szükséges többsége. Érdekes viszont, hogy bár a fenti értelemben szinte minden törvény alkotmányellenes, az Alkotmánybíróságot csak azokban az esetekben keresik meg, amikor ahhoz a kormánynak vagy az ellenzéknek komoly politikai érdekei fűződnek.
Ilyen eset a bevezetőben említett is. Ismeretes, hogy – amint erről már korábban értekeztem (lásd a: Kit hagynak itt élni és a Meghalt az ANI – oda az igazság című bejegyzéseket) – az Országos Feddhetetlenségi Ügynökségnek Traian Băsescu politikai lefejezőgépe szerepét szánták. Amint ennek néhány pengéjét kiemelte az Alkotmánybíróság, és ennek nyomán a parlament, az elnök azonnal megfellebbezte a törvényt (igazolva a politikai lefejezőgépről vallott állításom helyességét).

Most, a törvény visszakerül a Képviselőházba. Ismerve az ottani parlamenti többséget, aligha kételkedhetünk benne, hogy az OFÜ visszakapja alkotmányellenes jogosítványait. Nagy valószínűséggel ezt szentesíti majd a Szenátus is, miután a sajtóban a Frunda György ellen folytatott sajtókampány elérte a célját és a kormánypárti honatyák másodszor nem mernek szembemenni az árral.
Szinte borítékolható tehát egy kimosdatott, de továbbra is alkotmányellenes OFÜ-törvény elfogadása, amelyet az ellenzék alighanem megtámad az Alkotmánybróságon (hivatkozva annak korábbi döntésére). No, akkor ugrik a majom a vízbe. Ki fog derülni, hogy a három demokrata-liberális irányultságú bíróval átnevelt testület meghajlik-e az elnöki akarat előtt? Ez nemcsak egyes bírák gerincességének, de a romániai demokrácia intézményeinek a
próbaköve is lészen.

h1

Nagyváradi csirkeragu füstölt sajttal

július 17, 2010

A jó reggelit illő volt egy finom ebéddel viszonozni, úgyhogy egy egyéni recept alapján készült ételt főztem. Teljesen nem eredeti az ötlet, már más szakácskönyvekben és blogokon is láttam hasonlót, leginkább Zsuzsi retro receptjéhez hasonlít, de mégis egyéni „hangszerelésben” készült. És, hogy mitől nagyváradi? Attól, hogy Nagyváradon főztem.

Hozzávalók (négy személyre):

–          750 gr. csirkemell (eredetileg csirkecombokat akartam használni, de ez volt itthon),

–          egy nagyobb fej vöröshagyma,

–          egy zöld és egy kaliforniai piros színű paprika,

–          35 dkg. gomba,

–          három paradicsom,

–          két-három gerezd fokhagyma,

–          olaj, vaj,

–          só, bors, kakukkfű,

–          petrezselyemzüld,

–          10 dkg. baconszalonna,

–          15 dkg. füstölt sajt

A csirkemellet vékony szeletekre vágjuk, sózzuk, borsozzuk és olajban, vajban egy kicsit megsütjük. Nem kell készre sütni, csak épp annyira, hogy a színe megváltozzon. Ekkor félretesszük és a visszamaradt zsíradékban üvegesre dinszteljük az apróra vágott hagymát. Hozzáadjuk az ugyancsak apróra felvágott paprikát, majd a felkockázott gombát végül a finomra vágott fokhagymát. Sózzuk, borsozzuk, kakukkfűvel és petrezselyemmel is fűszerezzük. Amikor a zöldségek megpuhúltak, hozzáadjuk a meghámozott, kockákra vágott paradicsomot (nem javaslom előbb, mert akkor a gomba nem megsül, hanem megfő). Fedő alatt hagyjuk, hogy az ízek összeérjenek. Ezután egy vajjal kikent tepsibe tesszük a húst, rátesszük a ragut, végül pedig a szeletekre vágott baconszalonnát és az ugyancsak vékony szeletekre vágott füstölt sajtot. A tepsit fóliával letakarjuk és előmelegített sütőbe tesszük. A hőszabályozót állítsuk 200 fokra és 20 percig süssük.

Köretnek rizst vagy burgonyapürét ajánlok (nokkedlivel sem lehet rossz).

Utána egy pohár könnyű rozé bort javaslok. Jó étvágyat

U.I. Erről elfelejtettem fényképet készíteni (most meg már nincs miről).