h1

Alkotmánysértésre ítélve

július 20, 2010

Íme egy hír rádiónk mai híradójából: „Az Alkotmánybíróság az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség törvényének módosított változatát is alkotmányellenesnek nyilvánította. A taláros testületet Traian Basescu államfő kereste meg. A bíróság megállapította, hogy a jogszabály elfogadása során a parlament formai hibát vétett, amikor bizonyos módosításokat csak az egyik ház vitatott meg és ezzel megszegte a kétkamarás törvényhozási eljárás egyik alkotmányos alapelvét. A jogszabály most vissza fog kerülni a Képviselőházba, ahol ismételten megtárgyalják.”
Nem az első eset, amikor az Alkotmánybíróság ilyen döntést hoz. A testület határozata helyes és következetes is. A baj csak az, hogy a 2003-as alkotmánymódosítás után ez a formai hiba be van építve a törvényhozás működésébe. A parlament nem tévedett, hanem tévedni kényszerült.
Miről is van szó? Az 1991-ben elfogadott alkotmány értelmében a jogszabályokat mindkét házban letárgyalták. Azokat a cikkelyeket, amelyeket különböző változatban fogadtak el egyik vagy másik házban átadták egy úgynevezett egyeztető bizottságnak. Az egyeztető bizottság 14 tagból állt, amelyikből hetet a Szenátus és hetet a Képviselőház delegált. Ez a testület három dolgot tehetett: elfogadta a Képviselőház vagy a Szenátus szövegét, illetve kidolgozhatott egy kompromisszumos szöveget is. Az egyeztető bizottság jelentését megküldte mindkét háznak, ahol döntöttek a vegyes bizottság javaslatairól. Ha elfogadták őket, akkor a törvény mehetett az államfőhöz kihírdetésre, ha valamelyik házban nem fogadták el egyik vagy másik cikkelyt, akkor a törvény az illető szakasz(ok) nélkül jelent meg. Ez utóbbira azonban nem volt példa (legalábbis jómagam nem emlékszem rá).
Ezt a szabályozást annakidején nagyon sokan bírálták. A kritikusok elsősorban két érvet hangoztattak. Az első az volt, hogy az egyeztető bizottság 14 tagja erősebb mint a parlament két háza. Ha ugyanis kompromisszumos szöveget fogadnak el, akkor az csak az ő akaratukat fejezi ki, a parlament pedig kényszerhelyzetbe kerül, hiszen amennyiben nem fogadja el 14 kollégájuk döntését (amelyet sokszor csak a testület többsége, 8 ember hozott meg), akkor a törvény nem fogja egyáltalán szabályozni azt a kérdést, amelynek kezelését ők egy más szöveg alapján képzelték el. Elvi szempontból ez a kritika megalapozott volt, hiszen az egyeztető bizottság jelentése valóban korlátozta a parlament szuverenitását, ami ellentmond ugyanazon alaptörvény azon cikkelyének, amelyik kimondja, hogy a parlament a román nép legfelsőbb képviseleti szerve, az ország egyetlen törvényhozó testülete. Persze ellen lehetne vetni azt, hogy a parlamentet semmi sem gátolja abban, hogy amennyiben nem ért egyet egy törvénnyel, akkor később módosítsa azt, esetleg ellene is szavazhat egy olyan jogszabálynak, amelyiknek a szövegével nem ért maradéktalanul egyet. A másik érv pedig az volt, hogy az egyeztető bizottságok működése lelassítja a törvényhozás munkáját, fontos törvények akár hónapokig is késhetnek, azért, mert az egyeztető bizottság nem tudott dűlőre jutni a különböző formákban elfogadott cikkelyek ügyében. Ezért javasolta az alkotmány-előkészítő bizottság 2003-ban az egyeztető bizottságok megszüntetését és azt, hogy az a ház, amelyik másodjára tárgyalja a törvényt mondja ki a végső szót a jogszabály szövegét illetően. Ez a megoldás azonban a korábbi kifogások közül csak a másodikat orvosolta. Az a bírálat, miszerint a parlament egy része nem szólhat bele a törvény végső formájába még megalapozottabbá vált, mint korábban, hiszen a második házban elfogadott törvény szövegébe az első ház tagjai már semmiképp nem szólhattak bele. Ezt a joghézagot felismerve a kormány tagjai – ritkábban egyes képviselők vagy szenátorok – messzemenően visszaéltek azzal a helyzettel, ami lehetővé tette számukra, hogy megkerüljék a kétkamarás parlament kettős szűrőjét és csak a második házban koncentráltak arra, hogy javaslataikat elfogadják. Monica Macovei ezt olyan tökélyre emelte, hogy néha a második ház már egy teljesen új törvényt fogadott el az első házban megszavazotthoz képest (új fejezetek, több tucat új cikkely jelent meg a végső változatban, amelyről az első ház tagjai csak a Hivatalos Közlönyből értesültek).
E visszaélések orvoslására fordult az akkori ellenzék (a Szociáldemokrata Párt) az Alkotmánybírósághoz, amelyik – teljes joggal – megállapította, hogy a gyakorlat ellentétes az alaptörvénnyel. Csakhogy az alaptörvénnyel nemcsak a jogszabályoknak az egyik ház általi visszaélésszerű vagy gyökeres megváltoztatása ellentétes, hanem gyakorlatilag minden olyan módosítás, amelyet nem tárgyaltak le egyik vagy másik házban. Az alkotmány maga nem tisztázza, hogy a jogszabályoknak a végleges döntésre feljogosított ház általi milyen mérvű módosítása nem ellentétes a kétkamarás parlamenti eljárás elvével. Márpedig ahol a törvényhozó nem disztingvál, ott a törvényalkalmazónak nincs joga disztingválni, mondja a római jog alapelve.
Mi több, ha a törvényhozás történetesen nem akarná megsérteni a kétkamarás parlamenti eljárás alkotmányos elvét, erre akkor sem lenne lehetősége, hiszen sem az alkotmány, sem pedig a házszabály nem szabályozza azt a lehetőséget, hogy a végleges döntéssel felruházott ház visszaküldje (újratárgyalás végett) az első háznak az általa már végérvényesen elfogadott szöveget (erre csak abban az esetben kerülhet sor, ha a törvény történetesen olyan cikkelyeket is tartalmaz, amelyek a szabályozás tárgyánál fogva az első ház végleges döntési jogkörében állnak, de ezek viszonylag ritka esetek).
A megoldás az lenne, ha a törvényhozás két házának hatáskörét teljesen kettéválasztanák és bizonyos törvényeket csak az egyik, másokat pedig a másik házban tárgyalnának le, mint ahogy ez nagyon sok országában a világnak így működik. Ez utóbbi esetben viszont a törvényhozás két házának a jellege is megváltozna. Az egyik lehetne például a politikai a másik pedig a regionális képviselet. Ehhez azonban alkotmánymódosításra lenne szükség, amihez viszont sem az ellenzéknek, sem a hatalomnak nincs meg a szükséges többsége. Érdekes viszont, hogy bár a fenti értelemben szinte minden törvény alkotmányellenes, az Alkotmánybíróságot csak azokban az esetekben keresik meg, amikor ahhoz a kormánynak vagy az ellenzéknek komoly politikai érdekei fűződnek.
Ilyen eset a bevezetőben említett is. Ismeretes, hogy – amint erről már korábban értekeztem (lásd a: Kit hagynak itt élni és a Meghalt az ANI – oda az igazság című bejegyzéseket) – az Országos Feddhetetlenségi Ügynökségnek Traian Băsescu politikai lefejezőgépe szerepét szánták. Amint ennek néhány pengéjét kiemelte az Alkotmánybíróság, és ennek nyomán a parlament, az elnök azonnal megfellebbezte a törvényt (igazolva a politikai lefejezőgépről vallott állításom helyességét).

Most, a törvény visszakerül a Képviselőházba. Ismerve az ottani parlamenti többséget, aligha kételkedhetünk benne, hogy az OFÜ visszakapja alkotmányellenes jogosítványait. Nagy valószínűséggel ezt szentesíti majd a Szenátus is, miután a sajtóban a Frunda György ellen folytatott sajtókampány elérte a célját és a kormánypárti honatyák másodszor nem mernek szembemenni az árral.
Szinte borítékolható tehát egy kimosdatott, de továbbra is alkotmányellenes OFÜ-törvény elfogadása, amelyet az ellenzék alighanem megtámad az Alkotmánybróságon (hivatkozva annak korábbi döntésére). No, akkor ugrik a majom a vízbe. Ki fog derülni, hogy a három demokrata-liberális irányultságú bíróval átnevelt testület meghajlik-e az elnöki akarat előtt? Ez nemcsak egyes bírák gerincességének, de a romániai demokrácia intézményeinek a
próbaköve is lészen.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: