Archive for 2011. február

h1

Elegánsak és idomárok

február 27, 2011

Vége tehát az RMDSZ 10-ik Kongresszusának. Az amúgy példásan megszervezett nagyváradi eseményt
még a megfontoltságukról ismert politikai elemzők is „történelmi” jelzővel illették, ekként harangozták be.
Most, amikor a függöny legördült, megpróbálom összegezni, hogy miben is áll a – ha nem is történelmi – de
kiemelt jelentősége a jubileumi kongresszusnak.
Az első megfontolásra érdemes eset már két nappal a tanácskozás előtt megtörtént. A házigazda szerepét
ellátó Bihar megyei RMDSZ együttműködési megállapodást írt alá a Szociál Liberális Unió helyi szervezetével.
Ezt az önmagában is elemzésre érdemes tényt nem lehet a kongresszustól függetlenül vizsgálni, különösen
annak ismeretében, hogy az alkalmas volt az elnökjelöltek versenyének befolyásolására (más kérdés, hogy
Olosz Gergely durva és ostoba reakciója, amellyel az RMDSZ elnökének erkölcsi integritását kérdőjelezte meg
az eset kapcsán, a legkevésbé sem szolgálta politikai céljait). A bejelentés időzítése ugyanakkor egyértelmű
jelzés volt a kongresszuson magukat legmagasabb szinten képviselő ellenzéki pártok számára, hogy van
fogadókészség ajánlataikra. Markó Béla politikai érettségét jelzi, hogy még ezt a malőrt is a maga javára tudta
fordítani. Úgy tett, mintha a bihariak gesztusa a koalíciós partner számára jó előre kidolgozott figyelmeztetés
lenne: ne okoskodjanak a nagyváradi színház szétválasztásával, és ne ódzkodjanak a kisebbségi törvény
módosítatlan elfogadásától, mert a Szövetségnek vannak alternatívái.
Mint olyan ember, aki kezdettől fogva meggyőződéssel elleneztem az RMDSZ és a PDL koalícióját,
most elégtétellel írhatnám le, hogy lám, a „bázis” felülbírálta a „csúcsvezetést” és a Szövetség további kitartása
az egyre kétségbeesettebb államfő ámokfutása mellett fellazítja annak „társadalmi beágyazottságát” (ugye,
milyen szépen hangzik?). Sajnos messze nem erről van szó, hanem a Bihari szervezet elnökének és a megyei
tanács alelnökének azon – emberileg nagyon is érthető – számításáról, hogy biztosítsa saját tisztségének
folytonosságát a jövő nyáron esedékes helyhatósági választások utáni időszakra is.
A második dolog, amiről beszélnünk kell, az nem más, mint az ellenzéki pártszövetség diplomatikus,
de határozott megnyilatkozása. A legmagasabb szinten jelenlévő pártelnökök megadták a kellő tiszteletet a
Szövetségnek, és kertelés nélkül megmondták: várják az RMDSZ-t a szoclib unioba, de nem a végtelenségig.
A labda az RMDSZ térfelén pattog: vagy átigazol és megőrzi az eddigi eredményeit, amelyeket még közel
hat évig zavartalanul bővíthet, vagy pedig még másfél évig „élvezi” a kormányzást egy rapszodikus államfő
árnyékában, minekutána meghatározatlan időre ellenzékbe reked, ha egyáltalán bejut a parlamentbe. Hogy ez
zsarolás? Lehet, de elegáns.
A harmadik jelentős eset a Fidesz MPSZ alelnökének, Pelczné Gáll Ildikónak a műfaja szerint üdvözlő
beszéde. A példátlanul agresszív, sértő és provokatív szöveg, amely tökéletes összhangban állt az előadó cirkuszi
állatidomári allürjeivel még a legendásan toleráns RMDSZ-es nép hurrogását is kiváltotta, amelyet gyöngén
nyomott el a kétharmadosokat így is kedvelő maroknyiak tapsa. Ez is zsarolás, csak ráadásul modortalan. A
minden tekintetben botrányos „üzenetre” Szabó Ödön, bihari küldött adta az egyetlen logikus magyarázatot:
a Fidesz azt üzente, hogy csak a feltétlen engedelmességet tudja elfogadni az RMDSZ részéről, egyébként az
EMNP-t támogatja (kost’ was kost’).
Ha ezeket a tényeket egymás mellé tesszük, akkor a Szövetség elnöke a következőket olvashatja ki
belőlük: Megoldatlan a megyei vagy területi – esetleg regionális – érdekek és az országos szinten elfogadott
politikai stratégiák intézményes összehangolása. A romániai és magyarországi politikai erőviszonyok változása
sokkal dinamikusabb lehet, mint amellyel az RMDSZ lépést tud tartani. A megoldás nem a mindenkori vagy
éppen kétharmados többség támogatásának Machiavellit idéző hintapolitikája, hanem az elvi alapokon álló
szövetségi politika lehetne.

h1

A pártosan független igazság-szolgáltatás diadala

február 12, 2011

Tizenöt évvel ezelőtt, bimbózó demokráciánk és az európai intézmények (NATO, EU) kapui előtti alázatos ácsingózásaink idején, az akkori államfő, Ion Iliescu egy Szatmárnémetiben tartott választási gyűlésen közkinccsé tette jogfilozófiai bölcseleteinek egyik gyümölcsét és kijelentette, hogy a Legfőbb Ügyészségnek törvényességi óvásokat (a szovjet jogrend eme szörnyszüleménye azóta hál’ Istennek kikerült a polgári eljárási törvénykönyvből) kellene kezdeményeznie minden egyes olyan perben, amelyben a volt tulajdonosoknak visszaszolgáltatták ingatlanjaikat és így megvédhető lenne a bérlők lakhatási joga. Több se kellett a joggyakorlat forradalmai iránt mindig is fogékony főügyésznek (egy sörért megmondom, hogy Nicolae Cochinescunak hívták, emlékszik-e még valaki rá?) és futószalagon iktatta a törvényességi óvásokat teljesen szétverve a jogbiztonság amúgy sem erős hazai bástyáit.

Nosza, lett is felháborodás a hatalmi ágak szétválasztása elvének – valljuk be – durva megsértése miatt. Ingajáratban pendliztek az emberjogi aktivisták Strasbourgba (Brüsszel majd később jött divatba), sőt Washingtonba, elpanaszolva az igazság-szolgáltatás politikai befolyásolását. Az ellenzéki sajtó pedig idehaza zúdított pergőtüzet a hatalomra. Nem rendelkezem felmérésekkel, de biztosra veszem: e kevéssé ihletett nyilatkozatnak, az azt követő hazai és nemzetközi botránynak jelentős szerepe volt abban, hogy az ellenzék megnyerte az 1996-os választásokat és a történelemnek adta át a törvényességi óvás intézményét, megvalósította a bírák elmozdíthatatlanságát, s az igazságügyi reform a Năstase-kormány idején is folytatódott, megteremtve a független bíráskodás jogi kereteit.

Tizenöt évvel később a schengeni övezetet kivéve tetőtől talpig eurointegrált Romániában a legcsekélyebb megütközést sem kelti, az, ha az igazság-szolgáltatás Traian Băsescu karmesteri pálcájának diszkrét beintésére muzsikál. Ő mondja meg, hogy mikor lesznek a letartóztatások (mint tudjuk, februárban), kik legyenek az áldozatok és azok mit tegyenek annak érdekében, hogy büntetéseiket mérsékeljék vagy teljes egészében elengedjék (vagyis az elnök már azt is tudja, hogy a bírók vádalkut fognak kötni a nyomozásban együttműködő vámtisztekkel). Ehhez képest Iliescu ominózus kijelentésével együtt is cilinderben sétál az asztal alatt. És nincs felháborodás, nincs Strasbourg, Brüsszel és Washington, csak kipirult arcú csinibabák akik – a bilincsek kattanásának ritmusára – idézik estéről estére a tévében, hogy milyen újabb értékes útmutatással látta el az elnök az egyik hatalmi ágat.

A helyzet természetességét erősítendő, a vezető kormánypárt hivatalosan is megnyilatkozik a letartóztatási kampány védelmében. Támogatja, igen a korrupció felszámolását a határállomásokon (nagy kő esett le a szívemről, már azt hittem, hogy ellenzi) s amennyiben kiderülne, hogy a párt valamelyik tagja érintett (Vasile, te kire gondoltál?), akkor nem haboznak kizárni, elszámoltatni, mentelmi jogát megvonni (nem úgy, mint Ridzinek) stb. stb. azért, hogy a bűnösök végre elnyerjék méltó büntetésüket. A párt tehát az ügyészség mellett áll, arra biztatja őket, hogy ne inogjanak meg, hanem vigyék sikerre az elnöki felkérést (amelyet ezt követően pártfeladatnak is tekinthetnek).

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy a korrupcióellenes harc további céltábláira hívjam fel a magas politikai vezetés figyelmét. Letartóztathatnánk például a hálapénzt elfogadó orvosokat (amúgy sincs rájuk szükség, ha a kórházak felét bezárják). Beismerem, ez nem eredeti ötlet, egy bizonyos Joszif Visszarionovics már sikerrel alkalmazta az ötvenes évek Szovjetuniójában. Aztán folytathatnánk a magánórákat adó, de adót nem fizető tanárokkal és eljuthatnánk a szálloda-portásokig, postásokig, csomag-kihordókig, örömlányokig (a pincéreket és a bádogosokat most hagyjuk, mert rájuk szükség van). Talán a nagyobb biztonság kedvéért vegyük fel a koalíciós pártok prioritási listájára (de csak a kisebbségi törvény után), hogy melyik hónapban éppen melyik szakmai kategória letartóztatása válik esedékessé.

h1

A cigaretta, Schengen és a pédélések

február 5, 2011

Immár 77-re emelkedett a szereti és suceavai határállomásokon letartóztatott vámosok száma. Ugyanakkor két Bihar megyei üzletember is az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály látókörébe került. Liviu Floriant és Ion Sandut azzal vádolják, hogy 130.000 euró csúszópénzt kértek és kaptak azért, hogy a Halmiban lévő határátkelőhely egyik alkalmazottjának – politikai kapcsolataik révén – elintézzék az előléptetését. Ez utóbbi esetben az a figyelemreméltó, hogy Liviu Florian a bihari vámhivatal egykori főnökének, Vasile Blagának volt a helyettese.

Azt mondhatnók, hogy a letartóztatások esetleges politikai indítékára nincs bizonyítékunk, s felelős hírlapíró nem bocsátkozhat spekulációkba. Ez így van. Csakhogy spekulációkba ez alkalommal nem a sajtó bocsátkozott, hanem az államfő. Traian Băsescu ezelőtt tíz nappal Brüsszelből arra figyelmeztette – a PSD egyik vezetője letartóztatásának kapcsán – a nemzetközi közvéleményt, hogy „majd nézzék meg, mi lesz februárban” (utalva arra, hogy újabb látványos letartóztatások uralják majd a hírműsorokat). S, lám az elnöki jóslat beteljesedett (és még csak fagyhó – ahogyan az erőszakos nyelvújítók februárt nevezték – elején vagyunk).

Egymás mellé téve ezeket a tényeket, kirajzolódik a látványos ügyészségi akció politikai háttere. Traian Băsescu – mint eddig annyiszor – több célt követett egyszerre. Mindenekelőtt arról akarta biztosítani az Európai Uniót, hogy az ország csatlakozásának B-terve – amelyet Teodor Baconschi külügyminiszter fogalmazott meg a minap – nevezetesen, hogy az integráció időpontját még a magyar elnökség ideje alatt, azaz június 30-ig kitűzzék és az ne legyen később, mint az év vége, megvalósuljon (amint látható, ezzel a külügyér már fel is adta a márciusi csatlakozás szándékát, amely mellett akárcsak néhány héttel ezelőtt lándzsát tört). A vámosok letartóztatása messzemenően figyelembe veszi Franciaország és Németország azon bírálatait, hogy a Románia problémáit nem a határ műszaki védelme okozza, hanem a korrupció magas szintje. A tömeges megbilincselések alkalmas érveket teremthetnek a román diplomácia számára, annak bizonyítására, hogy a vámhatóság megszabadult fekete bárányaitól, immár semmi akadálya a csatlakozásnak. Igazán nem az ünneprontás szándékával teszem, de meg kell jegyezni, hogy a költségvetésre leselkedő igazi veszélyt nem azok jelentik, akik néhány utazótáskányi cigarettát csempésztek be vámmentesen az országba, hanem azok, akik szervezetten, kamionszámra teszik ugyanezt, de akiknek a tevékenységét elnézik a politikai szempontok alapján kinevezett pénzügyi vezetők.

Az elnöki manőver igazi címzettje azonban nem az Európai Unió. A márciusi csatlakozást Bukarest amúgy is elbaltázta, a következő lehetőségről pedig még korai lenne bármit is mondani. A mutatvány sokkal szorosabb kapcsolatban van a Demokrata Liberális Párton belül folyó hatalmi harccal. Mint ismeretes, Vasile Blaga volt belügyminiszter, „a párt egyik csillaga” nem is rejti véka alá, hogy indulni kíván az elnöki tisztségért, s ez nem tetszik az államfőnek. A Cotroceni-i palota ura pedig tisztában van azzal, hogy Blaga könnyen keresztülhúzhatja az elnöki számításokat, nemcsak azért, mert igencsak népszerű a területi szervezetekben, hanem azért is, mert ő fórumot teremthet azoknak az aktivistáknak, akik kezdik megelégelni a Demokrata Liberális Párt Traian Băsescu általi erőszakos irányítását. A vámosok, főleg pedig a bihari üzletemberek elleni bűnvádi nyomozás nyílt elnöki figyelmeztetés Blaga számára, különösen azok után, hogy alig két nappal a letartóztatások előtt a PDL főtitkára azt mondta, hogy neki senki – még az ország elnöke se – adjon parancsokat.

Az eljárás, persze, nem idegen az elnök stílusától, de ez esetben aligha ihletett. Lépésével ugyanis az államfő óhatatlanul elmélyítette a PDL-ben amúgy is létező feszültséget. Ilyen körülmények között a kongresszus után vesztes tábor igen nagy csábítást érezhet arra, hogy az épp egységesülő és egyértelmű választási győzelmi esélyekkel rendelkező ellenzék oldalán találjon vigaszra.