Archive for 2012. augusztus

h1

Kanizsai rakott hús

augusztus 24, 2012

Nem éppen bikkfangos, de kiadós, laktató és egyszerű volt a tegnapi ebédem. A leginkább az „egy sor tégla, egy sor nád…” szalontai kiszólás jellemezné, de a recept ízlés szerint gazdagítható zöldségekkel, kolbásszal, bacon szalonnával (már akit orvosa el nem tilt az ilyen nyalánkságoktól).

Hozzávalók 4 személyre:

–         85 dkg.-1kg. sertéstarja;

–         1. kg. krumpli;

–         4 fej hagyma;

–         kevés vaj;

–         fél kiló gomba

–         2 dl. fehér száraz bor.

–         1 tasak húsleves vagy főzőtejszín.

Elkészítése:

Egy tűzálló tálat vagy tepsit kikenünk egy kis vajjal, beletesszük a karikára vágott krumplit. Rá egy sor vékony és kisebb szeletekre vágott húst, majd a felkarikázott hagymát és a műveletet kezdjük előlről, amíg a hozzávalók el nem fogynak. Nekem volt még egy kis maradék gombám (amit ha nem használok fel, akkor ki kellett volna dobnom), a tetejére azt is rátettem. Az egészre rálocsoltam a bort és egy kis főzőtejszínt. Alumínium fóliával letakartam és a sütőbe tettem. Közepes lángon 50 percig pároltam. Amikor a hús megpuhult, akkor levettem a fóliát és hagytam, hogy a teteje megpiruljon. Igen finom lett.

Ja igen, A maradék borból egy pohárnyit „alkotó módon felhasználtam” hozzá. Nagyszerűen illik a száraz pecsenyebor ehhez az ételhez.

h1

Hortobágyi fish & chips

augusztus 22, 2012

Ma különös reggelit ettem. Némi malíciával a fenti elnevezést adtam neki, amivel arra kívántam utalni, hogy ez a híres brit fish and chips, azaz hal és sült krumpli alföldi – ne szégyelljük a kifejezést – parasztos változata, ami viszont nekem módfelett ízletesnek tűnt (affinitásom a rusztikus, hogy ne mondjam parasztos ételek iránt nem újdonság). Az egész tegnapelőtt kezdődött, amikor Forró Laci barátom ötletére ellátogattam az Auchan bevásárlóközpontba. Jó ötletnek bizonyult, több hiánycikket kaptam ott, ráadásul olcsón. Képzeljétek, találtam kapribogyót is, persze post factum, mert az Eszterházy rostélyos (amelyikbe kellett volna) már elfogyott. Mindegy, vettem, mert még szükség lesz rá, a mediterrán jellegű ételek nélkülözhetetlen kelléke.

Szóval az Auchanban kaptam friss tintahal-karikákat. Lelekesedésemben mindjárt vettem egy kilót. Hazamentem és kirántottam őket, nagyon finom lett. Persze csak olajban kisütve és jól megsózva sör mellé sokkal jobb lett volna, de erre egy ideig gondolni sem merek.

Aztán tegnap elérkezett a napja annak is, hogy kipróbáljam bérleményem gáztűzhelyének a sütőjét. Voltak némi izgalmaim, mert az előző lakásomon a sütőben olyan erősen égett a gáz (még a legalacsonyabb fokozaton is), hogy szinte mindent elégetett, ezért nem tudtam használni. Úgy gondoltam, hogy a próbasütést valami egyszerűbb étellel ejtem meg, amiért nem nagy kár, ha elrontom. Az interneten fedeztem fel a következő receptet, amelyet mindjárt módosítottam is (sajnos, nem eléggé, mint ez majd ki fog derülni). Így aztán tegnap este elkészítettem a keletlen krumplis lepényt, ma reggel pedig a rántott tintahal mellé ettem.

Íme, hogy készült el:

Hozzávalók:

  • hat krumpli (az eredeti recept nagy krumplikat ír, nekem soknak tűnt ezért két nagy, két közepes és két kicsi gumóban egyeztem ki magammal, szerintem, még így is sok lett);
  • vaj (hozzávetőleg 30 gr. vagy annyi, amennyivel jó vastagon ki lehet kenni a tepsit);
  • 1 tojás;
  • 15-20 dkg. liszt (az eredeti receptben a hozzászólásokban a recept szerzője csak 10 dekát ír, ez nekem kevésnek tűnt, így nem annyira lepényes, mint inkább tésztás, persze, ízlés kérdése);
  • egy fej lila hagyma;
  • 4-5 gerezd fokhagyma;
  • só, bors, ételízesítő (ezeket most persze, én kihagytam);
  • reszelt sajt.

Elkészítése:

A krumplit lereszeltem, a hagymát és a fokhagymát apróra vágtam. Összekevertem a reszelt krumplit a tojást és a lisztet, majd hozzátettem a hagymát és a fokhagymát. Az egészet egyenletes masszává összedolgoztam és beleöntöttem a jól kikent tepsibe. Utána már mehetett is a sütőbe. Közepes lángon sütöttem vagy 25-30 percig, akkor kivettem és megfordítottam. Ez egy kicsit macerás művelet, amelyet végül úgy oldottam meg, hogy az egészet kiborítottam egy vágódeszkára és a másik oldalára visszacsúsztattam a tepsibe. Mielőtt visszatettem volna a sütőbe, ráreszeltem a sajtot. Újabb húsz perc sütés után készen is lett.

h1

Eszterházy rostélyos

augusztus 19, 2012

(ahogyan én szeretem)

Minden akkor kezdődött, amikor kies bukaresti lakónegyedemben felfedeztem – csütörtökön – egy mészárszéket. Ez stratégiai pont. Váradon van stabil mészárosom, akiben megbízom, Bukarestben viszont esetleges volt a húsvásárlás, ami nagyon komoly kockázati tényező bármilyen étel elkészítésekor.

Bementem és azonnal kiszúrtam egy gyönyörű darab vesepecsenyét (növendék). A színe még világos, szinte rózsaszín. Már akkor tudtam, hogy ebből Eszterházy rostélyos lesz. Hamar kiszámoltam, hogy ma fogom elkészíteni, ugyanis épp ma van a születésnapom, s ennél jobb ajándékkal aligha lephetem meg magam.

És lőn. Már hétkor felébredtem. Tervezgettem, hogyan fogom elkészíteni. Vajon módosítsak ezen a recepten is, mint a boros kakason, hogy több zöldséggel csökkentsem a sótlanság érzetét? Némi töprengés után elálltam a gondolattól. Az Eszterházyt kár lenne elszabotálni. Még sótlanul is jobb, mint hamisan. Így aztán a klasszikus receptemet készítettem el, amelyet alább megosztok.

Hozzávalók négy személyre:

  • 0,85-1,0 kg. szép marhahús ( a szakácskönyvek rostélyost, azaz hátszínt javasolnak, szerintem azonban a minőség felülírja a a hús jellegét a rossz hátszínnél sokkal jobb a jó comb vagy oldalas);
  • 2 dl. olaj;
  • 0,5 dl. ecet;
  • 3-5 babérlevél;
  • 0,5 dkg. vaj;
  • 1-3 sárgarépa (attól függ mekkorák);
  • 1-3 petrezselyem;
  • egy fél zellergumó (persze ez is függ a nagyságától, de nem kell sok belőle).
  • 1-1,5 hagyma (lehetőleg ne használjunk lila hagymát)
  • 2 evőkanál kapribogyó (no, ez most nem jött össze, még a Carrefourban sem kaptam, katasztrófa ez a Bukarest);
  • 2 citrom leve;
  • 1-2 citrom héja lereszelve;
  • egy kaliforniai paprika;
  • 1-2 zöld paprika
  • 1,75 dkg. tejföl;
  • 1-2 evőkanál liszt.
  • só, bors, mustár (ezek most nálam a betegségemmel járó prohibíció miatt elmaradtak, de egyébként nélkülözhetetlenek);
  • csombor, rozmaring, édes piros paprika (ízlés szerint).

Elkészítése:

Azzal kezdjük, hogy a húst lehetőleg vékony szeletekre vágjuk (potyolni nem kell). A szeletek mindkét oldalát bekenjük olajjal és ecettel (az olívaolaj még jobb), tányérba tesszük, fóliával lefedjük és bevágjuk két három napra a hűtőszerkénybe (nem lesz semmi baja).

Amikor felderüle a nagy nap – mint ma volt nálam – akkor nem ugrunk egyből neki a húsnak, hanem szépen, komótosan megmossuk, megpucoljuk a zöldségeket. A hagymát és a paprikákat apróra, a répát, petrezselymet, zellergumót (peszternákot is használhatunk) pedig vékony csíkokra (ún. Julién-re) vágjuk és külön tányérra rakjuk.

Ha ezzel megvagyunk, akkor kiválasztunk egy kellőképpen nagy lábast vagy serpenyőt, amelyikben a hússzeletek viszonylag jól elférnek, felolvasztjuk benne a vajat és beletesszük a húst. Csak épp annyira sütjük meg, hogy a színe mindkét oldalán megváltozzék (ez egy-két perc), ezután félretesszük és a maradék vajba beletesszük a hagymát és a paprikát. Jól összefonnyasztjuk őket, aztán rátöltjük a bort és annyi vizet, hogy ellepje. Fedő alatt hagyjuk, hogy a zöldségek megpuhuljanak. Ha szükséges, akkor a vizet lehet pótolni, mindaddig, amíg a zöldség puha lesz. Amikor megpuhult, kivesszük és visszatesszük a húst, arra is vizet töltve és azt is jól megfőzzük. Amikor már majdnem kész, akkor beletesszük a zöldségeket és fűszerezünk, illetve hozzáadjuk a citromlevet, citromhéjat, mustárt, sót borsot (már akinek szabad). Közben lisztből és tejfölből elkészítjük a habarást és ezt a legvégén adjuk hozzá. Ezzel már nem kell sokat vacakolni, csak azt várjuk meg, hogy egyet rottyanjon és már kész is.

Köretnek én rizset választottam hozzá ( a krumplipürét jobban szeretem, de tegnap is azt ettem).

Jó étvágyat!

Fentebb a végeredmény.

h1

Pemfigusz 3.

augusztus 18, 2012

(blognovella)

1.

Két napja véget ért a szabadságom (első része). Visszatértem Bukarestbe. Tulajdonképpen most próbálom ki igazán a „civil életet” pemfigusszal, hiszen odahaza, mégiscsak valamilyen burokban éltem. Itt az úgynevezett munkás hétköznapok közepette, erőtlenségem talán jobban megmutatkozik. Most lenne időszaka a szervezet behangolásának a megváltozott életmódra.

Persze, ez az elmélet. A gyakorlat – eddig – sokkal egyszerűbbnek tűnik. Tulajdonképpen ugyanúgy élek, mint eddig, nem fáj semmim és annyira visszanyertem az erőmet és a hangomat, hogy elboldogulok. Valójában már hiányzott is a szerkesztőség. Jó volt beleszagolni a munkába is. Az egyetlen gondot a sómentes étkezés okozza, de végül ez is kellemes megoldáshoz vezetett, alább majd részletesebben szólok erről.

Eldöntöttem, hogy én fogok főzni magamnak, elsősorban azért, mert szeretek, másodsorban nem bízom a bukaresti vendéglőkben, szerintem képtelenek rendelésre sótlanul elkészíteni bármit is. Biztos vagyok benne, hogy minden ételt eleve elkészítenek és rendelésre csak melegítik. Egyedül a flekken jöhetne szóba, amit frissen készítenek – már, ha – de azt nem szeretem és általában azt is eltolják a háztól (vagy odaégetik, vagy rágós).

A kajától eltekintve azonban az öngazdálkodás nagyon érdekes hatást keltett. Amolyan második otthonommá lett ez a bérlemény. Mintha háziasabb is lettem volna röpke három nap alatt. Konyhai eszközöket vásároltam, lévén a házi gazdasszonyom konyhájának elég szerény a felszereltsége. Jó érzés volt szép edényeket venni, no meg egy jó kést, ami minden edénynél többet ér. Tegnap például már alig vártam, hogy hazaérjek és megkóstoljam a saját főztömet, elhelyezzem a kamrában a vásárolt élelmiszereket, stb. Ez a körülmény valahogyan otthonosabbá teszi most ezt a Militari negyedi kétszobás tömbházlakást, amit az itt lakók – némi érthetetlen büszkeséggel – „kommunista blokknak” neveznek, s ami szerintük sokkal jobb, mint a mostanában épült lakóparkok.

2.

A politikai kilátások viszont kevésbé szívderítőek. Legalábbis számomra. Gordon testvérünk elmeszelte az államfő leváltásának az esélyét. Ma reggel erről a helyzetről követtem el egy szösszenetet, akit érdekel itt elolvashatja.

Egyébként kezdek hozzászokni ahhoz, hogy a dolgok az elkövetkező időszakban nem a szándékaim szerint fognak alakulni. Ebben is van – azazhogy lesz – valami pemfiguszos. A lényeg most az lenne, hogy lehetőleg minél semlegesebben viszonyuljak – mármint érzelmileg – ahhoz, ami érzésem szerint következni fog, nevezetesen az elnöki bosszúhadjárathoz. Hírlapíró, krónikás, magamfajta filozopter számára ez a fejlemény még jobb is, mintha egy mese boldog véget érne (s ki tudja, valóban boldogságot vagy újabb csalódást hozna-e; persze nyilván kisebbet, mert a jelenleginél nagyobb disznóságot nem tudok elképzelni). Lassan és főleg tudatosan éppen ezért barátkozni próbálok a leendő helyzetemmel. Eldöntöttem, hogy felhagyok a militáns kommentárokkal (nem mintha eddig valamiféle néptribün vagy barikád lettem volna). Igyekszem tárgyilagosan elemezni mindazt, ami következni fog, s ez épp elég lesz.

Egyébként rájöttem, hogy az utóbbi napok történéseiben személyes frusztrációm sokkal kevésbé zavar, mint a helyzet abszurditása. A falvakon járó és parasztokat a bibliára meg a Szűzanyára felesküdtető ügyészek mintha csak valamilyen Jancsó-filmből jöttek volna elő. Virág elvtárs is megjelent és senki sem csodálkozik majd, ha rövidesen kiderül, hogy Mona Pivniceru Năstase személygépkocsijában eladta Moldovát az oroszoknak. Döbbenetes, hogy senkit sem zavar az, ha egy nagy tekintélyű magisztrátust nyíltan és törvénytelenül titkosszolgálati eszközökkel figyelnek. Ezt a természetellenes természetességet még nem tudom megemészteni.

Egy kicsit ugyanilyen természetellenes természetességnek tekintem a pemfiguszt. Ugyanúgy próbálok napirendre térni fölötte, mint az abszurd politikai helyzet fölött. Be kell ismerjem, hogy mindkettő nehezen megy, de ebben is haladok.

3.

Elérkeztem a beszámoló legkellemesebb részéhez. Elmondom, hogy mit főztem elsőként a bérleményemben. Eredetileg egy francia receptet, a boros kakast (coc au vin) akartam elkészíteni. Nagyon finom étel, akit érdekel a recept, az itt megtalálja. Ezt nagyon szeretem, de végül elálltam tőle, elsősorban azért, mert olyan ételt akartam, amelyikben a só hiányát ellensúlyozni tudom (volt továbbá egy technikai akadály is, a bacon szalonna sós, tehát ki kellett volna hagynom a receptből). Így aztán gondoltam egy merészet és saját elképzelés szerint „pemfiguszra hangoltam” a boros kakas receptjét és a következőképpen készítettem el.

A csirkecombokat – merthogy kakast nyilván most sem kaptam – megmostam, feldaraboltam, majd vajon (lehet só nélküli vajat is kapni) kissé megpirítottam, szilvapálinkával (whiskym nem volt) leöntöttem és meggyújtottam. Amikor leégett bort töltöttem rá, utána vizet (húslevest kellett volna, de a húsleves-kockában is van só) és hagytam főni. Közben egy másik edényben hagymát pirítottam – ugyancsak vajon – később szórtam rá apróra vágott zöld és kaliforniai paprikát. Ezután kevés vizet adtam hozzá és tettem bele mindenféle zöldséget: répát, petrezselymet, zellergumót, a végén gombát és paradicsomot, persze, mindent apróra felaprítva (ehhez kellett a jó kés). A csirkecombokat csomborral és rozmaringgal fűszereztem (sajnos kakukkfüvem nem volt). Amikor a csirkéről majdnem elfőtt a víz, akkor félretettem (kész is lett), majd amikor a zöldségek megpuhultak és a levük elfőtt (egyébként nem győztem kivárni, a végét leöntöttem) akkor botmixerrel összeturmixoltam az egészet. Egy nagyon kellemes ízű zöldségkrém lett az eredmény, amihez már csak egy kis krumplipürét kellett készíteni. Az eredmény pont megfelelt a várakozásomnak. A zöldségkrém jelentősen csökkentette a só hiánya miatti frusztrációmat. A hatás teljessége kedvéért áfonyalekvárt is vettem ami a boros csirkével nagyszerűen passzolt.

Holnap Eszterházy-rostélyos lesz a menü (a növendék vesepecsenye már második napja áll a pácban a hűtőszekrényben). Remélem az is beválik.

h1

Pax Gordon

augusztus 18, 2012

Kedves szerkesztőm – aki az utóbbi hetekben némi aggodalommal követte vélemény-anyagaim általa megingottnak vélt elfogulatlanságát – ezúttal lehet, hogy ki fog akadni, s ez egyszer sokkal inkább igaza is lehet, mint a korábbi alkalmakkor. Beismerem, hogy ami következik, az – ahogyan mondani szokták – erősen konteós, több benne a merész feltételezés (már-már spekuláció), mint a tárgyszerű bizonyíték.

Ezt előrebocsátva az alábbi sorokat inkább lehetőség-, mint bizonyosságként kell kezelni, mindazonáltal nem állom meg, hogy elő ne adjam, már csak azért is, mert a történetnek van logikája és ugyanakkor kielégítő magyarázattal szolgálna egy olyan magatartásra, amelyre egyébként nagyon nehéz lenne indokot találni.

Kezdjük tehát a tényekkel. Philip Gordon romániai látogatása egycsapásra tisztázta a helyzetet. Nem kétséges, hogy az Alkotmánybíróság holnap érvényteleníti a népszavazást (majd hét és fél millió ellenszavazat megy a kukába), Traian Băsescu visszatér hivatalába, s történik mindez – nagyon úgy tűnik – az USL beleegyezésével vagy legalábbis beletörődésével. Még az Alkotmánybíróság politikai megosztottságára és az ilyen eljárás esetében alkalmazandó kvórum mellőzésére is sikerült egy arcpirító jogi megoldást találni, hogy aszongya, csak a népszavazás érvényesítéshez lenne szükség a minősített többségre, érvényteleníteni már a băsescui politikai többséggel is lehet (a jogi szimmetria elvének ilyen durva megsértése az alkotmánybíróság történelmi szégyene marad, alighanem), de kit érdekel, amikor nemzeti érdekek forognak kockán, meg kell menteni a demokráciát és a jog uralmát (azt, amelyiknek a jogi szimmetria alkalmazása is része lenne). Mindegy.

Megállapítható tehát, hogy úgy ahogyan az elnök felfüggesztése esetében az Európai Unió beavatkozott és kikényszerítette a szinte teljesíthetetlen érvényességi küszöb alkalmazását (erről meglepő nyíltsággal beszélt Andrei Marga volt külügyminiszter egy televíziós műsorban, s talán épp emiatt kellett néhány nap múltán megválnia hivatalától), most az Egyesült Államok sietett. Traian Băsescu segítségére. Azt, hogy az EU néppárti vezetésének miért áll érdekében a felfüggesztett elnök támogatása egy korábbi cikkemben értékeltem. Arra azonban, hogy Az Egyesült Államok diplomáciája miért avatkozik ekkora vehemenciával egy számára mégiscsak periférikus kérdés eldöntésébe (Mark Gitenstein ide vagy oda) az ott vázoltak nem adnak kielégítő magyarázatot.

Persze, nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy Philip Gordon egyszerűen a gyengébb ellenállás irányába mozdult el, és ráült az európai sajtótrendre, amelyik – a már említett okokból – a felfüggesztett elnöknek kedvez. Ezért azonban nem kellett volna Bukarestbe repülnie az amerikai külügy második számú vezetőjének, aki egy sajtónyilatkozattal is elintézhette volna a honi demokrácia üdvét.

No és most következik a semmivel sem bizonyítható hipotézis, amelyet azonban javaslom, hogy ne ejtsünk el minden megfontolás nélkül. Nem tekinthető véletlennek, hogy Gordon Törökországból érkezett Romániába. Az Egyesült Államok számára – ilyenkor elnökválasztások előtt – a legnagyobb kihívás mindig is a külpolitikai magatartás volt. Most pedig – ahogy Szalontán mondják – helyzet van. A helyzetet ugyan nem Washington, hanem Tel Aviv teremtette, de az előbbi aligha vonhatja ki magát belőle. Izrael nem titkolt célja, katonai csapást mérni Iránra, amelyik – megítélése szerint – fenyegeti a biztonságát és támogatja a terrorizmust. A helyzet súlyosságára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy Ahmadinezsád, iráni elnök a minap „rákos daganatnak” nevezte a zsidó államot, amelyet el kell törölni a föld színéről, miközben az izraeli Ehud Barak honvédelmi miniszter szerint mindössze egy hónap alatt le lehet győzni Iránt. Azt viszont Simon Peresz izraeli államfő egyértelműen kijelentette, hogy hazája nem fogja egyedül megtámadni Iránt. Ez aligha jelenthet mást, mint azt, hogy Izrael az Egyesült Államok, ez utóbbi pedig a NATO bevonását tartja szükségesnek, hiszen a nemzetközi fellépés nagymértékben legitimálná a hadjáratot. És itt érkezünk el Gordon missziójához, aki nyilván felmérte, kik lehetnek a lehetséges szövetségesek egy Irán elleni katonai akcióban. Az előzmények ismeretében egyértelműnek tetszik, hogy Traian Băsescu e tekintetben überelhetetlen partner, viszont az USL mérsékelt lelkesedése borítékolható. Ebben az összefüggésben nyernek értelmet Oroszország Băsescu-ellenes megnyilvánulásai és a felfüggesztett elnöknek az ezekre adott ideges reakciói.

Ami viszont a Pax Gordon hazai következményeit illeti, azok aligha lesznek alkalmasak a politikai válság lezárására. Épp ellenkezőleg. Băsescu visszatérésével erősödni fog az USL elleni ügyészségi hajtóvadászat, ami természetesen újabb válaszlépéseket indukálhat a kormány részéről, s a helyzet a parlamenti választásokig csak romolhat.

h1

Pemfigusz 2.

augusztus 9, 2012

1.

Közel két hét telt el a több mint egy hónapos kezelésből és az eddigi eredmény számomra egyértelműen kellemes meglepetés. Legalábbis rácáfol az orvosi asszisztencia teljes hatástalanságáról vallott érzeményemre. A sebek a szájamon és azon belül visszahúzódtak, vagy legalábbis eltompultak. Ennélfogva sokkal könnyebben tudok enni. Immár szilárd ételeket is ehetek – vége a krémleves-korszaknak, bár nem volt ellenemre – sőt, az étvágyam is kezd visszatérni.

Mintha a hangom is erősödne, immár nem jelent nagyon nagy erőfeszítést beszélni, s környezetemen látom, hogy sokkal könnyebben értik, amit mondok. A hangerő még inkább piano, de ha felmérgelnek, akkor eljutok az mezzoforte-ig is.

Apropó, mérgelődés. Olvastam valahol a penfiguszról, hogy pszichés tünetei is vannak, ezért a kezelés idejére pszichoterapeuta segítségét ajánlják. No, ezen jót röhögtem. Hanem azt vettem észre – s ezt immár kénytelen vagyok elismerni – hogy egy idő óta sokkal lobbanékonyabb lettem. Ez azért különös, mert az ilyesmi soha nem volt rám jellemző. Ráadásul a tizennyolc éves politikusi pályafutásom alatt megszoktam, hogy semmin sem veszek fel, semmin sem csodálkozok, nem emelem fel a hangom és akkor is mosolygok, amikor éppen káromkodni lenne kedvem. Az utóbbi napok azonban meggyőztek arról, hogy nem mindig tudok uralkodni az idegeimen. Ennek egyértelmű jele az volt, amikor a minap egy budapesti szállodában – miután valóban sokat packáztak velem – egyszerűen elkáromkodtam magam a bosszúságomat kiváltó portás füle hallatára. Ilyesmi, akárcsak egy hónappal ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna. Mindegy, próbálgatom az önfegyelmet. Ha nem fog menni, akkor majd felhívom Aleodor Manolet, aki hallom, hogy épp felmondott Băsescunál, és szerződtetem, zökkentsen már vissza a régi kerékvágásba, mert bizonytalan idegállapotom engem zavar a legjobban (persze, gondolom, hogy a családomat is, de ők tapintatosak és nem mondják nekem). Szóval hülyülök, de résen vagyok.

A legfontosabb dolog azonban az evés. Mint már említettem, nem szabad semmilyen sós ételt ennem. Hogy miért, azt nem tudom, meg sem kérdeztem az orvosnőt, hiszen számomra ez az egész medicina annyira okkult és idegen tudomány, hogy ha megmondta volna, bizonyosan akkor sem értem meg, mert alapfogalmaim sincsenek az egészségről meg az orvoslásról. Ráadásul nem is érdekel, meg aztán amúgy sem nagyon hiszek az egészben. Szóval nem tudom, miért, de sósat nem ehetek. Ezzel a dologgal mindaddig, amíg amúgy sem volt étvágyam és a szájam belső sebeiből bőségesen gyöngyöző váladék rossz íze amúgy is elnyomott minden más ízt és az evés inkább megpróbáltatás volt, nem is érdekelt. A helyzet javultával azonban ismét kezdtem érezni az ízeket, sőt, a jó ízek nagyon is hiányzanak.

Ha ugyanis azt mondom, hogy én egy gourmand vagyok, akkor az messze nem fejezi ki a gasztronómiához fűződő viszonyomat. Számomra az evés – mármint a minőségi – nem egyszerűen élvezet. Még csak nem is kulturális aktus. Az evés a világ megismerésének és az élet végső értelme megtalálásának eszköze. Hogy egyebet ne mondjak, én a taoista filozófia lényegét a csípős-édes csirkeszárnyakon keresztül értettem meg. A főzés épp ezért a kedvenc hobbim, ez a kísérletezések, az életfilozófiák tanulmányozásának nagy terepe. Túlzok – persze – de didaktikus szándékkal. A lényeg az, hogy nagyon fontos helyet foglal el az életemben az evés. Ellentétben olyan emberekkel, akik csak azért esznek, hogy fenntartsák az életműködéseiket és ezért teljesen mindegy, hogy mit „vesznek magukhoz”, számomra az ételek minősége az élet minőségét is jelenti. Só nélkül enni számomra olyan, mintha a magyar irodalom Zelk Zoltánnal kezdődne, a képzőművészet Paul Klee-vel, a világtörténelem pedig Vlagyimir Iljics Leninnel. Ami előttük volt, az pedig mintha nem létezne. Persze, így is lehet élni, olvasni meg tanulni is, csak hát „mecsoda különbség”. Most értettem meg teljes mélységében a Lear királyt.

Érthető tehát, ha emiatt a sótlanság miatt már-már szellemi fogyatékosnak is kezdem érezni magam (fizikainak már rég). Ezért, ha nem is érthető, de menthető, hogy bűnbe estem.

2.

Tekintettel állapotom javulására, no meg arra, hogy kivettem évi rendes szabadságomat, a családdal úgy gondoltuk, hogy egy hosszú hétvégére kirándulunk Magyarországra. Az úti cél Pécs volt. Ott eddig még sohase jártunk. Minthogy első nap déltájban érkeztünk Szeged környékére, ebédelni a Fehértói csárdába tértünk be (ezt így mondják, a csárdákba az ember nem bemegy, hanem betér; már én is ilyen finomkodó, irodalmias farok lettem, na mindegy).

Az általam evett halászlék egyik legjobbikát – ha nem épp a díjnyertest – itt főzik (a budapesti Horgásztanya vendéglővel van nagy versenyben, nem tudom eldönteni, hol készítik jobban). Egyébként a harmadik legjobb halászlét azt – engedtessék meg a szerénytelenség – én főztem, igaz, nagyon komoly segítséggel. Akkor még a minisztériumban dolgoztam és egy orvos kolléga – szenvedélyes horgász – a Duna Deltából hozott friss halat (annyira frissek voltak, hogy még mozogtak, amikor kivette őket az autó csomagtartójából). Így könnyű volt, hiszen a friss hal sokkal ízletesebb, mint a metróban vásárolt fagyasztott hekk. No, summa summarum, én természetesen nem ehettem a volna a halászléből, hiszen az sós volt és nekem – külön kérésre – sótlanul készítettek roston sült harcsát grillezett zöldségekkel, ennek ellenére, nem tudtam megállni, hogy egy kanál halászlét meg ne kóstoljak. Nos, az a néhány másodperc a világ teljességét jelentette. Még egyszer e kirándulás alatt bűnbe estem, akkor egy kanál sólet erejéig. A blog végén bemutatom a fotókat, mint megkísértésem és elcsábulásom dokumentumait.

A kirándulás egyébként gyógyító hatású volt. Örültem neki, hogy volt hozzá erőm, részt tudtam venni a családi programokban. Pécsett (vagy Pécsen? Hogy helyes?) meglátogattuk a Zsolnay negyedet. Ez tulajdonképpen a régi porcelángyár, amelyet kulturális központtá alakítottak. Kiállítások, múzeumok, retro-boltok, bábszínház, koncert-termek meg ilyesmik vannak ott. Nagyon csinos. Még egy koncertet is elkaptunk, a Schola Cantorum Sopianensis kórus előadását hallgattuk meg. Volt benne klasszikus régi zene (liturgikus is meg világi), népzene-feldolgozások, kortárs művek, köztük két erdélyi szerző – Orbán György és Gyöngyösi Levente – szerzeményei. Pécs történelmi belvárosát szépen felújították – gondolom kihasználták, hogy tavaly Európa kulturális fővárosa volt – azonban a XIX századi szecessziós épületek között inkább amolyan turistaparadicsom alakult ki, sétáló utcával teraszokkal globalizált bábeli hangzavarral és nemzetközi konyhával. Ugyanazt találni Bukarestben a Lipscani-on (no jó, siralmasabb díszletek között) és még jó néhány európai városban. Nekem sokkal inkább tetszett Pécs kertvárosnak nevezett negyede, ahol tágas utcák, rendezett, barátságos, kertes házak sorakoztak. Az egésznek igazi polgári (meg ahogyan az irodalmiaskodók mondják: békebeli) hangulata volt. Ezt nem lehetett néhány év alatt az európai kulturális fővárosi rendezvényekre kialakítani, ez gondolom azelőtt is ilyen volt. Szóval, le az összes kalapokkal. Pécs egy szép, élhető város – lenne, ha nem láttam volna nagyon sok eladó üzlethelyiséget, bezárt boltot. Félő, hogy turistaparadicsom ide, kulturális főváros oda, a gazdasági válság ezt a helyet sem kíméli.

3.

Nos, egyelőre ennyit Pemfiguszról, ami (aki?) pillanatnyilag (átmenetileg?) meghátrált és visszaengedett abba a világba, amelyet megszoktam. Persze, azt messze nem állíthatom, hogy ugyanúgy élek, mint azelőtt, és nemcsak a sótlanság miatt. Az ajkamon nem múltak el a sebek, éjjel, néha összeragadnak, reggel fájdalommal jár kinyitni a szájamat. A fogkefe sörtéje naponta kétszer felsérti a számban a sebeket, de ha nem mosok fogat, kellemetlenül érzem magam. Persze nem az ilyen dőreségek nyugtalanítanak igazán, hanem ami mögötte van vagy lehet. Majd meglátjuk. Egyébként azt vettem észre, hogy valami ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy naponta bizonyítsak saját magamnak: jobban vagyok, legyőzöm a betegséget, teljes értékű életet élek, autót vezetek (Szegedtől Pécsig és onnan Budapestre én vezettem), dolgozok, jelen vagyok tehát a hétköznapi életben. Bár lehetőségem lenne rá, nem folyamodok betegszabadságért, amint lejár a szabadságom, visszamegyek dolgozni (már szinte hiányzik), mert érzem, hogy erre van szükségem. Egyébként ma bográcsost főztem, épp a fenti megfontolásból…is. Kissé fura volt a sótlan gulyás (tarhonyával), de meg lehetett enni. (Egyébként elég jó trükkjeim vannak a sótlanság elfedésére. Érdemes például halat készíteni, azt jól megcitromozni és akkor már szinte nem is hiányzik róla a só. Hasonlóképpen, ha sok zöldséget használok egy ételhez, akkor kevésbé érzem a só hiányát. Érdemes ugyanakkor egyéb – sómentes – fűszereket használni, például rozmaringot, kakukkfüvet, édes pirospaprikát, tárkonyt, ilyesmit, sajnos a bors nem ajánlott. Fűszerkeveréket pedig rendes szakács akkor sem használ, ha az orvos nem tiltotta volna el tőle.)

Közben a Traian Băsescu leváltásáról szóló népszavazás ügye újabb fordulatot vett. Az Alkotmánybíróság elhalasztotta a döntést és a választói névjegyzékek időszerűsítését kérte a kormánytól. Ezzel a politikai harc még elkeseredettebbé vált. Nap mint nap újabb elemek jelennek meg. A felfüggesztett elnök immár nyíltan bevetette a még mindig rendelkezésére álló ügyészséget, az állami intézmények vezetői ellen futószalagon gyártják a bűnvádi eljárásokat, miközben egyes alkotmánybírák közvetve hamisítással vádolják Augustin Zegreant, a testület elnökét, aki önhatalmúan módosította a talárosok korábbi döntését. Brüsszel – a nyilvánvaló helyzet ellenére – továbbra is kitart Băsescu mellett (hogy miért, arról az Erdélyi Riportnak, akit érdekel itt elolvashatja). A kormány ellentámadásba lendült és Mona Pivnicerut jelölte az igazságügyminiszteri tárca élére. Ő azonban csak bonyolult eljárás után foglalhatja el tisztségét, ha ugyan sikerül áthidalni a Bírák Tanácsa Băsescura hallgató többségének a gáncsoskodását. Pivnicerutól, aki hatalmas tekintélyű, bátor magisztrátus azt remélik, hogy meg tudja nyerni Brüsszelt a felfüggesztett elnök szolgaügyészei leváltásának szükségességéről és ezzel felszabadítanák az állami intézményeket a terror alól.Mindenesetre a meccs kétesélyes, viszont hosszabb távon Băsescu veresége borítékolható. A kérdés immár csak az, hogy mekkora árat kell majd fizetnünk ezért a bukásért? Meglátjuk. Megkommentálom. Pemfigusz ezt még megengedi. Úgy tűnik. Jöjjenek a fotók.

(folyt. köv.)

Az első kép a halászlé, a második, az én sótlan harcsám, a harmadik a Zsolnay negyed egyik épülete, az utolsó pedig a mai bográcsosom – félelkészültében. Egyébként a család szerint jól sikerült.

h1

Băsescu megér egy misét?

augusztus 9, 2012

Nem mindennapi politikai feszültséggel terhes időkben – mint amilyenhez épp szerencsénk van – gyakran előfordul, hogy ha nem is titkos, de nem nyilvános információk is kikerülnek a médiába. A népszavazásról szóló végeérhetetlen vitaműsorok egyikében a jól értesültségéről ismert biztonságpolitikai elemző, Radu Tudor, azt találta mondani az egyik hírtelevízió nagy nézettségű műsorában, hogy tudomása van arról, miszerint az európai gyakorlatban kivételt képező érvényességi küszöböt az Európai Unió néppárti vezetése erőltette rá a román kormányra és parlamentre, s ennek az ukáznak engedelmeskedett az Alkotmánybíróság is, amelyik homlokegyenest ellenkező döntést hozott e tárgyban most, mint 2007-ben, amikor ugyanerről a kérdésről határozott.

Nyilván nem tudhatom, hogy így történt-e, s az ilyen információkat illő némi körültekintéssel fogadni, hiszen, ha igazak, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy Brüsszel nem partnerének, hanem szolgájának tekinti Bukarestet. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy az információt – ismereteim szerint – azóta sem cáfolta senki. Továbbá, van néhány tény, ami a kérdés elemzésekor megkerülhetetlen. Az egyik, hogy az érvényességi küszöb bevezetése, valamint az azt eltörlő sürgősségi kormányrendelet hatályon kívül helyezése az elhíresült Barrosso-ultimátum tizenegy pontjából a legelső, vagyis a legfontosabb. Az is tény, hogy ez egy politikai dokumentum, amelyet Victor Ponta miniszterelnökként és az USL társelnökeként elfogadott és betartására írásos kötelezettséget tett. Hogy az alkotmánybíróság mennyiben volt részese ennek a paktumnak, azt nem tudhatom, de a testület döntése – amellyel meghágta a korábbi precedenst – arra utal, hogy valamiféle egyeztetés mégiscsak létezhetett a politikai döntéshozók és a bírák között, ami önmagában véve is rendkívül súlyos dolog, s tulajdonképpen megsemmisíti a jogállamiság egyik alapelvét, az alkotmánybíróság függetlenségét.

Ha elfogadjuk a fenti tételt – persze, nem muszáj, de megcáfolni sem könnyű – akkor a következő kérdést kell megválaszolni. Milyen kapitális érdeke fűződik az EU-nak ahhoz, hogy egy sok tekintetben joggal elmarasztalható, népszerűségét elveszített, korrupt és antidemokratikus, egyeduralomra törő rendszert fenntartson Romániában? Azt hiszem, hogy a válasz megtalálásához nem elégséges olyan felszínes magyarázatokat találni, miszerint nagyon olajozottan működött a DLP külföldi propaganda-gépezete és a nyugati sajtót Monica Macovei teleszórta rémhírekkel. Az a tény, hogy a franciaországi elnökválasztások után az EU néppárti dominanciája megingott és Merkel meg Barrosso nem akarnak még országot elveszíteni, már nagyobb figyelmet érdemel, de magyarázatnak, talán még mindig nem elégséges, hiszen az EU parlamenti választásokig még van két év, addig pedig az erőviszonyok aligha változnak számottevően.

Ezzel szemben nemcsak a már hivatkozott Radu Tudor, de több politikai és gazdasági elemző is elmondta, hogy Angela Merkel német kancellár azért lépett fel olyan erélyesen Traian Băsescu védelmében, mert benne látja annak az általa szorgalmazott és Európában mind népszerűtlenebb megszorító intézkedésekre épülő válságkezelés romániai garanciáját. Annak, hogy ki képviselje Romániát Brüsszelben az Európai Tanács ülésén az egyik legfontosabb tétje éppen ez volt. Ez valóban nyomós oka lehet a szokatlan európai szolidaritásnak, azonban érzésem szerint még ennél is többről van szó. Az elmúlt időszak bebizonyította, hogy az EU nem nagyon tudott mit kezdeni a térség regionális és lokális politikai és gazdasági válságával. Brüsszel tehetetlenül nézte a nyugat-balkáni konfliktus eszkalációját, erejéből, tekintélyéből voltaképpen csak az asszisztenciára futotta, érdemben a NATO mentette a menthetőt. Ennél is nagyobb csapás volt a közösségre a görög államcsőd fenyegetése. Az EU egyszerűen nem tudta – de eszközök híján talán nem is tudhatta – megakadályozni a rekord mennyiségű adósság felhalmozását és amikor a baj megtörtént, akkor nem tett egyebet, mint újabb és újabb költséges mentőöveket dobott a fuldokló helléneknek, akik köszönik szépen, elköltötték a pénzt és jöttek az újabb hitelekért.

A megoldás, amit már rég hangoztatnak Brüsszelben, s amelynek szószólói Nicolas Sarkozy és Angela Merkel voltak, a szorosabb kormányközi együttműködés, magyarán egyfajta európai kormány létrehozása, amelyik átvenné a nemzeti kormányoktól hatásköreik – s értelemszerűen szuverenitásuk – egy jelentős részét. A sokat dicsért, de legalább annyit szidott fiskális paktum már tulajdonképpen ennek a kormányközi együttműködésnek az első terméke. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a tagországok egy jelentős része – s itt nemcsak a kelet-közép-európai régióra gondolok – nagyon komoly fenntartásokkal él egy ilyen megoldással szemben, mert – joggal – attól tart, hogy az európai kormányban a nagyok fognak diktálni, ők pedig kénytelenek lesznek végrehajtani olyan határozatokat is, amelyek sértik nemzeti érdekeiket. Ebben a kérdésben Traian Băsescu Romániája eddig egyértelműen a kormányköziség erősítése mellett tett le a garast. A felfüggesztett és most visszatérő államfő nem egészen egy évvel ezelőtt Sulinán egyenesen azt nyilatkozta, hogy ő az Európai Egyesült Államok létrehozását akarja, mert a szuverenitás masszív átadása nélkül Európa nem maradhat hatalmon. Nos, egy ilyen partner Barrosso számára igazán megér egy misét.

Marad viszont a helyzet politikai és morális oldala, de ez már csak a széplelkűeket érdekli. Milyen elvek és ideológiák vezetik azt a nemzetközi közösséget, amelynek munkamódszerévé válhat a tagállamok nemzeti érdekeit teljes figyelmen kívül hagyása, ha a nagyok érdekeiről van szó?