Archive for 2013. február

h1

A gyöngyhalász

február 25, 2013

Sanyi bácsinak mindig is nagyon tetszettek az egyenruhák. Hosszú ideig elhallgatta, mert nem volt tanácsos elárulni, de a kakastollas csendőrök egyenruhájának puszta látványa megdobogtatta a szívét. „Hej, ha én is köztetek lehetnék…” – sóvárgott gyerekfejjel,  s nosztalgiája hetven év után is megmaradt, úgyhogy igencsak megörvendett, amikor meglátta a kakastollas csendőrkalapot. Persze, ez egy kicsit más egyenruha volt. Halad a korral az egyenruha-szabászat is. A Nemzetőrség egyenruhája is – akárcsak a parlamenti őrségé – kényelmes, de ugyanakkor mindenben követi a magyar katonai egyenruhák történelmi hagyományait és ráadásul eleget tesz Magyarország euró-atlanti kötelezettségvállalásainak is: NATO-kompatibilis terepszínű kommandós zubbony fekete csizmával és kakastollas csendőrkalappal. A zubbonyt fényvisszaverő szalagok díszítik, elől és hátul is NSI felírat olvasható rajta (a Nemzetstratégiai Intézet rövidítése). Ugyanaz a felírat ékesítette a karpaszományt is, de azt Sanyi bácsi nem tudta elolvasni, mert rovásírással írták.

A Nemzetőrség tagjai mintegy két héttel korábban jelentek meg a faluban és egyenként kopogtattak be a magyar családokhoz. Elbeszélgettek a helyiekkel, majd elővették a Nemzetstratégiai Operatív Terv (NOT) nevű kiadványt (amit maguk között tréfásan az Agitátor Brosúrájának neveztek) és felolvasták belőle a legfontosabb téziseket. A szórvány asszimilációja felgyorsult. A magyarság itt végveszélyben van. A még megmaradottak előtt két út áll: az egyik az ellenőrzött, visszavonulás, a másik út járhatatlan.

Sanyi bácsi az elsők között értette meg a korparancsot, amelyik később a „Szász-féle posztulátum” néven került be Murphy nemzetpolitikai törvénykönyvébe. Eladta a házát Şerban Agache vállalkozónak, a földjét – miután nem talált rá vevőt – ráíratta az ortodox egyházra (tekintettel arra, hogy a református egyház, amelyiknek Sanyi bácsi presbitere volt, szintén az egyéni elhatározáson alapuló, önkéntes területfeladás mellett döntött és elköltözött). Ezután nekifogott összecsomagolni ingóságait. Épp az utolsó csomagokat helyezte el Tóth Pista kisteherautóján, aki szintén az elvándorlás mellett döntött. Sanyi bácsi ezek után már csak a temetőbe akart kimenni a felesége, Margit néni sírjához, aztán indultak volna a belső anyaország fővárosába, Székelyudvarhelyre, amikor valaki rákiáltott:

– Egy pillanatra, Sanyi bácsi! – a kakastollas nemzetőr kissé szemrehányó hangon beszélt, miközben a kezében valami papírokat forgatott – leülhetnénk valahol?

– Most már csak a kocsmában. A bútorokat felraktam az autóra.

– Sanyi bácsi – kérdezte a nemzetőr anélkül, hogy tekintetét a papírokról felemelte volna – igaz az, hogy a maga menye román?

– Anişoara, hát persze.

– És az igaz, hogy az unokája román iskolába jár.

– Igen.

– Nézze, Sanyi bácsi. Magának tudnia kellett volna, hogy mi a gyöngyhalász módszert alkalmazzuk. Csak a nemzetstratégiailag értékes embereket mentjük meg. Azaz csak a gyöngyöt visszük el. A kő marad. Értette, a kő marad.

Sanyi bácsi megértette. Kezében a magyar útlevelét gyűrögetve érkezett haza.

– Lepakolok Pistám. Én nem megyek sehová. – mondta az öreg némiképp megkönnyebbülve.