Archive for 2013. november

h1

Nyugtával dicsérd …

november 25, 2013

Édler András – igen, az az Édler András, de most nem erről akarok beszélni – 2010-ben parlamenti képviselő volt és arra biztatott, hogy őrizzem meg vásárlások alkalmával kapott nyugtáimat, mert – ha az általa kezdeményezett törvény-tervezetet elfogadják – akkor minden pénzügyi év végén vissza fogják nekem téríteni elköltött pénzem négy százalékát, amennyiben vásárlásaim értéke nem haladja meg 4200 lejt. Az ezen összeghatár fölötti vásárlásaimból mindössze egy százalékot térít vissza az állam, de az is jobb a semminél. Ráadásul – és makroökonómiai szempontból itt van az igazi truváj – még a fekete gazdaságot is visszaszorítom azzal, hogy számlát és nyugtát kérek miden egyes elköltött petákért. Édler kezdeményezését az akkori kormányfő Emil Boc is támogatta. Mint mondta, ez a rendszer az EU több országában is működik és úgy véli, hogy 2010 utolsó negyedévétől vagy legkésőbb 2011 elejétől Romániában is bevezethetik.

Kedves Édler András, kedves Emil Boc! Kérdésem volna. Közel három éve lelkesen gyűjtöm a számlákat, nyugtákat. Már összevesztem minden kofával a piacon, mert nem akartak adni. A borbély (nem, nem az a borbély, az igazi) bezárja a boltját, ha meglát, a taxisofőr százhússzal menekül előlem, az háziorvosom pedig a pszichiáterhez küldött, hogy az magyarázza meg nekem: a hálapénzről nem adhat nyugtát. Szóval vitézül harcoltam a kis korrupció, a fekete gazdaság és a sötétben bujkáló adócsalás ellen, de ebből eddig semmi hasznom.

Sőt. Összegyűlt három és fél mázsányi fecni, cédula, számla, nyugta. A spájzban már nincs helye a befőttnek, a gyerek bútorait el kellett adni az ócskán (még szerencse, hogy nem kértek róla nyugtát), hogy legyen hely a gondosan bedossziézott számláknak, az asszony válni akar (azt mondja, hogy gyűjtenék inkább bélyeget, az kisebb helyen elfér). Adjanak tanácsot. Meddig őrizzem még a korrupcióellenes harc dokumentumait és anyagi boldogulásom zálogát? Lesz még ebből valami? Ha igen, mikor? Vagy ha nem, akkor bár azt el tetszenének tudni elintézni, hogy konvertálják ezeket nekem magyar állampapírokra. Úgy hallottam Orbán úrtól, hogy most az a nagy üzlet.

h1

A liba ára

november 24, 2013

Volt az RMDSZ 1996 november 28-án Bukarestben tartott SZKT-jának (egyébként az volt az egyetlen ilyen tanácskozás, amelyet a fővárosban tartottak) egy félig-meddig komikus pillanata. A vita arról szólt (akkor még volt vita az SZKT-ban), hogy belépjen-e a Szövetség a Ciorbea-kormányba és ha nem, akkor milyen feltételekkel. Amikor az úgynevezett radikális szárny (akkor még volt radikális szárny) – amelyik ellenezte a kormányba-lépést – elvesztette az erről szóló szavazást, akkor megpróbálván menteni a menthetőt, azt javasolták, hogy az RMDSZ döntse el (merthogy akkor még döntött is az SZKT) milyen minimális feltételek mellett lép be a kormányba (például öt szintű területi autonómia minden magyarnak vagy valami ilyesmi). Ekkor Markó Béla lépett az emelvényhez és egy rendkívül plasztikus hasonlattal igyekezett meggyőzni az SZKT tagjait (akkor még meg kellett győzni legalábbis a többséget) a radikális szárny javaslatának képtelenségéről. Mint mondta, ha piacra megyek és libát akarok eladni vagy venni, akkor igyekszem a vevővel vagy az eladóval a számomra legjobb árat kialkudni és ez csak akkor lehetséges, ha a partner (vevő, vagy eladó) nem tudja, hogy meddig vagyok hajlandó elmenni. Ha azonban eladás előtt kiírom az újságba, hogy mi az a legalacsonyabb ár, amelyért még eladom a libámat, hát az is bolond lenne, aki többet ajánlana. A szemléletes hasonlat meggyőzte a jelenlévőket, mert a testület nagy többséggel úgy döntött, hogy felhatalmaz egy tárgyalóküldöttséget a kormányba-lépés feltételeinek kialkudására, amelyeket majd egy későbbi SZKT-nak ratifikálni kell (akkor kezdte az SZKT utólag megerősíteni a korábban, szűk körben hozott döntéseket). Azóta az RMDSZ-szlengben „a liba ára” a politikai politikai megegyezések vagy kompromisszumok feltételeit jelenti, s az is bolond, aki azokat előre „kiírja az újságba”.

Ha a szombati, marosvásárhelyi SZKT-n elhangzott Kelemen-beszédet a fenti adoma ismeretében és összefüggésében elemezzük, akkor azt találjuk, hogy az RMDSZ elnöke nem zárta ki Tőkés felvételét a Szövetség EP-listájának egyik befutó helyére, viszont jelezte, hogy a liba ára nagyon magas lesz. Erre utal Kelemen Hunor beszédének ez a passzusa: „A jövő évi európai parlamenti választásokon a tulipán jele alatt és RMDSZ színekben kell indulnunk. Ez nem zárja ki a párbeszédet, nem zárja ki az együttműködést. Egyvalamit mégis kizár: nem engedünk a zsarolásnak és nem ígérünk befutó helyet olyan politikusoknak, akik a mi bizalmunkkal visszaéltek. Partnerséget ígérünk minden olyan személynek és szervezetnek, aki, és amely abban érdekelt, hogy ne a megosztást erősítse.” A szöveg értelmezéséből az derülhet ki, hogy Tőkésnek és a mögötte álló Fidesznek nem elég anyagi áldozatot hozni a jelöltségért, hanem valamiféle bűnbánatot is kellene gyakorolnia, no meg hűségesküt tennie, hogy az egységért fog munkálkodni.

Eddig a párhuzam az 1996-os és a mostani SZKT között. Van azonban a tizenhárom év előtti és mostani tanácskozás között legalább két lényeges különbség is. Akkor a kormányba lépésről az SZKT szavazott és nem elnöki kinyilatkozással dőlt el. Továbbá a határozatot a testület két lépcsőben hozta meg. Előbb elvi döntés született arról, hogy az RMDSZ vállalja a részvételt a kormányban, s azután szavaztak a liba áráról, azaz a feltételekről. Jelen esetben arról, hogy egy RMDSZ-en kívüli személyiség a Szövetség EP-listáján induljon (gondolom, hogy ez alapszabályzati, sőt párttörvényi aggályokat is felvet) senki sem döntött, márpedig addig a liba áráról értelmetlen alkudozni, amíg nem tudni pontosan, hogy eladó, illetve eladható-e az a liba. Maga Kelemen Hunor is szükségét érezte, hogy beszédében kitérjen az RMDSZ-en kívül állókkal történő esetleges összefogás elvi feltételeire és azt mondta, hogy nem enged a zsarolásnak és nem ígér befutó helyet azoknak, akik visszaéltek bizalmával. E kijelentését azonban rögtön árnyalta következő mondata, miszerint partnere lehet mindenki (tehát, akár Tőkés is), aki abban érdekelt, hogy ne a megosztást erősítse. Ez az álláspont viszont jogilag nehezen értelmezhető. Az RMDSZ elnöke ugyanis egyértelműen kijelentette, hogy a Szövetség „a tulipán jele alatt”, tehát egyedül és nem koalícióban kíván indulni az EP-választásokon. Ebben az esetben viszont nem látni, hogy milyen együttműködést, partnerséget tud ajánlani az RMDSZ a Szövetségen kívül álló személyeknek és szervezeteknek?

Mielőtt nehéz alkudozásba fognának a liba áráról, előbb ezt a kérdést kellene tisztázni.

h1

Lecsó

november 18, 2013

Mindinkább az az érzésem, hogy a gasztronómia és az irodalom, nem is beszélve a publicisztikáról egy tőről fakadnak. Mint Hunor és Magor olyan édestestvérek ők, egyik nép-nemzeti, konzervatív, a másik liberális, kicsit kozmopolita is talán, de egy közös őstől származnak. Kreativitás, arányérzék, tapasztalat, no meg valami bolondéria kell mindkettőhöz, s akkor lesz jó (vagy még akkor sem).

Nem lehet véletlen, hogy egy sor író, újságíró otthonosan mozog a konyhában. François Rabelais szatirikus francia író például már az 1500-as években ezt írta:„Ha például engem valami magasabb hatalom kérdezne, hogy ugyan mi akarnék lenni örömesebb? Nagy költő, vagy nagy szakács, én bizony bármennyire tisztelem is különben Apollót, mégis a faképnél hagynám a Pegazust, s a legnagyobb lelkesüléssel venném kézbe hű főzőkanalamat.” Idősebb Alexandre Dumas szintén nagy szakács volt, a maga készítette májgaluska levessel gyakran megvendégelte magyar barátait, többek között gróf Teleki Sándort, Pulszki Ferencet (Kossuth követőjét), vagy Liszt Ferencet. Dumas 1869-ben egy szakácskönyvet is kiadott Konyhai szótár címen (s csak rosszakarói mondták róla, hogy ez volt a legjobb műve).

S, hogy a magyar szerzőkre térjünk, ugyan ki ne hallott volna Krúdy Gyuláról, arról a pompás húslevesről, amelyet a Szindbádban leír, hogy a végén az ember már azt sem tudja melyik a jobb: a könyv, vagy a leves. Felidézhetjük azonban Zilahy Lajos értekezéseit a francia pacalról vagy Jékely Zoltán írását az olasz pacsirtavacsoráról. De beszélhetnénk kortársainkról is, az Élet és Irodalom jó humorú publicistájáról Váncsa Istvánról (aki már két szakácskönyvet is „elkövetett”) vagy Bächer Ivánról, a Népszabadság jegyzetírójáról, aki számos tárcát szentelt a főzésnek. Persze magyar író a magyaros ételeket írja és főzi szívesen. Ha például a pörköltre kerül a sor, akkor egyként van benne nemzeti büszkeség, alázat, de rabiátus szenvedély, ha szentenciákban megfogalmazott véleményét más szerzők kétségbe vonják. Rangos magyar irodalmi és közéleti lapban, az ÉS-ben például a minap parázs vita bontakozott ki a Molnár B. Tamás-Bittera Dóra-szerzőpáros és Cserna-Szabó András között a pacalpörkölt kulináris kultúrájáról, arról, hogy sikerült-e vagy sem kis nemzetünknek kilábolni a gasztrokobzosok slambucromantikájából.

S akkor még nem szóltam a magyar gasztronómia székely zászlójáról, a lecsóról. A lecsó ugyanis immáron nemcsak étel, hanem publicisztikai műfaj, amelyiknek ugyancsak kiváló művelői vannak tájainkon. Simonffy András például komoly opust szentelt a lecsónak, rávilágítva az olyan alapanyagok, mint a tojás, a tarhonya vagy a rizs gasztrofilozófiai összefüggéseire. Ugyancsak elmélyült tudományos kutatómunka eredményeképpen sikerült felleltározni a lecsókészítéshez használatos kolbászokat. Vannak akik a hagyományos parasztkolbászra, mások a külön erre a célra felingerelt lecsókolbászra esküsznek, viszont figyelmükbe ajánlom Fehér Béla tárcáját, aki így ír erről: „M. Bandi a hagyományos magyar ízek atyamestere, két tucat fokhagymagerezdet szétkalapál a vágódeszkán, aztán ezen a pépen klopfolja papírvékonyságúra az öt centis darabokra felvágott szűzpecsenyét, úgy, hogy a kis hengereket előbb talpra állítja. Talán fél percig süti és már dobja is a lecsó tetejére. Olyan jó, hogy nehéz szavakba önteni.”. Valóban, én azonban e tekintetben mégis Stahl Judit intelmeit fogadom meg, miszerint a mangalicából és szürke-marhából készült debreceni kolbásznak nincs párja a világon. Az kell a lecsóba!