h1

Petrică és a holló

szeptember 4, 2016

Vacaki Szabolcs az órájára nézett. A Casio márkájú, filléres (de azért megbízható) kvarcóra háromnegyed ötöt mutatott. Még másfél órája volt a vonat indulásáig. Rendben – gondolta Vacaki – és elővette a telefonját, hogy hívja az Über nevű szolgáltatót, küldjön érte egy autót, amelyik kiviszi az állomásra. Vacaki azóta, hogy egy évvel korábban felfedezte az Übert, Bukarestben – az autóbuszt leszámítva, amellyel reggelenként bement a munkahelyére, az Országos Nyelvtudományi Intézetbe, s délután hazament onnan – már csak ezzel közlekedett. A taxisofőröket megutálta. Bár a nyerészkedőket, zugtaxisokat könnyen ki tudta szűrni, a többieket sem szerette. Rövidnadrágosan, izzadtságszagúan érkeznek, manelét vagy ordenáré kereskedelmi rádiókat hallgatnak, amelyekből csak úgy dőlnek a gusztustalan, triviális poénok, vagy végig telefonon beszélgetnek a kollégáikkal, barátnőikkel, gyakran káromkodásokkal fűszerezve a társalgást, ilyenkor nyáron a hőséget enyhítendő leengedik a kocsi összes ablakát, s az ő fejét majd kiviszi a huzat, szeme, szája megtelik porral, s a fuvar végén rendszerint keveslik az egy-két lejes borravalót. Ezzel szemben az Über kocsijai légkondícionáló berendezéssel vannak ellátva, a járművek tiszták, a sofőrök udvariasak, ő választhatja ki a rádióadót és nem kell a fizetéssel bajlódni, a fuvardíjat a cég egyenesen a bankszámláról vonja le, borravaló pedig nincs, ez az Über kereskedelmi politikája.

hálókocsi

Vacaki késleltette kissé a rendelés elindítását, mutatóujjával körözött a telefon képernyője fölött. Élvezte, hogy amint megérinti az „Über igénylése” feliratú mezőt kezdetét veszi a szabadsága. Egy évi munka fáradalmait egy kéthetes utazással fogja kipihenni. Előbb vonattal megy Budapestre, ott tölt néhány napot, onnan pedig egy fapados járattal egyenesen Andalúzia lankás tájaira, Malagába érkezik majd, ahol öt napot tölt, megnézi a híres katedrálist, az Alcazaba erődöt, a Gibralforo kastélyt, a Picasso múzeumot, sétahajózik a Costa del Sol mentén, no és persze megkóstolja a különleges malagai borokat. Nem mellesleg jobban elmélyíti a spanyol nyelvismeretét, a spanyol ugyanis – az olasz mellett – Vacaki szakterülete. Jegyek megvéve, a szállodák lefoglalva és előre kifizetve (így olcsóbb volt valamivel a foglalás). Vacaki ugyanis ötvenéves korára már nem szeretett semmit a véletlenre bízni, utálta a kellemetlenségeket és megszerette a kényelmet, a biztonságot. A képernyő megérintésével két hétre elszakad Bukarest zaklatott és zaklató világától, a napi bosszúságoktól, a hülye főnökétől, a folyton vigyorgó és kíváncsiskodó szomszédasszonyától és végre átadhatja magát az élvezeteinek. Nem túl méretes bőröndjét már korábban a bejárati ajtó mellé helyezte, minden elő volt tehát készítve egy életre szóló élménnyel kecsegtető utazáshoz. És akkor Vacaki ünnepélyesen megérintette a képernyőt. A szokásos helyazonosítás helyett azonban egy angol nyelvű üzenet jelent meg a telefon kijelzőjén, amely azt közölte Vacakival, hogy a készüléknek sajnos nem sikerült kapcsolatba lépnie a szerverrel, s arra biztatta, hogy próbálkozzon később és akkor az Über sofőrje örömmel megy majd érte. Mi a fene ez? Vacaki újrapróbálkozott, de az eredmény ugyanaz maradt. Hátha a készülékével van valami gond. Kikapcsolta, majd újraindította a telefont. Semmi változás. Nincs más hátra – gondolta – taxit kell hívni. Mintegy húsz percig hívogatta a különböző taxivállalatokat. Vagy nem is fogadták a hívást, vagy néhány perc után azt mondták, hogy sajnos nincs a közelben kocsijuk, próbálkozzék később. Vacaki leizzadt. Egy óra múlva indul a vonata. Elvben villamossal is eljuthatna az állomásra, de azok nagyon ritkán járnak és egy forgalmas csomóponton át kellene szállnia egy másik járatra (ráadásul jegye, pontosabban a jegy helyett használt mágneses kártyája sem volt és a közelben nem is tudott volna ilyet beszerezni). Lement a harmadik emeleti tömbházlakásából az utcára, hátha fog egy taxit a közelében lévő forgalmas sugárúton. Vacaki a 40 fokos hőségtől és az idegességtől majdnem hőgutát kapott. Bár taxik elég gyakran futottak arrafelé, vagy már foglaltak voltak, vagy egyszerűen meg sem álltak, hiába integetett nekik. Az is előfordult, hogy ellenfényben állva nem vette észre a mellette elhajtó üres taxikat. Már húsz perce állt a sugárút sarkán, amikor szólt a telefonja. Felvette – azt remélte, hogy valamelyik taxis cég lelkiismeretesebb diszpécsernője hívta vissza – de az intézetből telefonáltak, valamilyen jelentés miatt. Félreértésről volt szó, de mire tisztázta, eltelt még öt perc, s közben három üres taxi futott el mellette. Ha perceken belül nem indul el, akkor lekési a vonatot. Kétségbeesetten integetett most már egyvégtében, akár látott taxit, akár nem. Már-már feladta, amikor egy kocsi hirtelen fékezett mellette. A tetovált, atlétatrikós sofőr gyanakvóan nézett ki a volán mögül.

  • Hova mész?
  • Az állomásra.
  • Oda nem megyek.
  • Jóember ne hagyj itt, elkésem a vonatot. Kifizetem a tarifa dupláját.

A sofőr ezen elmélázott egy ideig, majd mintha kegyet gyakorolna a központi zárral kinyitotta az ajtókat.

  • Nem poros a táskád?
  • Nem. Még új.
  • Csak azért, mert a múltkor is beült nekem egy manus a sáros utazótáskájával, osztán kefélhettem utána a mocskot. Nem ért annyit az egész fuvat. De én vagyok a hülye, mert felveszek minden szerencsétlent, mint magát is. Hiába, ez az én nagy szívem… Ez visz éngem a pusztulásba, má’ az anyám is megmondta, Isten nyugosztalja szegényt ott ahol van. Petrică téged a jó szíved fog a sírba vinni egyszer. Mer’ te mindenkin segítesz, de veled ki törődik? Senki. Jaj, de igaza vót szegénynek… csak most látom, hogy milyen igaza vót. De micsináljak, én már ilyen vagyok. Ilyen samatiránus. Aki még az ellensígin is csak segít, ahelyett, hogy jól pofán verné. Mer’ éngem – úgy higgye el nekem uram – ebbe az íletbe még soha senki nem segített. Amire vittem – nem sokra – azt mind én kellett előteremtsem magamnak, a két kezem munkájával…- Petrică épp meg akarta mutatni Vacakinak mind a két kezét, amelyeknek a munkájával eddig nem sokra, de vitte, amikor a bal karjával hirtelen rákönyökölt a dudára és egyvégtében tülkölt, közben pedig kidugva a fejét a nyitott ablakon, kiabált: Hova bújsz, te szemétláda, hova bújsz? Majd én mingyáá’ megmutatom neked, hogy hova bújjáá’! Ezek a bukaresti sofőrök olyan pofátlanok. Én az ilyennek elvenném a könyvit mindnek. Azír van ez a sok baleset, mer’ csak mennek pofátlanul, bújnak be, nem adnak elsőbbsíget. Há’ nem mondom, mikor siet az ember, mint én is most, hogy kiírjen az úr az állomásra, hamán felvettem, akkor néha én is, de civilizáltan. Kinyútom a kezem előre, utána megköszönöm lámpával, mer én szegíny vagyok, de tudom, hogy mi a tisztessíg, mer’ éngem úgy nevelt szegény anyám, hogy az Isten nyugtassa ott ahun van… mindig azt mondta, Petrică tanulj meg lelkem viselkedni, mer‘ az úgy szép, a mi családunkba ez a szokás. No máá’ meg is érkeztünk. 45 lej.Bár ez a szokásos fuvardíjnak nem a kétszerese, hanem a háromszorosa volt, Vacaki ezúttal nem vitatkozott, odaadott egy ötvenest az illemtudó Petricának és a visszajárót meg sem várva rohant a vonatához.Szerencséje volt még épp feljutott a szerelvényre indulás előtt, igaz, a kövér jegykezelő után tudott csak felszállni, aki mellett a szűk folyosón alig lehetett elmenni. Még szerencse, hogy magánfülkét fizetett ki, így nem kell Budapestig elviselnie egy ugyanilyen bőbeszédű atyafit. Végre megtalálta a fülkét. Ledobta a bőröndöt és leroskadt az ágyra. Hirtelen kopogást hallott. Először azt hitte, hogy a kalauz jött a jegyért, már kutatni is kezdett a tárcájában, de a kopogás más irányból jött.Ki kopog? Mi kopog? Egy fekete holló. A szó szoros értelmében. Levél nem volt nála, hanem a kocsi padlójáról szedegetett fel valamit. Vacakinak megrémülni sem volt ideje, a holló ugyanis előbb ijedt meg és nekirepült. A madár a nyitott ablakot kereste, de minduntalan elvétette. Vacaki kiszaladt a folyosóra, s mondja a kövér kalauznak, hogy egy holló van a fülkéban. Biztosan az ablakon jött be, tegye csak ki nyugodtan, biztos nincs jegye he, he. – a kalauz. Vicces, de mégis hogyan engedhetnek be madarakat a vonatba? – Vacaki. Nem én vagyok a hibás, ha nem nyitom ki az ablakot, akkor meg az a bajuk, hogy meleg van – kalauz. Vacaki a kalauzzal együtt nagy nehezen megfogta a madarat, amelyet kituszkolt az ablakon, a holló azonban előbb megcsípte, szivárgott a vér Vacaki kézfejéből. Persze, az elsősegély-nyújtáshoz szükséges doboz hiányzott a vonatból (pedig ’89 előtt még volt ilyesmi a hálókocsikon), Vacaki papír-zsebkendőket szorított a kezére. Elővette bőröndjéből Miguel Sánchez-Ostiz kortárs spanyol író egyik könyvét, amelyet az interneten rendelt és csak utazása előtti napon kapott meg. Elheveredett az ágyon. Végre olvashat. Vacaki már kopaszodott, így tisztán érezte, hogy valami nedves, krémszerű kenőcs ragadt a fejére. Odanézett. Semmi kétség. A holló leszarta a párnáját és ő elővigyázatlanul belefeküdt. Már nem pörölt, félreállt, letörölte. A kalauz nem tudott másik párnát adni, de a felette lévő üres ágy párnája tiszta maradt, így azt használta.

    Hirtelen eszébe jutott, hogy nem volt ideje ásványvizet venni. Tapasztalatból tudta, hogy a hálókocsikban lehet innivalót vásárolni, igaz, a szokásosnál kissé drágábban, de most már úgyis mindegy. Immár harmadszor zavarta meg a termetes kalauzt, aki ezt érezhetően zokon vette. Ásványvíz nincs – kalauz. Akkor valami üdítőt kérek – Vacaki. Az sincs – kalauz. Sör? – Vacaki. Az sincs – kalauz. Akkor mi van? – Vacaki. Nincs semmi és ezt köszönje meg Ponta tatának – kalauz. Már bocsánat, de mi köze Pontának, gondolom a volt miniszterelnöknek, az ásványvízhez? – Vacaki. Hogy mi, hát nem ő vezette be, hogy bizonylatot kell adni a forgalmazott áru mellé? – kalauz.

    Vacaki visszaballagott a fülkébe. Csak nehezen értette meg, hogy a kalauz tulajdonképpen azt mondta, hogy azért nem vásárolt be italokat, mert azokat nem tudja feketén értékesíteni, azok után, hogy számlaadásra kötelezték. Ha pedig az italok árusításából neki nincs külön haszna, akkor nem is foglalkozik vele. Világos. A fülkében lévő mosdókagylóból megnedvesítette az ajkait (a csap fölé ki volt írva, hogy nem ivóvíz) és visszafeküdt Miguel Sánchez-Ostiz könyve mellé. Nem sokat olvasott. Hamar elaludt, úgy ruhástól, ahogyan felszállt a vonatra. Álmában a Román Közszolgálati Rádió szimfónikus zenekarának előadását hallgatta Miguel Sánchez-Ostizzal együtt. A műsoron gyerekkora egyik kedvenc műve szerepelt. Prokofjev, Petrică és a holló című szimfónikus meséje.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: