Archive for the ‘Szépirodalom’ Category

h1

Jurnal SMILA nr. 75 Petrică şi corbul

szeptember 4, 2016

 

Dumitru Netrebcu s-a uitat la ceas. Ceasul de quartz ieftin, dar de încredere, de marcă Casio arăta cinci fără un sfert. Mai avea o oră şi jumătate până la plecarea trenului. E în regulă – gândea Netrebcu – şi şi-a scos telefonul mobil ca să apeleze operatorul Über pentru că acesta să trimite o maşină după el, cu care să meargă la gară. De când Netrebcu a descoperit cu un an în urmă Überul, în Bucureşti nu mai apela la alt mijloc de transport, cu excepţia autobuzului, cu care mergea în fiecare zi la serviciu, la Institutul Naţional de Lingvistică. De taximetrişti s-a săturat. Deşi pe cei care voiau să-i înşele, l-a mirosit imediat, nici pe ceilalţi nu-i agrea. Veneau în pantaloni scurţi, miroseau a transpiraţie, ascultau manele, sau caterincă ieftină pe la posturi de radio comerciale pline cu trivialităţi şi poante ordinare, eventual pe tot parcursul călătoriei vorbeu cu colegii, ori prietenele lor presărând discuţia cu înjurături. Vara – ca şi acuma – lăsau geamurile jos, iar curentul aproape că ducea capul lui Netrebcu afară pe geam, ochii şi gura lui se umpleau cu praf, iar la sfârşitul cursei şoferul făcea mutre, dacă primea numai un leu sau doi de bacşiş. Maşinile folosite de Über însă sunt dotate cu aparat de aer condiţionat, sunt curate, şoferii sunt politicoşi, el poate să aleagă postul de radio (Netrebcu de obicei optează pentru Radio România Cultural sau Muzical), nu trebuie pierdut timpul cu plata, firma retrage automat costul călătoriei din contul bancar al clientului, iar bacşiş nu există, asta fiind politica comercială a firmei. Netrebcu a întârziat un pic lansarea comenzii. Cu degetul arătător scria cercuri deasupra ecranului telefonului. Îi crea o plăcere gândul, că în momentul în care va atinge câmpul pe ecran pe care scrie „comanda Über” va începe concediul lui. Osteneala lui de un an va fi răsplătită cu o călătorie de două săptămâni. Mai întâi va merge cu trenul la Budapesta, iar după câteva zile va zbura cu o cursă low cost pe plaiurile mirifice ale Andaluziei. Va petrece cinci zile în Malaga, unde va vizita celebra catedrala, fortăreaţa Alcazaba, castelul Gibralforo, muzeul Picasso, se va plimba cu vaporul pe lângă Costa del Sol şi bineînţeles, va gusta vinul de Malaga. Nu în ultimul rând va aprofunda cunoştinţeţe sale de limbă spaniolă, limbă care – pe lângă italiana – era domeniul de cercetare a lui. Biletele sunt cumpărate, hotelurile rezervate (şi plătite, pentru că aşa au fost un pic mai ieftine). La vârsta de cincizeci de ani Netrebcu nu mai lăsa nimic pe voia întâmplării, a detestat neplăcerile şi a apreciat comfortul şi siguranţa. Odată cu atingerea ecranului se va dezlipi de lumea agitată şi agitantă a Bucureştiului, de neplăcerile zilnice, de şeful lui tâmpit, de vecina de la bloc cu rânjetul etern pe gură şi mereu curioasă. Valiza lui nu prea mare a aşezat deja lângă uşa de intrare, totul era pregătit pentru o călătorie care îl va îmbogăţi cu amintiri pentru tot restul vieţii. Şi atunci Netrebcu a atins ecranul.

hálókocsi

În loc de poziţionarea pe hartă a solicitantului, cu care Netrebcu a fost obişnuit, pe ecran a apărut un mesaj în engleză care îl anunţa că aparatul nu a reuşit să stabilească legătura cu serverul şi să repete apelul mai târziu, când un şofer Über vine după el cu plăcere. Ce dracu mai e şi ăsta? Netrebcu a încercat din nou, rezultatul a fost acelaş. S-a gândit că poate telefonul lui are o problemă. A stins şi a repornit aparatul. Nici o schimbare. Nu mai este încotro – s-a gândit – trebuie chemat un taxi. Douăzeci de minute încerca să sune la diferite firme de taximetrie, dar ori nu a fost primit apelul lui, ori după câteva minute – timp în care trebuia să asculte o muzică tâmpă şi nişte reclame imbecile – a fost anunţat că firma nu are maşini în zonă şi să revine mai târziu. Netrebcu a transpirat. Peste o oră va pleca trenul. Putea să ajungă la gară şi cu tramvaiul, dar acela venea rar, şi trebuia să schimbe la un moment dat. În plus nu avea nici bilet (mai precis cartela magnetică reâncărcabilă pe post de bilet) şi nici nu avea posibilitatea să cumpere în zonă.

A coborât în stradă în speranţa că va găsi un taxi liber pe bulevardul circulat prin apropiere. Afară erau 40 de grade. Netrebcu era aproape de un accident vascular provocat de căldura şi nervi. Deşi maşini de taxi treceau des pe acolo, ori erau ocupate, ori nici nu se opreau. S-a întâmplat că – stând contra luminii puternice – nu a observat taximetre libere care treceau pe lângă el. Au trecut vreo douăzeci de minute, când suna telefonul. Credea că o dispeceră mai conştiincioasă l-a sunat că a găsit o maşină, dar nu. A fost chemat de la serviciu în legătură cu ceva raport. Totul a fost o neânţelegere, dar până când a clarificat, au mai trecut încă cinci minute în care trei maşini libere au trecut pe lângă el. Ştia că dacă nu va pleca în câteva minute, va pierde trenul. A făcut semne disperate în continuu, indiferent dacă vedea maşini sau nu. Când era pe punctul să renunţe a frânat lângă el un taxi. Un şofer în tricou, cu tatuaje pe ambele braţe se uita la el suspicios după volan.

  • Unde te duci?

  • La gară.

  • Acolo nu mă duc.

  • Pierd trenul omule. Fii bun şi du-mă. Îţi dau tariful dublu.

    Şoferul medita câtva timp la ofertă, după care – ca şi un rege care exercită o clemenţă faţă de cel condamnat la decapitare – a deschis uşile cu deschizătorul central a maşinii. (sau al maşinii, niciodată nu ştiu dacă articolul hotărât se raportează la deschizător, sau la maşină, ehh, nu contează, oricum, a trecut ziua limbii române n.a.).

  • Nu e prăfuită geanta ta?

  • Nu. Încă e nou.

  • Numai de aia întreb că şi nu de mult s-a băgat un tip cu nişte sacoşe noroioase, iar eu a trebuit să curăţ după el mizeria. N-a valorat atâta toată cursa. Dar eu, prostul care sunt îl iau pe toţi nenorociţii, ca şi pe matale. Ăsta, că am eu inimă mare… Asta mă va duce pe mine la dezastru, mi-a spus mie şi mama să se odihnească în pace acolo unde este: Petrică, pe tine inima ta mare o să te bage în mormânt. Că tu ajuţi pe toată lumea, dar cu tine cine se ocupă; Nimeni. Vai, ce mare dreptate a avut săraca… numai amu văd cât de mare dreptate a avut. Daşe să fac, aşe sunt eu. Aşe samatiran milostiv, care îl ajută şi pe duşmani, în loc să-i dea una peste obraz. Că pe mine – aşa să mă crezi domle – în viaţa asta nimeni nu m-a ajutat. Cât am realizat – nu mult – am făcut uite cu mâinile ăsta ale mele două. Petrică tocmai a vrut să-i arate cele două mâini cu care nu a realizat mult, dar, totuşi, când dintr-odată a lăsat braţul tatuat pe claxon şi a claxonat în continuu, scoţând capul pe geam şi urlând la un alt şofer. „Un-te bagi, măi gunoiule?! Un-te bagi? Ţarăt io imediat unte so te bagi, măi nesimţitule.” Şoferii ăştia din Bucureşti sunt nesimţiţi. Eu i-aş lua carnetula tăţi ăştia. D-aia sunt accidente ăsta multe că tăţi se bag, nu acordă preroritate. D-apoi nu spun, când omul grăbeşte, ca şi acum eu ca domnus-ajungă la tren, atunci mai fac şi io, dar civilizat. Scot mâna frumos, după care mulţumesc cu luminile, că io-s sărac, da ştiu ce-i aia cinste, că pe mine mama săraca să se odihnească în pace acolo unde este aşa m-a învăţat: Petrică, sufleţelule, învaţă te să te porţi frumos că aşa-i frumos şi în familia noastră aşa se obişnuieşte. No, iacătă am şi ajuns. 45 de lei. Deşi suma asta era de trei ori cât unu normal, Netrebcu de data asta nu s-a tocmit. A scos o bancnotă de 50 de lei, a dat lui Petrică cel cuviincios şi fără să aştepte restul a fugit la tren.A avut noroc. A reuşit să urce pe tren înainte ca acesta să plece din gară, este adevărat că s-a căţărat după conductorul gras lângă care greu a putut să se strecoare pe coridorul îngust. Noroc, că a cumpărat bilet la vagon de dormit în regim „single” aşa că nu trebuia să suporte pe altcineva până la Budapesta. A găsit compartimentul. A aruncat valiza jos şi s-a prăbuşit pe pat. Dintr-odată aude ceva ciocănituri. Prima dată a crezut că a venit conductorul gras după bilete, dar zgomotul venea din altă parte.Cine ciocăneşte, ce ciocăneşte. Un corb negru…” (fragment din poezia lui Arany János: Mátyás anyja / Mama lui Matei Corvin). Chiar aşa. La propriu. Corbul mânca ceva pe podul compartimentului. Netrebcu nu a avut timp să se sperie, că pasărea s-a speriat mai repede şi a zburat lovind pe Netrebcu. Corbul căuta ieşirea, dar totdeauna a greşit geamul. Netrebcu a fugit pe coridor şi a spus revoltat conductorului că este un corb în compartiment. A intrat pe geam. Puneţi-o liniştit afară, că sigur nu are bilet. Hehe… – conductorul. Glumeţ mai sunteţi, dar cum se poate să intre păsări în tren – Netrebcu. Nu eu sunt de vină. Dacă nu deschid geamul, spuneţi că este cald – conductorul.Netrebcu împreună cu conductorul l-au prins cumva pe corbul şi au scos pe geam. Înainte însă corbul a pişcat mâna lui Netrebcu, din care curgea sânge. Desigul cutie cu trusă de prim ajutor nu era pe tren (Netrebcu şi-a amintit că înainte de ’89 exista aşa ceva). Netrebcu apăsa batiste de hârtie pe rană. Şi-a scos din geamantan cartea lui Miguel Sánchez-Ostiz, un scriitor spaniol contemporan, carte pe care a comandat-o de pe net şi i-a fost livrat doar cu o zi înainte să plece. S-a tolănit pe pat. În sfârşit poate să citească. Netrebcu se chelea, aşa că a simţit clar că ceva pastă umedă s-a lipit de cap. S-a uitat mai bine. Nici o îndoială. Corbul s-a căcat pe perna lui şi el neatent s-a murdărit. Şi-a tras la o parte, nu a reclamat, a şters (trimitere la o altă poezie a lui Arany János: Epilógus / Epilog). Conductorul nu a putut să ofere altă pernă, însă a avut noroc că perna pe patul care era deasupra, nu s-a murdărit, aşa că a schimbat cu perna lui.

    Dintr-o dată şi-a amintit că nu a avut timp să cumpere apă minerală. A ştiut din experienţă că în vagoane de dormit se poate achiziţiona apă minerală, e drept la un preţ mai piperat, dar ce mai contează. L-a deranjat şi a treia oară pe conductor, care a fost vizibil iritat. Apă minerală nu este – conductor. Atunci ceva răcoritoare – Netrebcu. Nu este – conductorul. Bere? – Netrebcu. Nici bere nu este. Dar atunci ce este? – Netrebcu. Nu este nimic. Mulţumiţi lui tata Ponta! – conductorul. Scuze, dar ce treabă are Ponta – bănuiesc că vorbiţi de fostul prim ministru – cu apa minerală? – Netrebcu. Cum? Dar nu el a întrodus bonul fiscal? – conductorul.

    Netrebcu s-a dus înapoi în compartiment. Şi-a priceput mai târziu că ce a spus conductorul. Dacă nu poate comercializa la negru băuturile, atunci nici nu se ocupă cu vânzarea acestora. Clar, ca bună ziua. Din chiuveta din compartiment şi-a umezit un pic buzele. Deasupra robinetului scria în nemţeşte (vagonul era achiziţionat din fosta RDG în 1964) că apa nu este bun pentru consum) şi s-a culcat înapoi lâţngă Miguel Sánchez-Ostiz. Nu a citit mult. A adormit repede cu hainele pe el, aşa cum s-a urcat în tren. În vis a fost la concert în Sala Radio. A ascultat împreună cu Miguel Sánchez-Ostiz în interpretarea orchestrei simfonice a radioului public piesa lui preferată din copilărie. Povestea simfonică a lui Prokofiev: Petrică şi corbul.

Reklámok
h1

Petrică és a holló

szeptember 4, 2016

Vacaki Szabolcs az órájára nézett. A Casio márkájú, filléres (de azért megbízható) kvarcóra háromnegyed ötöt mutatott. Még másfél órája volt a vonat indulásáig. Rendben – gondolta Vacaki – és elővette a telefonját, hogy hívja az Über nevű szolgáltatót, küldjön érte egy autót, amelyik kiviszi az állomásra. Vacaki azóta, hogy egy évvel korábban felfedezte az Übert, Bukarestben – az autóbuszt leszámítva, amellyel reggelenként bement a munkahelyére, az Országos Nyelvtudományi Intézetbe, s délután hazament onnan – már csak ezzel közlekedett. A taxisofőröket megutálta. Bár a nyerészkedőket, zugtaxisokat könnyen ki tudta szűrni, a többieket sem szerette. Rövidnadrágosan, izzadtságszagúan érkeznek, manelét vagy ordenáré kereskedelmi rádiókat hallgatnak, amelyekből csak úgy dőlnek a gusztustalan, triviális poénok, vagy végig telefonon beszélgetnek a kollégáikkal, barátnőikkel, gyakran káromkodásokkal fűszerezve a társalgást, ilyenkor nyáron a hőséget enyhítendő leengedik a kocsi összes ablakát, s az ő fejét majd kiviszi a huzat, szeme, szája megtelik porral, s a fuvar végén rendszerint keveslik az egy-két lejes borravalót. Ezzel szemben az Über kocsijai légkondícionáló berendezéssel vannak ellátva, a járművek tiszták, a sofőrök udvariasak, ő választhatja ki a rádióadót és nem kell a fizetéssel bajlódni, a fuvardíjat a cég egyenesen a bankszámláról vonja le, borravaló pedig nincs, ez az Über kereskedelmi politikája.

hálókocsi

Vacaki késleltette kissé a rendelés elindítását, mutatóujjával körözött a telefon képernyője fölött. Élvezte, hogy amint megérinti az „Über igénylése” feliratú mezőt kezdetét veszi a szabadsága. Egy évi munka fáradalmait egy kéthetes utazással fogja kipihenni. Előbb vonattal megy Budapestre, ott tölt néhány napot, onnan pedig egy fapados járattal egyenesen Andalúzia lankás tájaira, Malagába érkezik majd, ahol öt napot tölt, megnézi a híres katedrálist, az Alcazaba erődöt, a Gibralforo kastélyt, a Picasso múzeumot, sétahajózik a Costa del Sol mentén, no és persze megkóstolja a különleges malagai borokat. Nem mellesleg jobban elmélyíti a spanyol nyelvismeretét, a spanyol ugyanis – az olasz mellett – Vacaki szakterülete. Jegyek megvéve, a szállodák lefoglalva és előre kifizetve (így olcsóbb volt valamivel a foglalás). Vacaki ugyanis ötvenéves korára már nem szeretett semmit a véletlenre bízni, utálta a kellemetlenségeket és megszerette a kényelmet, a biztonságot. A képernyő megérintésével két hétre elszakad Bukarest zaklatott és zaklató világától, a napi bosszúságoktól, a hülye főnökétől, a folyton vigyorgó és kíváncsiskodó szomszédasszonyától és végre átadhatja magát az élvezeteinek. Nem túl méretes bőröndjét már korábban a bejárati ajtó mellé helyezte, minden elő volt tehát készítve egy életre szóló élménnyel kecsegtető utazáshoz. És akkor Vacaki ünnepélyesen megérintette a képernyőt. A szokásos helyazonosítás helyett azonban egy angol nyelvű üzenet jelent meg a telefon kijelzőjén, amely azt közölte Vacakival, hogy a készüléknek sajnos nem sikerült kapcsolatba lépnie a szerverrel, s arra biztatta, hogy próbálkozzon később és akkor az Über sofőrje örömmel megy majd érte. Mi a fene ez? Vacaki újrapróbálkozott, de az eredmény ugyanaz maradt. Hátha a készülékével van valami gond. Kikapcsolta, majd újraindította a telefont. Semmi változás. Nincs más hátra – gondolta – taxit kell hívni. Mintegy húsz percig hívogatta a különböző taxivállalatokat. Vagy nem is fogadták a hívást, vagy néhány perc után azt mondták, hogy sajnos nincs a közelben kocsijuk, próbálkozzék később. Vacaki leizzadt. Egy óra múlva indul a vonata. Elvben villamossal is eljuthatna az állomásra, de azok nagyon ritkán járnak és egy forgalmas csomóponton át kellene szállnia egy másik járatra (ráadásul jegye, pontosabban a jegy helyett használt mágneses kártyája sem volt és a közelben nem is tudott volna ilyet beszerezni). Lement a harmadik emeleti tömbházlakásából az utcára, hátha fog egy taxit a közelében lévő forgalmas sugárúton. Vacaki a 40 fokos hőségtől és az idegességtől majdnem hőgutát kapott. Bár taxik elég gyakran futottak arrafelé, vagy már foglaltak voltak, vagy egyszerűen meg sem álltak, hiába integetett nekik. Az is előfordult, hogy ellenfényben állva nem vette észre a mellette elhajtó üres taxikat. Már húsz perce állt a sugárút sarkán, amikor szólt a telefonja. Felvette – azt remélte, hogy valamelyik taxis cég lelkiismeretesebb diszpécsernője hívta vissza – de az intézetből telefonáltak, valamilyen jelentés miatt. Félreértésről volt szó, de mire tisztázta, eltelt még öt perc, s közben három üres taxi futott el mellette. Ha perceken belül nem indul el, akkor lekési a vonatot. Kétségbeesetten integetett most már egyvégtében, akár látott taxit, akár nem. Már-már feladta, amikor egy kocsi hirtelen fékezett mellette. A tetovált, atlétatrikós sofőr gyanakvóan nézett ki a volán mögül.

  • Hova mész?
  • Az állomásra.
  • Oda nem megyek.
  • Jóember ne hagyj itt, elkésem a vonatot. Kifizetem a tarifa dupláját.

A sofőr ezen elmélázott egy ideig, majd mintha kegyet gyakorolna a központi zárral kinyitotta az ajtókat.

  • Nem poros a táskád?
  • Nem. Még új.
  • Csak azért, mert a múltkor is beült nekem egy manus a sáros utazótáskájával, osztán kefélhettem utána a mocskot. Nem ért annyit az egész fuvat. De én vagyok a hülye, mert felveszek minden szerencsétlent, mint magát is. Hiába, ez az én nagy szívem… Ez visz éngem a pusztulásba, má’ az anyám is megmondta, Isten nyugosztalja szegényt ott ahol van. Petrică téged a jó szíved fog a sírba vinni egyszer. Mer’ te mindenkin segítesz, de veled ki törődik? Senki. Jaj, de igaza vót szegénynek… csak most látom, hogy milyen igaza vót. De micsináljak, én már ilyen vagyok. Ilyen samatiránus. Aki még az ellensígin is csak segít, ahelyett, hogy jól pofán verné. Mer’ éngem – úgy higgye el nekem uram – ebbe az íletbe még soha senki nem segített. Amire vittem – nem sokra – azt mind én kellett előteremtsem magamnak, a két kezem munkájával…- Petrică épp meg akarta mutatni Vacakinak mind a két kezét, amelyeknek a munkájával eddig nem sokra, de vitte, amikor a bal karjával hirtelen rákönyökölt a dudára és egyvégtében tülkölt, közben pedig kidugva a fejét a nyitott ablakon, kiabált: Hova bújsz, te szemétláda, hova bújsz? Majd én mingyáá’ megmutatom neked, hogy hova bújjáá’! Ezek a bukaresti sofőrök olyan pofátlanok. Én az ilyennek elvenném a könyvit mindnek. Azír van ez a sok baleset, mer’ csak mennek pofátlanul, bújnak be, nem adnak elsőbbsíget. Há’ nem mondom, mikor siet az ember, mint én is most, hogy kiírjen az úr az állomásra, hamán felvettem, akkor néha én is, de civilizáltan. Kinyútom a kezem előre, utána megköszönöm lámpával, mer én szegíny vagyok, de tudom, hogy mi a tisztessíg, mer’ éngem úgy nevelt szegény anyám, hogy az Isten nyugtassa ott ahun van… mindig azt mondta, Petrică tanulj meg lelkem viselkedni, mer‘ az úgy szép, a mi családunkba ez a szokás. No máá’ meg is érkeztünk. 45 lej.Bár ez a szokásos fuvardíjnak nem a kétszerese, hanem a háromszorosa volt, Vacaki ezúttal nem vitatkozott, odaadott egy ötvenest az illemtudó Petricának és a visszajárót meg sem várva rohant a vonatához.Szerencséje volt még épp feljutott a szerelvényre indulás előtt, igaz, a kövér jegykezelő után tudott csak felszállni, aki mellett a szűk folyosón alig lehetett elmenni. Még szerencse, hogy magánfülkét fizetett ki, így nem kell Budapestig elviselnie egy ugyanilyen bőbeszédű atyafit. Végre megtalálta a fülkét. Ledobta a bőröndöt és leroskadt az ágyra. Hirtelen kopogást hallott. Először azt hitte, hogy a kalauz jött a jegyért, már kutatni is kezdett a tárcájában, de a kopogás más irányból jött.Ki kopog? Mi kopog? Egy fekete holló. A szó szoros értelmében. Levél nem volt nála, hanem a kocsi padlójáról szedegetett fel valamit. Vacakinak megrémülni sem volt ideje, a holló ugyanis előbb ijedt meg és nekirepült. A madár a nyitott ablakot kereste, de minduntalan elvétette. Vacaki kiszaladt a folyosóra, s mondja a kövér kalauznak, hogy egy holló van a fülkéban. Biztosan az ablakon jött be, tegye csak ki nyugodtan, biztos nincs jegye he, he. – a kalauz. Vicces, de mégis hogyan engedhetnek be madarakat a vonatba? – Vacaki. Nem én vagyok a hibás, ha nem nyitom ki az ablakot, akkor meg az a bajuk, hogy meleg van – kalauz. Vacaki a kalauzzal együtt nagy nehezen megfogta a madarat, amelyet kituszkolt az ablakon, a holló azonban előbb megcsípte, szivárgott a vér Vacaki kézfejéből. Persze, az elsősegély-nyújtáshoz szükséges doboz hiányzott a vonatból (pedig ’89 előtt még volt ilyesmi a hálókocsikon), Vacaki papír-zsebkendőket szorított a kezére. Elővette bőröndjéből Miguel Sánchez-Ostiz kortárs spanyol író egyik könyvét, amelyet az interneten rendelt és csak utazása előtti napon kapott meg. Elheveredett az ágyon. Végre olvashat. Vacaki már kopaszodott, így tisztán érezte, hogy valami nedves, krémszerű kenőcs ragadt a fejére. Odanézett. Semmi kétség. A holló leszarta a párnáját és ő elővigyázatlanul belefeküdt. Már nem pörölt, félreállt, letörölte. A kalauz nem tudott másik párnát adni, de a felette lévő üres ágy párnája tiszta maradt, így azt használta.

    Hirtelen eszébe jutott, hogy nem volt ideje ásványvizet venni. Tapasztalatból tudta, hogy a hálókocsikban lehet innivalót vásárolni, igaz, a szokásosnál kissé drágábban, de most már úgyis mindegy. Immár harmadszor zavarta meg a termetes kalauzt, aki ezt érezhetően zokon vette. Ásványvíz nincs – kalauz. Akkor valami üdítőt kérek – Vacaki. Az sincs – kalauz. Sör? – Vacaki. Az sincs – kalauz. Akkor mi van? – Vacaki. Nincs semmi és ezt köszönje meg Ponta tatának – kalauz. Már bocsánat, de mi köze Pontának, gondolom a volt miniszterelnöknek, az ásványvízhez? – Vacaki. Hogy mi, hát nem ő vezette be, hogy bizonylatot kell adni a forgalmazott áru mellé? – kalauz.

    Vacaki visszaballagott a fülkébe. Csak nehezen értette meg, hogy a kalauz tulajdonképpen azt mondta, hogy azért nem vásárolt be italokat, mert azokat nem tudja feketén értékesíteni, azok után, hogy számlaadásra kötelezték. Ha pedig az italok árusításából neki nincs külön haszna, akkor nem is foglalkozik vele. Világos. A fülkében lévő mosdókagylóból megnedvesítette az ajkait (a csap fölé ki volt írva, hogy nem ivóvíz) és visszafeküdt Miguel Sánchez-Ostiz könyve mellé. Nem sokat olvasott. Hamar elaludt, úgy ruhástól, ahogyan felszállt a vonatra. Álmában a Román Közszolgálati Rádió szimfónikus zenekarának előadását hallgatta Miguel Sánchez-Ostizzal együtt. A műsoron gyerekkora egyik kedvenc műve szerepelt. Prokofjev, Petrică és a holló című szimfónikus meséje.

h1

Figyelmeztetés

október 14, 2015

Medve Ákos tranzit szenátor lepecsételte kávéval vadonatúj galambszürke öltönyét. Bár egy ilyen malőr őt nem szokta különösebben megviselni, most mégis felbosszantotta. Ha visszamegy a szállodába, ruhát cserél és a foltos zakót elviszi a tisztítóba, akkor túl sok időt veszít, márpedig szeretett volna sötétedés előtt megérkezni Szénaaljára, ahol három napra kivett egy szobát az üdülő egyik félreeső panziójában. A diszkrécióra azért volt szükség, mert Medve a barátnőjével, Boldog Harmóniával együtt szerette volna kipihenni a törvényhozói munka fáradalmait s az indiszkrét tekintetek, netán valami paparazzik nemcsak alaposan megtépázták volna a honatya tekintélyét, de akár a következő mandátumát is kétségessé tehették volna.

feketegolya

Medve már minden holmiját becsomagolta és épp Harmóniát várta a lány munkahelyével szemben lévő kávézóban, amikor a baleset megtörtént. Régóta tervezte, szervezte ezt a rövid kirándulást, s most, amikor már csak percek választották el az indulástól – Harmónia bármelyik pillanatban betoppanhatott – akkor tessék. Amint sikerült kissé lehiggadnia, úgy döntött, hogy már nem fordul vissza, inkább megállnak útközben valahol és vásárolnak egy másik ruhát. Különben is egy üdülőbe sportosabb – ahogyan manapság mondják: casual – szerelésben illik menni, nem nyakkendősen.

Boldog Harmónia azonnal észrevette a kávéfoltot – a nők figyelmét az ilyesmi nem szokta elkerülni – de nem tette szóvá. Medve ellenben igen és a kocsiban részletesen elmesélte, hogy miért érzi különösen balszerencsésnek magát. „Lehet, hogy ez valami égi figyelmeztetés. Talán nem kellene elmennünk Szénaaljára (Harmónia).” „Ne bosszants még te is a babonáiddal. Elmegyünk és kész. Veszett több is Mohácsnál. Lehet, hogy ez a kis kellemetlenség majd még emlékezetessé teszi ezt a pár napot, amit végre együtt töltünk, amikor nem csöng a telefon, nem zaklat a sajtó, nem fúrnak a kollégák (Medve).”

Szép időben autóztak a fővárosból, Romvárról Szénaaljára. Medve lassan megnyugodott és átadta magát a vezetés élményének, miközben arra is figyelt, hogy legyen minél kedvesebb és figyelmesebb Harmóniához. Minden sebességváltásnál úgy tett, mintha a kapcsoló helyett véletlenül a lány kezét találná meg, s minthogy ez a játék Harmóniának tetszett, igyekezett variálni az ötletet. Medvének ez nem esett nehezére. Valójában nagyon vonzódott fiatal partneréhez, s bár azt mondani róla – egy tapasztalt, sőt dörzsölt, sokat látott politikusról, aki az emberi kapcsolatok dialektikájának is jó ismerője volt – hogy szerelmes volt, talán túlzás lett volna, de viszonya Boldog Harmóniával mégsem tekinthető egyszerű kicsapongásnak. Felfedezett valamit Harmóniában, amire maga mindig is vágyott: egy csöndes, kedves, egyszerű, kiszámítható és megbízható társat. Medve felesége – született: Rodica Stratan – teljesen más asszony volt. Nagyon aktív tele kezdeményezőkészséggel, tenniakarással, akit Medve nagyon tisztelt, de nem érezte magát mellette családfőnek. Éppen ezért töltötte el nagy elégtétellel, hogy Harmóniát ő irányíthatta. A lány felnézett rá és igyekezett megfelelni tanácsainak, elvárásainak. Medve mintha egyszemélyben az apja és a kedvese is lett volna a lánynak, s e kettős szerep is nagyon hízelgő volt a számára. Jó szóval oktatta, játszani is engedte Harmóniát, s mellette olykor még ő is meg- megfiatalodott. Hazudnánk tehát, ha azt mondanánk, hogy Medve csak szeretőnek tartotta maga mellett Harmóniát, de akkor sem mondanánk igazat, ha azt állítanánk, hogy a szenátor megtalálta élete nagy szerelmét, akivel hátralevő éveit al akarja tölteni. Nem. Medve Ákos tisztában volt azzal, hogy ez a kapcsolata egyszer véget fog érni, ám mindent elkövetett azért, hogy ez minél később következzék be, s lehetőségei szerint igyekezett minél tartalmasabbá tenni viszonyát a lánnyal. Sokat, őszintén és jókedvvel foglalkozott vele. Bőséggel adta neki tanácsait, de az anyagiakat sem sajnálta tőle, s védőkart nyújtott feléje, ha a barátnőjének konfliktusai támadtak. Boldog Harmónia korábban Dumitru Pârvan szenátor irodavezetője volt. Itt ismerkedett meg Medvével, aki kijárta neki, hogy felvegyék a Tranzit Közigazgatási és Belügyminisztérium jogi osztályára előadónak.

Harmóniának kezdetben komoly lelkiismeret-furdalást okozott, hogy viszonya van egy nős férfival, de ugyanakkor nem tudott szabadulni a szenátor bűvköréből. Tetszett neki a férfi eleganciája, könnyedsége, műveltsége, humora és jártassága az élet dolgaiban. Úgy vélte, hogy nagyon sokat tanul és fejlődik Medve közelében, ezért egy darabig halogatta a szakítást, majd végképp lemondott róla. Mi több, szerelmes is lett Medvébe, amit nehéz volt lepleznie mások előtt.

Szénaaljára menet azonban Medve és Boldog Harmónia nem kapcsolatukról és a jövőjükről meditáltak. Egyszerűen örültek egymásnak, az előttük álló néhány nap szabadságnak. Bolondoztak, incselkedtek és sokat nevettek. Útközben megálltak Bürgervárán, ahol a megyeszékhely peremén található bevásárló- és szabadidőközpontban Medve  a lány segítségével új ruhákat vett magának. Persze, ha már vásárolt, akkor Harmóniáról sem feledkezett meg, aki egy nyári ruhával és egy szandállal lett gazdagabb. Persze mindez időigényes volt, Harmónia több nadrágot, mellényt és dzsekit is felpróbáltatott Medvével, azután pedig nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy végig ne mustrálja a divatboltok felhozatalát ám csak a szenátor unszolására egyezett bele, hogy az neki is vegyen valamit. Medve sztoikusan tűrte a vásárlás megpróbáltatásait és nem tette szóvá, hogy komoly késésben vannak. Bár magában bosszankodott, nem akarta elrontani a hangulatot ezért azt mímelte – rosszul – hogy neki sincs ellenére az időtöltés.

Már besötétedett, amikor a Csikós tanyához értek. A főúttól távolabb eső panziót a gps nem ismerte fel, ezért csak némi keresgélés és kérdezősködés után jutottak el oda. Medve akkurátusan – háttal, közvetlenül a fal mellé – beparkolt az udvarra, ami fölösleges elővigyázatosság volt, mert az övékén kívül egyetlen más autó sem volt ott. Medve azzal indokolta a körültekintő parkolását Harmóniának, hogy ez a kulturált magatartás, ha érkezik még egy vagy két személygépkocsi, akkor azok is férjenek el az udvaron, arról nem is beszélve, hogy a szállodás esetleg megzavarhatná őket vacsora közben, vagy még intimebb pillanataikban azért, hogy húzzák félre az autójukat, s az ilyesmit bölcsebb elkerülni. A Csikós tanyának egyébként négy vendégszobája volt, udvara pedig kicsi, ezért Medve aggálya nem nélkülözött minden alapot.

Minthogy későn érkeztek, a személyzetet már nem találták ott. Mindössze a tulajdonos lánya fogadta az interneten bejelentkezett vendégeket. Szabadkozott, hogy a félretett vacsorájuk kihűlt már, de ő gyorsan megmelegíti, addig fogadjanak el „a ház részéről” egy kupica szíverősítőt. A szilvapálinka marta Medve torkát, a húslevest tökéletlenül melegítették meg, zsírfoltok úsztak benne, a pörkölt pedig meglehetősen rágós volt és elfelejtették mellőle a kovászos uborkát, pedig a szenátor azt is kért hozzá. Harmónia alig evett egy keveset (pálinkát nem ivott), Medve pedig nem akarta szóvátenni a hiányosságokat, nehogy felhívja magára a figyelmet. A fogadós lánya közben átöltözött, szatyorral a kezében tért vissza és látszott rajta, hogy ő is menni készül, ezért Medve is hamar befejezte a vacsorát, a felajánlott vörösbort (ugyancsak a ház részéről) épp csak megnyalta (savanyúnak is találta) és visszavonutlak Harmóniával az ő szabványaihoz képest spártainak nevezhető hálószobába.

Másnap reggel Medvét és Harmóniát már a panzió tulajdonosa, Kozák Szabolcs fogadta. A kereskedő hamar felismerte Medvét és azonnal szilvapálinkával kínálta. A reggeli is bőségesebb lett, mint általában, ami aggasztotta a szenátort, mert sejtette, hogy az ilyen szíveslátásnak ára van, biztosan megkérik majd valamilyen közbenjárásra (ezen előérzetében nem is csalatkozott). Medve igyekezett udvariasan, de tartózkodón viselkedni. Ennek ellenére nem úszta meg, hogy Kozák az asztalukhoz üljön és elpanaszolja, hogy milyen nehéz a kisvállalkozók élete, akiket nemcsak az adóhivatal, de a polgármester is rendszeresen megsarcol és „igazán tenni kéne má’ valamit, hogy a tisztességes vállalkozók is megéljenek ebben az országban, ne csak az állam”. Politikusi pályája kezdetén ilyenkor Medve még nagy ívű eszmefuttatásokat tartott arról, hogy miként kellene megreformálni a közigazgatást és a pénzügyi szabályozást, hogyan kellene kiépíteni a vállalkozásbarát államot, most azonban csak hallgatott, nem akart semmilyen kapaszkodót nyújtani Kozáknak ahhoz, hogy közbenjárását kérje. Másrészt jelezni akarta házigazdájának, hogy nem kíván vele társalogni. Kozák azonban nem értette vagy nem akarta megérteni Medve jelzését, s gyorsan előadta, hogy szerinte miképpen kellene módosítani az adótörvénykönyvet ahhoz, hogy „ne nyomorítrsák meg teljesen a kisvállalkozót se” Medve kelletlenül hümmögött rá, hogy majd meglátja mit tehet és, hogy konzultálnia kell pénzügyi szakemberekkel. Már elszokott attól, hogy könnyelmű ígéretekkel növelje átmenetileg a népszerűségét, tudta, hogy a teljesíthetetlen vállalások visszaütnek, s a végén többet veszít, mint amennyit nyer a „lakossági kapcsolataiból”. Kozák nem tartotta elégségesnek Medve vállalását és tovább győzködte a szenátort, aki azzal vetett véget a beszélgetésnek, hogy felállt az asztaltól és elindult a szobája felé.

Dávidhalmára akartak kirándulni aznap, megcsodálni a tájat, sétálgatni, fényképezkedni egy kicsit, utána egy könnyű ebéd következett volna Bürgervárán (Medve jól ismerte az ottani vendéglőket) majd átautóztak volna Fakófüredre, ahol a helyi termálvízben felüdíthették volna magukat. Medvének csak a program első része nem tetszett, ő ugyanis nem rajongott a természeti szépségekért, a gyalogtúrázás untatta és fárasztotta is, de nem akarta kedvét szegni Harmóniának.

Viszonylag nagy utazótáskát cipelve ereszkedett alá Medve a lépcsőkön, mögötte Harmónia szökellt vidáman  merész miniszoknyában és egy rózsaszínű pólóban. A szenátor odaintett Kozáknak és ment a kocsija felé. Már elhelyezte a nagy táskát az autó (BMW) csomagtartójában amikor észrevette, hogy a panzió bejáratát egy másik jármű torlaszolja el. Bosszúsan fordult vissza a recepcióra. Kozáktól megtudta, hogy az autó egy újonnan érkezett vendégé, akit viszont most nem lehet zavarni, mert épp zuhanyozik („merthogy hallani azt, amikor folyatják a vizet”). Medve nem tehetett mást, bosszúsan leült és rendelt még egy kávét, közben haragját alig leplezve fújt nagyokat maga elé. Harmónia nyugtatgatta, de ettől a honatya csak még idegesebb lett. „Talán mégsem volt jó ötlet ez a kirándulás. Látod, hogy egyik kellemetlenség a másikat éri” – mondta mintegy maga elé és meg sem hallotta Harmónia vígaszait, hogy oda se figyeljen egy ilyen apróságra, inkább örüljenek annak, hogy szép az idő és egy gyönyörű nap előtt állnak. Medve nem válaszolt, inkább elővette a telefonját és azon játszott, így próbálva meg elkerülni azt, hogy Kozák ismételten lobbizzon nála az adótörvénykönyv módosítása érdekében.

Jó húsz perc múlva lejött szobájából – meglehetősen ráérősen – egy negyven év körüli, kicserzett bőrű, viszonylag sportos alkatú férfi. Kék színű sportmelegítőt és tornacipőt viselt, hóna alatt egy autótáskával érkezett. Kozák szívélyesen fogadta, s megkérte, hogy tegye szabaddá a kapubejáratot mert az úr – és Medvére mutatott – ki szeretne menni. „Sajnos nem lehet” – mondta a vendég és már fordult is vissza. Erre Medve odament hozzá.

  • Elnézést uram, de kirándulni szeretnék menni autóval. Az ön kocsija eltorlaszolja az utat. Miért nem akar kiállni onnan?
  • Nem tehetem.
  • Akkor adja ide az autó kulcsát, majd én elviszem onnan.
  • Azt sem lehet.
  • Nézze, uram. Amit tesz az nemcsak udvariatlanság, modortalanság, de törvényellenes is. Nem korlátozhatja senkinek a mozgási szabadságát.
  • Nem korlátozom. Elmehet. De nem viszem el az autómat.
  • Akkor kénytelen leszek a törvényes utat követni és kihívom a rendőrséget.
  • Már itt van – ezzel az új vendég elővette autós táskájából az igazolványét és Medve elé tárta.
  • „Cornel Bretfelean, fogalmazó. Bűnügyi rendőrség” – olvasta Medve kissé hitetlenkedve. Akkor végképp nem értem, hogy miért akadályoz abban, hogy elmenjek. Önnek kellene legjobban tudnia, hogy…
  • Én csak a munkámat végzem.
  • És netán az a munkája, hogy engem ne engedjen ki?
  • Most éppen az.
  • És mi az indoka?
  • Ezt az utasítást kaptam.
  • De miért, eljárás van folyamatban ellenem?
  • Nincs.
  • Akkor?
  • Nem tudom és nem is érdekel. Az én dolgom csak annyi, hogy a kapuban álljak az autóval, s addig ne menjek el, amíg arra utasítást nem kapok.
  • Szeretnék beszélni a főnökével.
  • Azt lehet.
  • Adja meg a telefonszámát.
  • Azt nem lehet.
  • A nevét.
  • Azt sem.
  • Rendben, akkor majd utánajárok.

Medvét a szívinfarktus környékezte, amint visszatért a szobájába. Okostelefonján kikereste a rendőrségi ügyelet számát. Felhívta őket és magyarázatot kért. Türelemre intették, kérték, hogy várjon, majd jelentkeznek. Fel, s alá sétált idegesen a szűk szobában. Harmónia a levegőben érezte barátja idegességét, ezért meg sem mert szólalni, de különben sem voltak ötletei.

Medve, előbb a Belügyminisztériumba telefonált. A minisztert „nem tudták kapcsolni”, az illetékes államtitkár külföldön volt, a vezérigazgató épp egy gyűlést vezetett, végül egy osztályvezetővel kellett beérnie, aki megnyugtatta, hogy biztosan valami félreértésről van szó és majd utánanéz annak, hogy mi történhetett.

  • Nem tehetünk mást, mint azt, hogy várunk. Remélem az a tisztviselő majd intézkedik.
  • Addig játszunk valamit. Tudom, hogy buta kis ötlet, de amikor gyerekek voltunk és esős idő volt, akkor olyasmit játszottunk, mint ország, város, vagy barkochba. Esetleg torpedót, tudod azt, amikor el kell süllyeszteni a másik hajóit.
  • Attól tartok, hogy tényleg valami ilyesmivel kell elüssük az időt.
  • De megindulhatnánk gyalog is. Itt nagyon szép a táj.
  • Ez igaz, de ha közben megoldódik a kérdés és ez az alak elviszi az autóját, akkor arról mi hogyan értesülünk?
  • Majd meghagyjuk a recepciósnak, hogy hívjon fel.
  • És ha nem lesz hálózati jelünk? A hegyekben amúgy is problémás a mobiltelefon használata.
  • Nem mennénk messzire.

Végül Medve beleegyezett egy rövid gyalogtúrába. Séta közben azonban állandóan a telefonját vizsgálgatta. Ugyanakkor olyan érzése volt – s ezt Harmóniával is közölte – mintha valaki követné őket, esetleg fényképeket is készítene róluk. Minden felbukkanó túristában a titkosszolgálatok ügynökét vélte felfedezni, különösen akkor, ha az illetőnél fényképezőgép is volt. Így még a tervezettnél is hamarabb visszatértek a panzióba. A rendőr kocsija még mindig eltorlaszolta a bejáratot. Medve pedig nem tudott kapcsolatba lépni azzal a minisztériumi osztályvezetővel, akivel korábban beszélt. Felhívta egyik kollégáját, aki a Szenátus honvédelmi bizottságának a tagja, hogy megszerezze tőle a miniszter, vagy valamelyik államtitkár személyes mobilszámát. Kiderült, hogy kollégája sem rendelkezik ilyesmivel, de – miután némi unszolásra elmondta, hogy milyen ügyben kereste volna meg a belügyi vezetőket (merthogy meglehetősen kínos és személyes ügyról volt szó) – Gelu Păcurar (így hívták Medve kollégáját) megígérte, hogy segíteni fog. „De Gelu, kérlek diszkréció mindenekfölött, nem szeretném, hogy a sajtó megszimatoljon valamit, inkább itt ülök egy hétig és malmozok… az ujjaimmal” – zárta le a beszélgetést a szenátor, akit Păcurar biztosított a legteljesebb lojalitásáról „elvégre férfiak vagyunk, még ha olykor ez nem is mutatkozik meg nálunk egyértelműen”.

Păcurar este szólt vissza. Azt mondta, hogy sajnos nem tehet semmit, ha intézkedne, akkor a dolog nyilvánosságra kerülne, ezért, jobbnak látta, ha eltekint a nyilvánvaló jogsértés hivatalos orvoslásától. Szerinte – bár semmilyen biztosítékot nem kapott – a helyzet egy-két nap alatt megoldódik, ennél többet most – különösen telefonon – nem mondhat.

Medve egész éjszaka nem aludt. Még az is megfordult a fejében, hogy szakít Harmóniával és lemond a szenátori mandátumáról is, csak kerüljön ki a szolgálatok látóköréből, mert azok után amit Păcurar mondott, aligha lehet kétséges, hogy az ő akciójukról van szó. Csakhogy nincs hová visszatérnie. Volt munkahelye megszűnt. A nyugdíj még messze és ugyan ki alkalmazná ötvenkét évesen? Arról nem is beszélve, hogy szaktudását meghaladta az idő. Tizenhárom éve, amióta úgymond népképviselő el is felejtette a szakmáját, helyette viszont nem tanult meg semmit. Pontosabban, azt, amit politikusként elsajátíott, a civil életben nem tudja értékesíteni. Talán egy lobbi-csoportot kellene létrehoznia, hogy az úgynevezett kapcsolati tőkéjét kamatoztathassa. Csakhogy Tranzíciában nincs lobbi-törvény, s az amit Amerikában lobbinak neveznek, itt befolyással való üzérkedés, korrupció, megvesztegetés és egyéb ilyen büntetőjogi kategória. „Nincs kiszállás a mókuskerékből (no jó, luxus-mókuskerékből)” – állapította meg magában hajnaltájt, miközben Harmónia egyenletes szuszogását hallgatta maga mellett. A lány édesdeden aludt.

Délelőtt sakkoztak, malmoztak, barkochbáztak Harmóniával. Medve valamelyest megnyugodott, de legalábbis ezt színlelte (mindenesetre már nem telefonálgatott). Elannyira, hogy ebéd után már le is heveredett Harmónia mellé. Még kacagni is volt kedve, amikor a lány csiklandozni kezdte. Már-már továbbléptek az örömök ösvényén, amikor kopogtak az ajtón. Medve megigazította ruháját és ajtót nyitott. Cornel Bretfelean állt mosolyogva az ajtóban.

  • Örömmel közölhetem, hogy küldetésem véget ért. Pár percen belül szabaddá teszem a kijáratot. További kellemes időtöltést kívánok és örülök, hogy megismerhettem.
  • De mégis mi volt ez az egész komédia? Mit akartak elérni?
  • Mondtam már, hogy ez nem az én dolgom. Csak végrehajtó vagyok. De talán figyelmeztetni akarták valamire, amit elfelejtett. Ki tudhatja…