h1

Cikkeim

Leszavazva

Hozzászokhattunk már, hogy a parlamenti döntéseket, le- és átszavazásokat kizárólag a politikai taktika, olykor a Dâmboviţa-parti következetesség vagy gerincesség számlájára írjuk.

A közemberben – hát még a politikusban vagy kommentátorban – már fel sem merül annak lehetősége, hogy valaki meggyőződése szerint szavaz, avagy döntését kizárólag szakmai megfontolások motiválják. Mi több, ha elvétve akad is ilyen képviselő vagy szenátor, azt a sajtó vagy rosszabb esetben a saját pártja hamar kioktatja arról, hogy hol is terem a pártfegyelem, a politikai érettség, a koalíciós partner szolidaritása meg kiszámíthatósága, no és a magasabb pártérdekek érvényesítése.

Jómagam is azt hiszem, hogy politikai összhang és felelősségvállalás nélkül egy párt sem működhet normálisan. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a képviselő vak végrehajtója kell, hogy legyen a pártközpontokban meghozott, nem is mindig egyeztetett döntéseknek. Különösképpen áll ez a megállapítás olyan esetekre, amikor a tét nem valamilyen elvi vagy ideológiai szempont érvényesítése, hanem szakmai, már-már technikai jellegű kérdés

Ilyen esetnek lehettünk tanúi két héttel ezelőtt, amikor a társadalombiztosítási költségvetés szakbizottsági vitáján a koalíció nem működött, és a többség megszavazta a nyugdíjpont értékének emelését (pontosabban visszaállítását) az átlagfizetés 45 százalékának a szintjére, majd a törvényhozás plénuma – egy héttel később – ezt a módosítási indítványt visszautasította és a nyugdíjakat még az infláció mértékével sem kívánta megnövelni, így azok most veszíteni fognak reálértékükből.

Minthogy szeretném elkerülni a populizmus csapdáját, előrebocsátom, hallottam róla, hogy válság van, és azzal is tisztában vagyok, hogy amikor mindenkinek rosszabb, akkor a nyugdíjasoknak sem mehet jobban.

Mégis, az a meggyőződésem, hogy a nyugdíjakat a költségvetés jelenlegi állása mellett is lehetett volna emelni legalább az infláció mértékével, úgy, ahogyan azt Kerekes Károly, az RMDSZ Maros megyei képviselője a szakbizottsági ülésen javasolta. Persze elismerem, hogy ehhez némi többletmunkára lett volna szükség a Pénzügyminisztériumban és az Országos Nyugdíjpénztárban. Érveim a következők.

Mindaddig, amíg Románia azok közé az európai országok közé tartozik, ahol a nyugdíjakra és a nyugdíjasokra fordított szociális kiadások a legkisebbek (az EU-tagországok közül mindössze Észtország marad el mögöttünk), addig a költségvetés tervezésénél más prioritásoknak kellett volna érvényesülniük.

Minden irónia nélkül állapítom meg, hogy jelentős erőforrásokat nem azokba a minisztériumokba kellett volna koncentrálni, amelyek saját bevétellel is rendelkeznek, amilyen például a Regionális Fejlesztési és Idegenforgalmi Minisztérium vagy a közlekedésügyi tárca, hogy a titkosszolgálatokról már ne is beszéljek. A kormány száraz érve – nincs pénz – akkor lenne hiteles, ha a terheket nemcsak a nyugdíjasok viselnék, hanem a nemzetgazdaság valamennyi ágazata.

A kormány tavaly felelősségvállalással elfogadtatott 2009/329-es számú törvénye (a közintézmények és -hatóságok átszervezéséről, a közkiadások ésszerűsítéséről, a piac támogatásáról és az Európai Unióval és a Nemzetközi Valutaalappal megkötött egyezmények betartásáról) megszüntette az állami nyugdíjak és bérek halmozásának lehetőségét abban az esetben, ha ez utóbbi meghaladja a bruttó átlagfizetést, miáltal a nyugdíjalap már csökkent.

A Nemzetközi Valutaalap értékelése szerint 2009-ben az adócsalás mértéke Romániában a belső nemzeti össztermék 14 százalékát tette ki, ami 16 milliárd eurónak felel meg. Ebből a pénzből legalább 300 lejjel lehetne emelni minden nyugdíjat. A Pénzügyminisztériumnak inkább ezt kellene felkutatnia, semmint megsarcolnia a nyugdíjasokat, jóllehet ez a kényelmesebb megoldás.

Lett volna lehetőség tehát – még a válság körülményei közt is – a nyugdíjak reálértékének a megőrzésére. Persze az is igaz, hogy a nyugdíjasok nem tudnak sztrájkba lépni, a kormányt sem nagyon tudják zsarolni. Nekik csak parlamenti képviselőik vannak, de azokat meg pártutasításra le lehet szavazni.

Megjelent az Új Magyar Szó 2010 január 26-ai számában

Munkanélküli-termelés hektáronként

Amit eddig csak rebesgettek vagy fél szájjal mondtak ki a Munkaügyi Minisztériumban, azt Sebastian Vlădescu pénzügyminiszter immár hivatalosan is megerősítette: rövidesen százezer embert fognak elbocsátani a költségvetési intézményektől.

Igaz ugyan, hogy a meglehetősen vehemens sajtóreakciók nyomán néhány órával később Ioana Muntean kormányszóvivő már árnyalta a nyilatkozatot, mondván, hogy a lapátra kerülők száma nincs kőbe vésve, s itt-ott talán még szükség is lesz több emberre, így az elbocsátottak egy része hamar el tud helyezkedni. Egyes gazdasági elemzők azonban pesszimistábbak a kormánynál.

Cezar Corâci, az UGIR 1903 munkaadói szövetség elnöke szerint az év közepéig a munkanélküliek száma megközelíti majd az egymillió főt. Tekintettel arra, hogy jelenleg a Munkaügyi Minisztérium hétszázezer munkanélkülit tart nyilván, ez azt jelenti, hogy hat hónapon belül, közel háromszázezer ember vesziti el munkahelyét.

Liviu Voinea gazdasági elemző, az Alkalmazott Közgazdaság Csoport elnevezésű egyesület ügyvezető igazgatója szerint a munkaerőpiac válsága rendszerint egyéves késésben van a gazdasági válsághoz képest, ezért javulás az év vége előtt nem is várható, miután Nyugat-Európában csak a tavalyi év végén jelentek meg a gazdaság élénkülésének jelei. A Wall Street Journal szerint az elmúlt hatvan év legnagyobb elbocsátási hulláma söpört végig a világon, így a jelenség Romániát sem kerülheti el.

Megítélésem szerint is szükség van az állami apparátus karcsúsítására, s talán nem is elsősorban takarékossági megfontolásokból. Az állami bürokrácia és a túlközpontosítás, no meg a szubjektív, sokszor politikai elvű káderpolitika sok minisztériumban, kormányügynökségben indokolatlanul felduzzasztotta a személyzetet, mi több, ugyanazt a feladatot több intézmény vagy osztály hatáskörébe utalták, s a következmény az lett, hogy miután ketten dolgoztak ugyanazon a problémán, egyikük sem oldotta meg.

Tartok tőle azonban, hogy a létszámcsökkentést a minisztériumok – jó hazai szokás szerint – Hűbelebalázs módjára vagy politikai alapon fogják megejteni. A pártbüróban hasraütéssel és kiszámolással meghatározzák a kirúgandók bűvös számát, s a minisztériumokban meg addig írják a feketelistát, amíg csak el nem érik a rájuk kiosztott munkanélkülivé-tételi norma mutatóját (majd visszatérnek az átkosból a bikkfanyelvi fordulatok is, akárki meglássa…), s bizonyára akadnak majd kis sztahanovisták, akik büszkén jelentik a pártnak a „kirúgási kvóta” túlteljesítését.

Megítélésem szerint a létszámcsökkentésnél sokkal fontosabb lenne kielemezni és kiértékelni az egyes intézmények valós munkaerő-szükségletét, feltárni azokat a munkahelyeket, ahol létszámfölösleg van és onnan átirányítani az emberek egy részét oda, ahol munkaerő-hiány van (mert bármily furcsa, ilyen is van). Csak azután lehetne felkötni az útilaput azoknak a talpára, akik a legkevésbé bizonyultak hasznosnak.

Az ésszerű munkaerő-gazdálkodás megkímélné a kormányt attól, hogy nagyarányú elbocsátásokkal szükségtelen társadalmi feszültségeket keltsen. Emlékeztetni szeretnék Adela Jansennek, a Román Fejlesztési Bank humán erőforrások igazgatósága aligazgatójának nyilatkozatára: azt ajánlja az üzletembereknek, hogy csak legvégső megoldásként folyamodjanak elbocsátásokhoz, mert egy ember távozásával a menedzser elveszti mindazt a befektetést, amit addig az illetőre költött, legyen szó szakképzésről vagy szakmai tapasztalatról.

A létszámcsökkentéssel amúgy sem oldható meg az államkassza pénzhiánya, tekintettel arra, hogy százezer ember tervezett elbocsátásával a belső nemzeti összterméknek mindössze 0,35 százalékát takarítanák meg, következésképp gazdaságélénkítő reformok nélkül amúgy sem lehet leküzdeni a válságot.

És ez csak a kérdés egyik oldala. Az utcára kerülő százezer munkanélküli százezer családot, százezer válságba jutott életet is jelent. Számukra munkahelyeket kell teremteni, ami egyelőre csak állami beruházások révén lehetséges. Ezt kellene a kormány prioritásává tenni és nem a pártfeladatként értelmezett munkanélküli-gyártást!

Megjelent az Új Magyar Szó 2010. január 19-ei számában.

Illetéktelen illetékek

Munkából hazafelé sietve, betértem egy hamburgerre az arról elhíresült gyorsétkezdébe. Gondoltam, kihasználom a lehetőséget, amíg még illetéktelenül, azazhogy illetékmentesen ronthatom a gyomromat és a költségvetés bevételi oldalát.

Mert – úgy hírlik – rövidesen már nem engedhetem meg magamnak az ilyen nyalánkságokat, kénytelen leszek beérni kaviárral és déli gyümölcsökkel, merthogy a párizsit, nápolyit, no meg a hamburgit (hogy miért adták ezeknek a koleszterinbombáknak európai uniós városok neveit, mintha csak direkt cikizni akarnák Brüsszelt…) megadóztatják.

Majszoltam a hamburgert és – akárcsak a rendőr az almamagtól – megokosodtam. Hirtelen összeállt előttem Sebastian Vlădescu virtigli liberális pénzügyi filozófiája. Pénzügyérünk abból indulhatott ki, hogy kevés a pénz a kincstárban. Ha az ország 76,8 milliárdos küladósságára gondolok, akkor ez a premissza helyesnek gondolható.

Innen adódik a következtetés: pénzre van szükség. Kik adhatnak az államnak pénzt? A bankok mondanám, de aztán megharapom a szájam szélét, mert eszembe jut, hogy azok már adtak, és különben azt vissza kell fizetni. Olyan pénzre van tehát szükség, amit nem kell visszaadni. Nos, ilyet az állampolgár tud adni, adók és illetékek formájában. Minthogy azonban a kormányprogram és a költségvetési törvény tervezete nem tervez adóemelést, az egyetlen kínálkozó megoldás, új illetékek illetve adónemek bevezetése.

Hogy népszerűtlen? Persze, hogy az. Ezért kell pozitív hangszerelésben közvetíteni. Az úgynevezett egészségtelen élelmiszerek (már az elnevezés is hibás, hiszen nem az élelmiszerek egészségtelenek, hanem egyoldalú vagy mértéktelen fogyasztásuk) után fizetendő illeték még menthető a közegészségügyi megfontolások adekvát propagálásával, de a szerzői jogi illetékre és a vagyonadóra egy magát liberálisnak nevező miniszternek nem lehet ésszerű magyarázata.

Ezért szalasztották előre Cseke Attila egészségügyi minisztert egy vitatható, de még védhető intézkedéssel, hogy a nyomában kialakuló közvita porfelhője mögött újabb adókat és illetékeket vezessenek be.

Sebastian Vlădescu pénzügyminiszter természetesnek tartja, hogy a szerzői jog után is fizessenek társadalombiztosítási hozzájárulást azok, akik ebben részesülnek, s az erről szóló rendelkezés már része is lesz a nyugdíjtörvényt módosító tervezetnek. Amiről azonban a pénzügyminiszter nem akar tudomást venni, az a következő: a szerzői jogoknak az Európai Unióban sajátos státusuk van.

Az alkotók (képzőművészek, színészek, újságírók, építészek) valóban adókedvezményben részesülnek, de nem is kérnek az államtól semmilyen költségtérítést alapanyagok vásárlására, műtermek bérlésére, számítógépekre vagy festékekre. Az adókedvezménnyel az állam ahhoz járul hozzá, hogy ezek az emberek valamelyest könnyebben gyakorolhassák hivatásukat, amire a társadalomnak szüksége van.

Gyakorlati szempontból az állami bevétel szinte bagatell lenne, hiszen a Romániában dolgozó 37 ezer szabadfoglalkozású művész többletadójából bizonyosan nem vetné fel a pénz a hatmillió kisnyugdíjast.

Ami pedig a tervezett vagyonadót illeti az legalább olyan igazságtalan, mint amilyen demagóg intézkedés. Bár a vagyonadó nem romániai találmány, s a világ nagyon sok civilizált országában (például Franciaországban, Dániában vagy a skandináv országokban) létezik, erről tudni kell, hogy egy alapvetően baloldali és a progresszív adózáshoz kötött adónem.

Románia azonban a jobboldali ihletésű egységes adókulcs mellett döntött, ezért nem hozhat létre hibrid szabályozást. A jobboldali pénzügyi filozófia lényege ugyanis az, hogy bátorítja, nem bünteti a tőkefelhalmozást, mert ennek nyomán bővül a gazdaság, csökken a munkanélküliség – és végül az állam is jól jár, mert nő az adózók száma, a magasabb bérek után több adót fizetnek.

Aztán a második sültcsirke-szárny és egy pohár kóla után arra is rájöttem, hogy válság idején a költségvetés bevételeit nem új adók és illetékek bevezetésével kellene növelni, hanem az állami beruházások nyomán teremtett nagyobb érték utáni nagyobb befizetésekkel.

Megjelent az Új Magyar Szó 2010. január 11-i számában.

Árvíz és politika

Ma beszéljünk politikáról. Az igaziról. Arról, amit a kifejezés görög eredete jelent: a polisz, azaz a város – jelen esetben az ország (merthogy a városállamok kora letűnt) – ügyeinek intézése. Honi értelmezésben ugyanis a politika kizárólag a választásokat, a pártok közötti vagy azokon belüli hatalmi harcokat jelöli. A politikai cselekvés tartalma azonban ennél sokkal mélyebb, összetettebb.

Az élet és a mindennapi valóság erre az alapigazságra drámai módon figyelmeztet. Szilveszter idején szokatlan, de az évente menetrendszerűen érkező áradások azt jelzik, hogy a többmilliós kárt és olykor emberéleteket követelő csapások nem tekinthetők kizárólag a természet szeszélyének, a szélsőséges időjárási jelenségek következményeinek. (Különben az ilyen jelenségek elszaporodása szintén visszavezethető a környezetvédelmi politika minőségére.)

Mert miközben többségünk pezsgődurranással és obligát jókívánságokkal átszédelgett az újévbe, Aranyoslonkán százötven embert elzárt a külvilágtól egy, az áradás miatt megrogygyant pillérű híd. Hunyad megyében Zdrapţi és Kristyor között a 74-es műutat elárasztotta a víz, az út mindkét oldalán víz alá kerültek a gazdaságok, pincék, több helyütt a házakba is betört az ár.

Hasonló hírek érkeztek a Beszterce Naszód megyei Rettegről, Nagybányáról és Felsőbányáról is. A katasztrófavédelmi felügyelőségek szerint az említett megyékben több száz hektár termőföld került víz alá. Egy héttel korábban a Szeret völgyében mintegy négyszáz személyt kellett kilakoltatni. S a szomorú listának nincs vége. E sorok írásakor az ország kilenc nyugati megyéjében rendeltek el narancssárga riadó-jelzést.

A híradások szerint az említett helyeken ezek a jelenségek évről évre ismétlődnek. Az emberek mintha hozzászoktak volna, hogy örökös fenyegetettségben éljenek. Az idősebbek már el sem menekülnek. Nem hagyják házaikat, állataikat, egész életük munkáját. Inkább elvesznek ők is, mint-hogy mindent újrakezdjenek. A helyhatóságok önmagukban tehetetlenek.

Esetleg egy-egy polgármester vagy prefektus kampánycélokból eljátssza Wesselényit, az árvízi hajóst a hírtelevíziók kamerái előtt, aztán marad az ár is és a kár is. A helyi költségvetés közel sem fedezi egy átfogó folyószabályozás, gát- és hídépítés kiadásait. A kormány eddig megelégedett azzal, hogy az országos tartalékok igénybevételével átmeneti szállást, ellátást biztosított az árvízkárosultaknak, illetve anyagi támogatást nyújtott az áldozatok hozzátartozóinak.

Az egyetlen kivételt a Tăriceanu-kormány idején jegyezhettük fel, amikor a Borbély László által vezetett Közművesítési, Fejlesztési és Lakásügyi Minisztérium több mint ezer szociális lakást épített a rászorultaknak. Ez azonban csak orvosolta, de nem hárította el az árvizek okozta problémák okait. Országos programok nélkül a tragédiák megismétlődnek.

Ez azonban csak a kérdés egyik oldala. A másik az, hogy országszerte folynak az engedély nélküli építkezések a hazai folyók árterületein, anélkül, hogy a hatóságok erejéből egy-két büntetés kiszabásán túl futná valamire.

Adrian Năstase, volt miniszterelnök blogján keserűen számolt be arról, hogy kormányfőként tehetetlen volt a pártok fölötti politikai és/vagy polgármesteri támogatást élvező fűrésztelepekkel szemben, amelyek rendszeresen a folyók medrébe ürítették a használhatatlan forgácsot, elősegítve, sokszor pedig éppenséggel előidézve az áradásokat.

Ha tehát az évről-évre ismétlődő áradásokat nem tekintjük a végzet büntetésének, akkor összehangolt munkára, országos árvíz-ellenes stratégiára van szükség, amelyben felelős szerepük kell, hogy legyen a helyhatóságoknak, az építészeti felügyelőségeknek, az érintett szaktárcáknak, rendvédelmi szerveknek, de hasznos lenne a civil szervezetek, városvédő egyesületek, alapítványok bevonása is.

Talán az Elena Udrea által vezetett új Regionális Fejlesztési és Idegenforgalmi Minisztériumnak a válság körülményei között is kiemelt költségvetéséből a televíziós reklámok és ökumenikus turistautak finanszírozása mellett jut pénze és energiája egy országos árvízellenes program koordinálására.

Megjelent az Új Magyar Szó 2010 január 3-ai számában

Közte, közte egy kis lila…

Hiába, no. Klasszikusaink sem tökéletesek. Tóth Árpád zseniális verse, a Körúti hajnal csak az elejét írja le annak a még az ember tudatalattija által is nehezen követhető okkult manővernek, amelynek eredményeként Traian Basescut újraválasztották.

Koszorús költőnk vagy nem tudta, vagy nem akarta elárulni rajongóinak a kirakatban lila dalra kelt nyakkendő további sorsát, megelégedett a tény közlésével, és máris áttért a felmerengő harangok tompa, telt hangjára, amelynek világpolitikai összefüggéseit ez ideig nem sikerült megfejtenünk.

El kellett jönnie az Úr 2009-es esztendejének és Viorel Hrebenciucnak ahhoz, hogy Tóth Árpád páratlan szinesztézise értelmet nyerjen. Megtudtuk ugyanis, hogy a körúti kirakatban lilán daloló nyakkendő maga is lila volt, s azt később Traian Băsescu vásárolta meg és viselte a legutolsó televíziós vitán, miáltal megverte a közvélemény-kutatások szerint magasabb támogatottsággal rendelkező Mircea Geoanát.

Kiderült tehát, hogy a választásokat nem csalták el, a Geoana-Vîntu éjféli találkozásnak semmilyen jelentősége nem volt, az elnökválasztás és közvetve a román demokrácia sorsa a lila nyakkendőn dőlt el.

A lassú dzsinnek és rosszkedvű koboldok módjára kételkedtem. Racionális magyarázatokhoz szoktatott elmém sehogyan sem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy oly sok termékeny gondolat, megannyi terv, szociológiai kutatás, pártmunka és számottevő anyagi áldozat semmivé válik, mihelyt valaki magára ölti a lila nyakkendőt.

Aztán Karácsony másodnapján (talán az időpont sem véletlen) minden megvilágosodott. Az egyik hírtelevízió meghívottja, Radu Ştefănescu hivatásos csillagjós megmagyarázta, hogy a csillagok állása most kedvez a lila színnek. Ezt a tényt Traian Băsescu és a PDL élcsapata messzemenően kihasználta választási szempontból is: Emil Boc és az elnök gyakran öltöztek lila pulóverbe, mindketten viseltek lila nyakkendőt, hogy Elena Udrea lila ruhájáról ne is beszéljünk (állítólag a politikus díva már Szinyei Merse Pálnak is modellt ült lila ruhájában, igaz, akkor még nem festette szőkére a haját).

Nos, így már egészen más. A kozmikus erőkkel szemben nemcsak Crin Antonescu és Mircea Geoană, de még ez utóbbi kampányfőnöke, Viorel Hrebenciuc is tehetetlen.

Az eset azonban magával ragadott. Anyám, a csillagok nem hazudnak, mondtam, lila alsónadrágot húztam és azonnal nekiláttam asztrológiai tanulmányaimnak. Milyen jó is lesz, ha a jövőt csalhatatlanul tudom majd és jövendöléseim hosszú időre biztosítják hírnevemet, s megalapozzák kis családom anyagi biztonságát.

Íme, első tanulmányom: A Plutó állása világosan jelzi, hogy a tavaly januárban Ciorogârláról elsinkófált fegyverek ügye alkalmat teremtett Traian Băsescunak arra, hogy eltávolítsa a hadseregből azokat a vezérkari tiszteket, akik nem támogatták.

A tisztogatásnak áldozatul esett, például, Oprea Haralambie ezredes, zászlóaljparancsnok, Maricel Popa, a Légierő Katonai Elhárítási Igazgatóságának főnöke, Croitoru Constantin tábornok Pleşanu Marcu, ezredes, a Légierő Főparancsnokságának Hadtáp-főnöke, Costel Tătaru vezérőrnagy, az Országos Főparancsnokság Őrző-védő szolgálatát ellátó katonai rendőrség főnöke, Constantin Pupăză ezredes és Ion Ungureanu vezérőrnagy, hogy csak a törzstiszteket említsük.

A Szaturnusz és a Vénusz együttállása kétséget sem hagy a tekintetben, hogy a fegyvereket politikai megrendelésre lopta el a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított Eugen Preda, közismert alvilági figura, a brassói Dinamo Sportklub egyik volt altisztje, akinek bizonyítható kapcsolatai vannak a rendőrséggel (az Uranus árnyéka azt jelzi, hogy verőlegény volt).

Átnézve a Kos csillagkép és a Göncölszekér útvonalát csalhatatlanul kiderül, hogy a fegyverek most azért kerültek elő nagy csinnadrattával, mert az említett magas rangú tisztek már nem jelentenek veszélyt az elnökválasztások győztesére és a bűnügy sikeres felgöngyölítése emeli Gabriel Oprea újdonsült honvédelmi miniszter igencsak megtépázott megítélését.

És így tovább.

Megjelent az Új Magyar Szó 2009. december 28-án.

Lesz kormány

Van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír az, hogy rövidesen lesz kormányunk. A rossz pedig az, hogy jobb lenne, ha nem lenne. Persze, ez így túlságosan sommás (és csak a poén kedvéért írtam), ezért megpróbálom részletesebben kifejteni.

A mostani körülmények között, amikor az országot megbénította a pénztelenség, a politikai szembenállás és gyűlölködés. Egy legitim kormány felállásának további halogatása, az esetleges előrehozott választások perspektívája túl nagy kockázat az ország felelős politikai erői számára. Ebből a megközelítésből nézve örvendetes, hogy napokon belül hivatalba lép a kormány.

A baj az, hogy ez a kormány majdnem ugyanaz, amelyik ezt a katasztrófa-közeli állapotot előidézte. A jelek szerint Traian Băsescu – békülékeny nyilatkozatai ellenére – semmit sem tanult a választási kampányból; a PD-L kormánylistájával azt üzeni, hogy folytatni kívánja obskurus politikai céljainak követését, mit sem törődve a gazdasági és szociális következményekkel.

Lehetetlen ugyanis másként értelmezni a minden tekintetben alkalmatlannak bizonyult Emil Boc újbóli kormányfői megbízatását, vagy az idegenforgalom menedzsmentjét és a közpénzek nagyvonalú osztogatását lóhátról intéző Elena Udrea miniszteri kinevezését, mint a román társadalom (és nem mellesleg a koalíciós partner) arculcsapását.

Aligha lehetnek illúzióink. Ennek a kormánynak elsődleges küldetése nem a gazdasági vagy szociális válság leküzdése lesz, hanem az, hogy eltakarítsa a vezető kormánypárt útjában álló politikai akadályokat a három év múlva esedékes parlamenti választási győzelme elől. Akadály pedig kettő is van: a Nemzeti Liberális Párt és az RMDSZ.

Traian Băsescu álma egy kétpárti parlament, amely nem kényszeríti őt többfrontos küzdelemre. Ő ugyanis sokkal kevésbé fél a kisebbségben maradástól, mint az együttműködés és kompromisszum kényszerétől. Látszólag paradox módon épp ezért lett volna szüksége arra, hogy a PNL is tagja legyen a kormánynak. Az ellenzéki pártokkal szemben az elnök kevesebb eszközzel rendelkezik.

Csak a szövetségesek minisztereit lehet felfüggeszteni, csak őket lehet korrupcióval vádolni, és végül csak őket lehet – választások közeledtével – kiebrudalni a kormányból. Naivitás lenne azt képzelni, hogy Traian Băsescu az RMDSZ-nek nem ilyen elbánást szánt…

Ilyen körülmények között a szövetség háromszorosan nehéz feladatra vállalkozik. Egyrészt felszínen kell tartania olyan közigazgatási ágazatokat, amelyek nem hozzák, hanem viszik a pénzt a költségvetésből. A rohamosan zsugorodó büdzséből biztosítani kell a legerősebb szociális kihatással rendelkező tárcák menedzsmentjét (már csak a munkaügyi tárcát kellett volna megkapnia az RMDSZ-nek ahhoz, hogy megszerezze a leghálátlanabb minisztériumok monopóliumát).

Másrészt pedig ellen kell állnia a folyamatos bomlasztásnak amelyek a Cotroceni palotából indulnak, de a Korrupcióellenes Ügyészség, Szász Jenő vagy Tőkés László képében jelentkeznek. Harmadrészt pedig meg kell felelnie a romániai magyar közösség és az annak tagjait képviselő önkormányzatok jogos igényeinek. Annak, hogy arányos költségvetési támogatást kapjanak, fejlesszék infrastruktúrájukat, embereik be- vagy visszakerüljenek a kormány alárendeltségébe tartozó területi intézmények vezetőségébe is.

Ahhoz, hogy e kihívásoknak az RMDSZ megfeleljen, talán még az eddiginél is nagyobb szolidaritásra és belső demokráciára van szüksége. Akkor, amikor minden egyes döntésnek rendkívül súlyos következményei lehetnek, felértékelődik a belső konzultációk és a párbeszéd szerepe. Szerencsére az RMDSZ-ben megvannak a konszenzus-keresés intézményei.

Az SZKT-ban és a SZÁT-ban valamennyi reprezentatív érdekcsoportot megfelelően artikuláló frakciók vannak. A lényeg az, hogy a párbeszéd érdemi és ne formális legyen. Úgy, ahogyan az üzleti szféra súlyának megfelelő (vagy talán azt meghaladó) befolyást nyert a szövetségben, helyre kell állítani a civil társadalom és az értelmiség tekintélyét a döntések kiérlelése során.

Sok sikert az új kormány(párt)nak!

Megjelent az Új Magyar Szó 2009. december 15-én.

Livache

Tapintatosak az emberek. És cinikusak. Ha meg politikusok, akkor kiváltképpen. Itt van például ez a szegény Liviu Negoiţă. Bennfenteseknek csak Livache.

Nos, ennek a Livachénak egy hónapja azt mondták, hogy ő lesz a miniszterelnök. Nagyon megörült neki, merthogy már rég szeretett volna miniszterelnök lenni. Hamarjában összeállította a kormányát, a kormányprogramot készen kapta, ezért nem is bajlódott vele, és várta, hogy meghívják a parlamentbe, ahol majd meggyőzi a honatyákat, hogy milyen jó miniszterelnök lenne belőle. De a meghívó késett. Azóta sem kapta meg.

Livache türelmes ember és nem reklamált. Akkor sem, amikor az alkotmány-szabta határidő a meghallgatására lejárt. Gondolom, azóta is szorgalmasan gyakorol, naponta felmondja a tükör előtt székfoglaló beszédét, amelyen minden alkalommal igazít egy kicsit. Pallérozza az érveket, csinosítja a metaforákat, fűszerezi a poénokat. Bizonyára már nagyon jó beszéde van Livachénak, és a kormányzásba is jól begyakorolta magát.

Megtanult megfontolt és gondterhelt lenni. Súlyosan ejti a szót akkor is, ha a tökgyalut kéri kölcsön a szomszédtól, hiszen egy kormányfő az felelős és hiteles ember, akinek vállát a Valutaalaptól és a hazai bankoktól felvett sokmilliárdos kölcsönök visszafizetésének gondja nyomja akkor is, ha éppen tököt gyalul.

És lehet, hogy ez a derék Livache mégsem lesz miniszterelnök. Ő még nem tudja, gondoltam – merthogy tapintatból vagy cinizmusból (esetleg mindkettőből) – pont vele nem közölték, hogy már előrehaladott kormányalakítási tárgyalások folynak az RMDSZ-szel és a „tolvajok tolvajával”, ahogyan Traian Băsescu 2004-ben jellemezte Gabriel Opreát, a független képviselők tábornokát.

Márpedig Livache kormányának nincsenek RMDSZ-es vagy független tagjai. Aztán mint hallani, az is lehet, hogy Livache be sem mutathatja kormányát és programját a parlamentben, merthogy mandátumát az elnök esetleg visszavonja és valaki mást jelöl miniszterelnöknek.

Azt hittem, hogy Livache – ha ezt megtudja – nagyon meg fog haragudni. Hogyan packázhattak vele hetekig, elvégre nem mozdonyvezetőnek jelölték egy katonai fregattra, hogy megbízatását csak úgy visszavonják, még mielőtt megkezdhette volna. A népek azt sem tudják, hogy jó avagy rossz miniszterelnök lenne, hiszen a kutya meg nem hallgatta az elképzeléseit (nemhogy a parlament).

Gondoltam, hogy Livache – amint szembesül azzal, hogy mi készül a háta mögött – hát jól megmondja a magáét. Aggódtam is, meg kell mondanom. Csak fel ne izgassa magát nagyon az a szegény ember. Még megöli az a nagy stressz, vagy a csalódottság miatt – ’stenmencs – még valami kárt tesz magában. Gondolni sem jó ilyesmire, de hát annyi mindent hall manapság az ember.

Aztán tegnap láttam Livachét a televízióban. Ott ült a kollégái mellett és hallgatta, amint azok arról beszélnek, hogy mennyire szeretnének koalíciós kormányt alakítani az RMDSZ-szel és a Nemzeti Liberális Párttal. Ott ült – és egy szót sem szólt. Nem mondta, hogy: Hé, fiúk, nem így beszéltük meg! Miféle koalíciós kormányról beszéltek itt nekem, hiszen én vagyok a kijelölt kormányfő és tiszta PD-L-s kormánylistát küldtem a parlamentbe?!

Livache nem sírt és nem kiabált. Sőt időnként helybenhagyólag – bár még mindig felelősen és gondterhelten – bólogatott. Természetesnek vette, hogy a bolondját járatják vele. Talán az sem zavarta, hogy megtudta, főnöke Traian Băsescu sohasem gondolta komolyan azt, hogy miniszterelnök legyen. Bábnak kellett csupán azért, hogy ellensúlyozza egy másik miniszterelnök-jelölt, Klaus Johannis népszerűségét. Természetesnek tekintette, hogy dekoratív szereplője volt pusztán az elnökválasztási kampánynak.

Kezdeti csodálkozásomat azonban hamarosan némi csüggedés váltotta fel. Húsz évi demokratikus tapasztalat után valamiképp az egész politikai elit „ellivachésedett”. Akik még tíz nappal ezelőtt is az autokrácia felszámolására készültek, valamiképp természetesnek tekintik, hogy kormányalakítási tárgyalásokat kezdjenek azzal, akinek a leváltása ez elnökválasztás tétje, a demokrácia helyreállításának alapfeltétele lett volna.

Megjelent az Új Magyar Szó 2009. december 15-ei számában.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: