h1

Petrică és a holló

szeptember 4, 2016

Vacaki Szabolcs az órájára nézett. A Casio márkájú, filléres (de azért megbízható) kvarcóra háromnegyed ötöt mutatott. Még másfél órája volt a vonat indulásáig. Rendben – gondolta Vacaki – és elővette a telefonját, hogy hívja az Über nevű szolgáltatót, küldjön érte egy autót, amelyik kiviszi az állomásra. Vacaki azóta, hogy egy évvel korábban felfedezte az Übert, Bukarestben – az autóbuszt leszámítva, amellyel reggelenként bement a munkahelyére, az Országos Nyelvtudományi Intézetbe, s délután hazament onnan – már csak ezzel közlekedett. A taxisofőröket megutálta. Bár a nyerészkedőket, zugtaxisokat könnyen ki tudta szűrni, a többieket sem szerette. Rövidnadrágosan, izzadtságszagúan érkeznek, manelét vagy ordenáré kereskedelmi rádiókat hallgatnak, amelyekből csak úgy dőlnek a gusztustalan, triviális poénok, vagy végig telefonon beszélgetnek a kollégáikkal, barátnőikkel, gyakran káromkodásokkal fűszerezve a társalgást, ilyenkor nyáron a hőséget enyhítendő leengedik a kocsi összes ablakát, s az ő fejét majd kiviszi a huzat, szeme, szája megtelik porral, s a fuvar végén rendszerint keveslik az egy-két lejes borravalót. Ezzel szemben az Über kocsijai légkondícionáló berendezéssel vannak ellátva, a járművek tiszták, a sofőrök udvariasak, ő választhatja ki a rádióadót és nem kell a fizetéssel bajlódni, a fuvardíjat a cég egyenesen a bankszámláról vonja le, borravaló pedig nincs, ez az Über kereskedelmi politikája.

hálókocsi

Vacaki késleltette kissé a rendelés elindítását, mutatóujjával körözött a telefon képernyője fölött. Élvezte, hogy amint megérinti az „Über igénylése” feliratú mezőt kezdetét veszi a szabadsága. Egy évi munka fáradalmait egy kéthetes utazással fogja kipihenni. Előbb vonattal megy Budapestre, ott tölt néhány napot, onnan pedig egy fapados járattal egyenesen Andalúzia lankás tájaira, Malagába érkezik majd, ahol öt napot tölt, megnézi a híres katedrálist, az Alcazaba erődöt, a Gibralforo kastélyt, a Picasso múzeumot, sétahajózik a Costa del Sol mentén, no és persze megkóstolja a különleges malagai borokat. Nem mellesleg jobban elmélyíti a spanyol nyelvismeretét, a spanyol ugyanis – az olasz mellett – Vacaki szakterülete. Jegyek megvéve, a szállodák lefoglalva és előre kifizetve (így olcsóbb volt valamivel a foglalás). Vacaki ugyanis ötvenéves korára már nem szeretett semmit a véletlenre bízni, utálta a kellemetlenségeket és megszerette a kényelmet, a biztonságot. A képernyő megérintésével két hétre elszakad Bukarest zaklatott és zaklató világától, a napi bosszúságoktól, a hülye főnökétől, a folyton vigyorgó és kíváncsiskodó szomszédasszonyától és végre átadhatja magát az élvezeteinek. Nem túl méretes bőröndjét már korábban a bejárati ajtó mellé helyezte, minden elő volt tehát készítve egy életre szóló élménnyel kecsegtető utazáshoz. És akkor Vacaki ünnepélyesen megérintette a képernyőt. A szokásos helyazonosítás helyett azonban egy angol nyelvű üzenet jelent meg a telefon kijelzőjén, amely azt közölte Vacakival, hogy a készüléknek sajnos nem sikerült kapcsolatba lépnie a szerverrel, s arra biztatta, hogy próbálkozzon később és akkor az Über sofőrje örömmel megy majd érte. Mi a fene ez? Vacaki újrapróbálkozott, de az eredmény ugyanaz maradt. Hátha a készülékével van valami gond. Kikapcsolta, majd újraindította a telefont. Semmi változás. Nincs más hátra – gondolta – taxit kell hívni. Mintegy húsz percig hívogatta a különböző taxivállalatokat. Vagy nem is fogadták a hívást, vagy néhány perc után azt mondták, hogy sajnos nincs a közelben kocsijuk, próbálkozzék később. Vacaki leizzadt. Egy óra múlva indul a vonata. Elvben villamossal is eljuthatna az állomásra, de azok nagyon ritkán járnak és egy forgalmas csomóponton át kellene szállnia egy másik járatra (ráadásul jegye, pontosabban a jegy helyett használt mágneses kártyája sem volt és a közelben nem is tudott volna ilyet beszerezni). Lement a harmadik emeleti tömbházlakásából az utcára, hátha fog egy taxit a közelében lévő forgalmas sugárúton. Vacaki a 40 fokos hőségtől és az idegességtől majdnem hőgutát kapott. Bár taxik elég gyakran futottak arrafelé, vagy már foglaltak voltak, vagy egyszerűen meg sem álltak, hiába integetett nekik. Az is előfordult, hogy ellenfényben állva nem vette észre a mellette elhajtó üres taxikat. Már húsz perce állt a sugárút sarkán, amikor szólt a telefonja. Felvette – azt remélte, hogy valamelyik taxis cég lelkiismeretesebb diszpécsernője hívta vissza – de az intézetből telefonáltak, valamilyen jelentés miatt. Félreértésről volt szó, de mire tisztázta, eltelt még öt perc, s közben három üres taxi futott el mellette. Ha perceken belül nem indul el, akkor lekési a vonatot. Kétségbeesetten integetett most már egyvégtében, akár látott taxit, akár nem. Már-már feladta, amikor egy kocsi hirtelen fékezett mellette. A tetovált, atlétatrikós sofőr gyanakvóan nézett ki a volán mögül.

  • Hova mész?
  • Az állomásra.
  • Oda nem megyek.
  • Jóember ne hagyj itt, elkésem a vonatot. Kifizetem a tarifa dupláját.

A sofőr ezen elmélázott egy ideig, majd mintha kegyet gyakorolna a központi zárral kinyitotta az ajtókat.

  • Nem poros a táskád?
  • Nem. Még új.
  • Csak azért, mert a múltkor is beült nekem egy manus a sáros utazótáskájával, osztán kefélhettem utána a mocskot. Nem ért annyit az egész fuvat. De én vagyok a hülye, mert felveszek minden szerencsétlent, mint magát is. Hiába, ez az én nagy szívem… Ez visz éngem a pusztulásba, má’ az anyám is megmondta, Isten nyugosztalja szegényt ott ahol van. Petrică téged a jó szíved fog a sírba vinni egyszer. Mer’ te mindenkin segítesz, de veled ki törődik? Senki. Jaj, de igaza vót szegénynek… csak most látom, hogy milyen igaza vót. De micsináljak, én már ilyen vagyok. Ilyen samatiránus. Aki még az ellensígin is csak segít, ahelyett, hogy jól pofán verné. Mer’ éngem – úgy higgye el nekem uram – ebbe az íletbe még soha senki nem segített. Amire vittem – nem sokra – azt mind én kellett előteremtsem magamnak, a két kezem munkájával…- Petrică épp meg akarta mutatni Vacakinak mind a két kezét, amelyeknek a munkájával eddig nem sokra, de vitte, amikor a bal karjával hirtelen rákönyökölt a dudára és egyvégtében tülkölt, közben pedig kidugva a fejét a nyitott ablakon, kiabált: Hova bújsz, te szemétláda, hova bújsz? Majd én mingyáá’ megmutatom neked, hogy hova bújjáá’! Ezek a bukaresti sofőrök olyan pofátlanok. Én az ilyennek elvenném a könyvit mindnek. Azír van ez a sok baleset, mer’ csak mennek pofátlanul, bújnak be, nem adnak elsőbbsíget. Há’ nem mondom, mikor siet az ember, mint én is most, hogy kiírjen az úr az állomásra, hamán felvettem, akkor néha én is, de civilizáltan. Kinyútom a kezem előre, utána megköszönöm lámpával, mer én szegíny vagyok, de tudom, hogy mi a tisztessíg, mer’ éngem úgy nevelt szegény anyám, hogy az Isten nyugtassa ott ahun van… mindig azt mondta, Petrică tanulj meg lelkem viselkedni, mer‘ az úgy szép, a mi családunkba ez a szokás. No máá’ meg is érkeztünk. 45 lej.Bár ez a szokásos fuvardíjnak nem a kétszerese, hanem a háromszorosa volt, Vacaki ezúttal nem vitatkozott, odaadott egy ötvenest az illemtudó Petricának és a visszajárót meg sem várva rohant a vonatához.Szerencséje volt még épp feljutott a szerelvényre indulás előtt, igaz, a kövér jegykezelő után tudott csak felszállni, aki mellett a szűk folyosón alig lehetett elmenni. Még szerencse, hogy magánfülkét fizetett ki, így nem kell Budapestig elviselnie egy ugyanilyen bőbeszédű atyafit. Végre megtalálta a fülkét. Ledobta a bőröndöt és leroskadt az ágyra. Hirtelen kopogást hallott. Először azt hitte, hogy a kalauz jött a jegyért, már kutatni is kezdett a tárcájában, de a kopogás más irányból jött.Ki kopog? Mi kopog? Egy fekete holló. A szó szoros értelmében. Levél nem volt nála, hanem a kocsi padlójáról szedegetett fel valamit. Vacakinak megrémülni sem volt ideje, a holló ugyanis előbb ijedt meg és nekirepült. A madár a nyitott ablakot kereste, de minduntalan elvétette. Vacaki kiszaladt a folyosóra, s mondja a kövér kalauznak, hogy egy holló van a fülkéban. Biztosan az ablakon jött be, tegye csak ki nyugodtan, biztos nincs jegye he, he. – a kalauz. Vicces, de mégis hogyan engedhetnek be madarakat a vonatba? – Vacaki. Nem én vagyok a hibás, ha nem nyitom ki az ablakot, akkor meg az a bajuk, hogy meleg van – kalauz. Vacaki a kalauzzal együtt nagy nehezen megfogta a madarat, amelyet kituszkolt az ablakon, a holló azonban előbb megcsípte, szivárgott a vér Vacaki kézfejéből. Persze, az elsősegély-nyújtáshoz szükséges doboz hiányzott a vonatból (pedig ’89 előtt még volt ilyesmi a hálókocsikon), Vacaki papír-zsebkendőket szorított a kezére. Elővette bőröndjéből Miguel Sánchez-Ostiz kortárs spanyol író egyik könyvét, amelyet az interneten rendelt és csak utazása előtti napon kapott meg. Elheveredett az ágyon. Végre olvashat. Vacaki már kopaszodott, így tisztán érezte, hogy valami nedves, krémszerű kenőcs ragadt a fejére. Odanézett. Semmi kétség. A holló leszarta a párnáját és ő elővigyázatlanul belefeküdt. Már nem pörölt, félreállt, letörölte. A kalauz nem tudott másik párnát adni, de a felette lévő üres ágy párnája tiszta maradt, így azt használta.

    Hirtelen eszébe jutott, hogy nem volt ideje ásványvizet venni. Tapasztalatból tudta, hogy a hálókocsikban lehet innivalót vásárolni, igaz, a szokásosnál kissé drágábban, de most már úgyis mindegy. Immár harmadszor zavarta meg a termetes kalauzt, aki ezt érezhetően zokon vette. Ásványvíz nincs – kalauz. Akkor valami üdítőt kérek – Vacaki. Az sincs – kalauz. Sör? – Vacaki. Az sincs – kalauz. Akkor mi van? – Vacaki. Nincs semmi és ezt köszönje meg Ponta tatának – kalauz. Már bocsánat, de mi köze Pontának, gondolom a volt miniszterelnöknek, az ásványvízhez? – Vacaki. Hogy mi, hát nem ő vezette be, hogy bizonylatot kell adni a forgalmazott áru mellé? – kalauz.

    Vacaki visszaballagott a fülkébe. Csak nehezen értette meg, hogy a kalauz tulajdonképpen azt mondta, hogy azért nem vásárolt be italokat, mert azokat nem tudja feketén értékesíteni, azok után, hogy számlaadásra kötelezték. Ha pedig az italok árusításából neki nincs külön haszna, akkor nem is foglalkozik vele. Világos. A fülkében lévő mosdókagylóból megnedvesítette az ajkait (a csap fölé ki volt írva, hogy nem ivóvíz) és visszafeküdt Miguel Sánchez-Ostiz könyve mellé. Nem sokat olvasott. Hamar elaludt, úgy ruhástól, ahogyan felszállt a vonatra. Álmában a Román Közszolgálati Rádió szimfónikus zenekarának előadását hallgatta Miguel Sánchez-Ostizzal együtt. A műsoron gyerekkora egyik kedvenc műve szerepelt. Prokofjev, Petrică és a holló című szimfónikus meséje.

Reklámok
h1

Jurnal SMILA nr. 74. Crap sârbesc fără crap

augusztus 30, 2016

Back to work. Recunosc în vara asta nu am avut mare poftă de gătit, mai ales în apartamentul din Bucureşti, unde stau cu chiria şi unde temperatura în timpul zilei devine insuportabilă şi atunci când nu dau drumul la aragaz. Am mai făcut lucruri uşoare, mărunte, cu care nu am avut tupeu să mă laud aici. Azi însă nu am mai rezistat şi am făcut crap sârbesc în varianta mea proprie, fără crap. Crapul este un peşte cu foarte multe oase în Y iar curăţatul aceluia pe mine mă oboseşte şi mă deprimă. Teoretic ştiu cum trebuie filetat, practic nu mi-a ieşit niciodată, în plus crapul este un peşte mai gras, unsuros, nu foarte atractiv. Aşa că am renunţat la crap şi am folosit alte soiuri: cod negru şalău şi somon. Iată cum:

Ingrediente:

  • 1 kg. de peşte, dacă se poate atunci soiuri diferite;

  • două cepe;

  • un ardei gras;

  • 5-6 căţei de usturoi;

  • un castravete;

  • 150 ml. de vin alb;

  • alte legume cam ce găşiţi prin casă, eu am folosit morcovi, fasole, roşii, porumb, broccoli (dacă nu spuneţi la nimeni, recunosc, că unele erau din cutie de conservă) era bun şi un pic de ciuperci, dar am uitat să cumpăr, în total 1 kg.

  • 200 gr. smântână;

  • un ardei iute;

  • condimente: sare, piper, boia, chimen, cimbrişor;

  • un pic de ulei.

    rácponty

    Am crezut că în sticlă este rose, dar am greşit. Se mai întâmplă…

Prepararea

Ceapa, ardeiul gras şi usturoiul tocăm mărunt şi călim în ulei încins. Restul legumelor le spălăm, le curăţăm. Peştele filetat le spălăm şi le tăiăm în felii de cca. 10 cm. (dacă sunt prea groase le mai tăiem în două). După atâta muncă bem un pahar de vin şi continuăm. Luăm un vas termorezistent în care punem un strat de legume, una de peşte, iar legume, iar peşte şi tot aşa, până se termină. Stropim cu vinul alb. Fiecare strat trebuie condimentat.

rácponty_1

La urmă punem smântâna. Punem în cuptor preîncălzit la 180 de grade şi le lăsăm acolo (acoperit) aproximativ o oră, după care putem mânca.

rácponty_2

rácponty_3

h1

Jurnal SMILA nr. 73 Crima

augusztus 29, 2016

Aseară am pornit de la Oradea la Bucureşti cu trenul. Am călătorit în vagon de dormit. Vagonul în care aveam bilet a fost ataşat la Oradea la garnitura care venea de la Satu Mare. Până atunci vagonul a stat în arşiţa şi s-a înfierbântat. Când m-am urcat, în compartiment a fost vreo 40 de grade, şi eu transpiram ca un cal. Când trenul a plecat am deschis geamul cât s-a putut de mare. După Aleşd – când temperatura din compartiment a devenit mai suportabilă – am scos o carte a unui scriitor popular din Ungaria, Vámos Miklós şi am început să citesc. Bine, ştiu, literaţi mai simandicoşi, fac nazuri, când vine vorba de Vámos, spun că ceea ce scrie el nici nu este literatură adevărată, ci doar povestiri fără substanţă, o lectură uşoară pe care putem citi în vacanţe fără să stricăm buna noastră dispoziţie şi fără să supunem creierul nostru la vre-un efort mai considerabil. Eu când vine vorba de literatură sunt omnivor, iar Vámos îmi este deosebit de simpatic, pentru că nu-şi propune să dea răspuns la marile întrebări ale Universului, ale omenirii, sau măcar ale poporului (naţiunii, neamului, tribului etc.) nostru, nu se preface că ştie secretul vieţii, pur şi simplu povesteşte numai, dar o face cu talent, captivant şi cu mult umor. Acum la bătrâneţe ,mă şi obosesc teoriile despre schimbarea lumii. E adevărat, am citit şi eu o schiţă a lui Karinthy: Találkozás egy fiatalemberrel (= Întâlnire cu un tânăr) în care autorul confruntă propria lui persoana care a devenit uşor conformistă cu visurile şi ambiţiile pe care le avea când era tânăr. Da. M-am întâlnit şi eu cu acest tânăr, dar l-am trimis la plimbare.

pillangó

Deci, l-am citit pe Vámos, când dintr-o dată o insectă asemănătoare cu un ţânţar, dar mult mai mare, şi cu picioare mai scurte s-a plonjat pe plapuma mea. Probabil a căzut prin geamul deschis. Nu-mi plac insectele. Când eram copil o familie de viespi a făcut cuib în locaşul ruloului de pe geam şi mă teroriza (până când tatăl meu nu a descoperit cuibul), iar în apartamentul de bloc unde stau cu chirie în capitala din când în când apar nişte gândaci de bucătărie, şi deşi nu-mi place să le omor, sunt obligat să o fac, altfel se răspândesc. Mai nou utilizez împotriva lor o armă chimică, un spray, care pulverizează un gaz paralizant, care le omoară în câteva secunde. Pe această fluture (sau ce era) însă nu am vrut să-l omor, că am citit şi eu poezia lui Ady Endre: Megöltem egy pillangót (=Am omorât un fluture, este o poezie alegorică a lui Ady, în care condamnă crima, mânia războiului, pasiunea de a ucide a minţilor bolnave) şi m-am temut ca distrugerea acestei insecte să nu cumva să scoate din mine perversiunea unui ucigaş în serie (D-na psiholog Emma Toader ar putea să analizeze mai profund fenomenul). M-aş fi mulţumit doar cu atâta să-l alung pe fluture (sau ce era) de pe plapumă cu o lovitură rapidă a degetului. Astfel s-ar fi ridicat în aer şi poate găsea ieşirea prin geam. Nu aşa s-a întâmplat.

Gestul meu probabil a fost mai puternic decât doream şi artropoda a căzut jos, unde mişca disperată una din aripi. Am crezut că l-am rănit mortal, şi după această întâmplare este mai indicat să o omor, decât să o las în viaţă, scurtând astfel suferinţele. Cu flaconul de apă am lovit peste insectă, însă probabil am ratat lovitura, pentru că nu am găsit cadavrul ei nici pe flacon şi nici pe podea. Nu contează – m-am liniştit – dacă a putut să ia zborul, atunci are şanse să trăiască, dacă a murit, asta e, oricum nu merită să o caut, aşa că m-am reîntors la Vámos, dar mai înainte am închis geamul să nu mai vine şi alţi musafiri nepoftiţi.

M-am trezit în Braşov. Trenul staţiona în gară, deja era lumină afară. Văd că pe geam în afară (aşa credeam eu) stă o insectă exact aşa cum arăta cea care m-a vizitat pe mine. Sigur este ceva invazia a acestor fluturi (sau ce sunt). Am fost curios să văd când o să zboară de pe geam. Trenul a pornit încet, dar insecta a rămas acolo şi atunci când mergeam cu o viteză de cca. 70-80 de km/oră. Este adevărat că din când în când încerca să-şi schimbe poziţia şi mişca una din aripi. M-am tot gândit cum de nu cade în vântul puternic şi rece creată de mişcareas trenului. Singura explicaţie logică mi s-a părut că fluturele (sau ce era) a fost „călcat” de tren. Probabil a vrut să vină la lumina pe care a văzut în compartiment şi s-a lipit de geam. M-am gândit să-l ajut să plece. Ridicam geamul şi abia atunci constatam că fluturele (sau ce era) nu era în afara ci înauntru şi de aceea nu putea să zboare pentru că îi lipsea una din aripi (că totuşi cum a ajuns acolo, este o enigmă). Era deci clar că aceasta insectă este a mea, pe care am rănit-o de două ori, dar nu am omorât-o niciodată. Acuma însă trebuie să o fac, oricum ar muri în scurt timp. Am luat cartea lui Vámos (cine a spus că cu o carte nu se poate ucide) şi am lipit-o de geam pe insectă căreia iam cauzat – involuntar – atâta suferinţe. Fluturele (sau ce era) cădea încet balansând în aer şi a căzut între masa rabatabilă care acoperea chiuveta şi peretele laterală a vagonului. Mie mi s-a părut că în timp ce cădea încerca să zboare cu singura aripă rămasă.

h1

Az úri városról és zsidó lakóiról

augusztus 17, 2016

Nemrég jelent meg Lőwy Dániel kötete, amelynek címe Az úri város zsidó lakosai, alcíme pedig a nagyváradi zsidóság története. Tudományos munkáról lévén szó, mindjárt ki kell emelnünk a szerző rendkívül alapos dokumentációját, Törvénycikkelyek, levéltári anyagok, levelezések, visszaemlékezések százai teszik hitelessé ezt a munkát, amely végigköveti e közösség történetét az első zsidó családok megjelenésétől egészen napjainkig.

Zsidok

Még a váradiak számára is rengeteg érdekes adattal, újdonsággal szolgál ez a könyv. Cáfolhatatlanul kiderül belőle az, hogy a zsidó írók, művészek, újságírók, költők, valamint vállalkozók nélkül Nagyvárad modernizációja, felvirágzása a XIX. és XX. század fordulóján, valamint az azt követő két évtizedben elképzelhetetlen lett volna. A város építészetét ugyanakkor meghatározta a zsidó építészek és ugyancsak zsidó megrendelőik ízlésvilága. Nagyvárad olyan emblematikus épületeiről van szó, mint a Fekete Sas Palota, az Ullmann palota, a Darvas – La Roche ház vagy a Moskovits-palota. Érdekes és tanulságos dolog az, ahogyan a szerző leírja, hogy milyen bámulatos gyorsasággal és szervezettséggel teremtette meg a nagyváradi zsidóság a maga sajátos intézményrendszerét. Volt zsidókórház, zsidó-iskola, külön kulturális, művészeti és sportegyesületei voltak a váradi zsidóságnak. Három zsinagóga szolgálta az izraelita hívők vallásgyakorlását, de voltak árvaházaik, öregotthonaik, a rászorulók gyámolítására. Mindazonáltal a nagyváradi zsidóság sohasem volt egy bezárkózó közösség. Mindig készek voltak együttműködésre a város haladó, keresztény értelmiségével, sőt politikai szerepet is vállaltak, jelen voltak a városi tanácsban, sőt még Románia Parlamentjében is.

Izgalmas fejezetben és árnyaltan tárgyalja a szerző a magyarság és a zsidóság viszonyát. A nagyváradi zsidóság nagyobbik része tudatosan felvállalta magyar identitását, többségük magyar anyanyelvűnek vallotta magát, identitásukat magyarként élték meg és jövőjüket is itt képzelték el. Az a dilemma, amelyről Konrád György ír, miszerint lehet-e teljes értékű zsidó életet élni Izrael határain kívül, a nagyváradi zsidóság nagy többsége számára nem is létezett.

Annál fájdalmasabb volt e közösség számára az, hogy a zsidóüldözést, a gettósítást, a kínvallatásokat és végül a deportálást épp a magyar állam részéről kellett elszenvedniük, amely magyar állam a modernizáció, a kulturális és gazdasági fejlődés szempontjából rengeteget köszönhet a zsidóknak. Döbbenetes sorsokkal és fájdalmas statisztikai adatokkal kell szembesülnünk Lőwy Dániel könyvét olvasva. Nagyvárad lakosságának majd egynegyede (24 százaléka) volt zsidó és közülük a vészkorszak után alig maradt 5 százalék, akiknek nagy része később kivándorolt Nyugat Európába vagy Izraelbe.

Csak csöndben jegyzem meg: attól tartok, hogy Nagyvárad mai magyar lakossága még ma sem hajlandó szembesülni a történtekkel. Az import-antiszemitizmusnak mintha ismét divatja lenne, mintha semmit sem tanultunk volna a hetvenkét éve történtekből.

 

h1

Jilţ şi caldarâm

július 29, 2016

Poate vă plictisesc deja cu promovarea cărţii mele, dar credeţi-mă – nu pentru că eu am scris – este o carte bună, merită citită. Şi dacă în perioada următoare sunteţi la mare aveţi şi ocazia să participaţi la lansarea cărţii la Târgul de carte Gaudeamus de la Mamaia, eveniment organizat de Radio România. Lansarea va avea loc în data de 11 august, ora 19 la standul Editurii Curtea Veche. Cartea va fi prezentată de domnul comandor Dr. Ioan Damaschin. Vă aştept cu drag.

Jilt_si_caldaram [mockup]2

Cartea se poate comanda şi on-line de pe adresa:  http://www.elefant.ro/carti/fictiune/literatura-contemporana/jilt-si-caldaram-329346.html

cu reducere de 39%, dar grăbiţi-vă că băieţii au un stoc limitat.

 

h1

Jurnal SMILA nr. 72. Cum să lungim viaţa cu ajutorul numerologiei?

július 20, 2016

În sfârşit viaţa, viitorul, soarta şi soacra nu mai au secrete în faţa mea. Ştiu totul. Adică şi totul. Am aflat de la televizor. Din emisiunea Înţelepciuni ascunse, unde o distinsă doamnă astrolog şi un tip mai în vârstă, jovial – numerolog de meserie – mi-a explicat de exemplu că am să trăiesc încă 7 ani, 4 luni şi 8 zile. Calculul e foarte simplu. Stau la casa cu nr. 11, am luat permisul de conducere la a treia încercare (nevasta mea nu mi-ar fi dat nici acum), am doi câini, deci 11+3=14, iar 14 împărţit cu doi (numărul câinilor) dă fix 7, ceea ce dă numărul anilor. Lunile pot afla dacă iau ultima mea medie la matematică şi înmulţesc cu nr. de pantofi (care e 57 pentru că îmi place să mă strângă un pic) şi împart cu numărul berilor care am băut în ultima săptămână. Aşa a ieşit 4. Pentru a afla şi zilele a trebuit să calculez integrala din radical din x, dar n-a fost o problemă după vreo încă trei beri.

431

Asta însă numai dacă Saturnul nu va sta în calea lui Erdogan, pentru că atunci toate calculele trebuie refăcute, după un algoritm pe care acum nu am timp să vă dezvălui.

M-am gândit să lungesc un pic viaţa şi am vândut casa, m-am mutat pe Calea Aradului nr. 168. şi m-am înscris din nou la şcoala de şoferi, unde am picat până acum de paişpe ori şi pe una din javrele aia am vândut la Ócska (piaţa de vechituri). Aşa că perspectiva mea de viaţă s-a împunătăţit simţitor. Mulţumesc Înţelepciuni ascunse!

h1

Jurnal SMILA nr. 71. Sunt un ratat

július 12, 2016

Navighez pe Facebook. Adică nu navighez, asta sună prea pretenţios. Doar rostogolesc în jos fluxul de postări. Cam la fiecare jumade metru găsesc o metodă de a-mi schimba viaţa. Sau modul de gândire, sau mentalitatatea, sau religie sau tot ce am ştiut până amu despre alimentaţia sănătoasă, despre fericire, despre originea ungurilor (sau a românilor, sau a amândurora), sau despre sex (mă rog, despre ăsta oricum nu ştiu mare lucru).

De exemplu, dacă beau doi litri de apă în fiecare zi, atunci mor sigur. Dacă însă mănânc doar varză, spiţe de bicicletă şi gânduri bune, trăiesc cel puţin 140 de ani (plus TVA). O lămâie amestecată cu un kilde usturoi va elibera hormonii de fericire, iar un castravete murat învelit în ciocolată o să-mi dezvăluie dimensiunea ascunsă a personalităţii mele (adică sunt criminal în serie în pielea unui ursuleţ panda).

Ceea ce însă nimeni nu presupune, că eu nu vreau să-mi schimb viaţa. Sunt fericit aşa cum sunt şi nu am nevoie nici de usturoi, nici de spiţe de bicicletă, nici de castravete în ciocolată ca să mă simt bine (cei drept, o bere mi-ar pica bine, dar asta nu se recomandă). Şi de aceea nu dau clic, nu dau like, nu dau share, nu dau nimic la reţetele miraculoase. Sunt un retardat. Dar unu fericit.

kötő_1