Posts Tagged ‘Alexandre Dumas’

h1

Lecsó

november 18, 2013

Mindinkább az az érzésem, hogy a gasztronómia és az irodalom, nem is beszélve a publicisztikáról egy tőről fakadnak. Mint Hunor és Magor olyan édestestvérek ők, egyik nép-nemzeti, konzervatív, a másik liberális, kicsit kozmopolita is talán, de egy közös őstől származnak. Kreativitás, arányérzék, tapasztalat, no meg valami bolondéria kell mindkettőhöz, s akkor lesz jó (vagy még akkor sem).

Nem lehet véletlen, hogy egy sor író, újságíró otthonosan mozog a konyhában. François Rabelais szatirikus francia író például már az 1500-as években ezt írta:„Ha például engem valami magasabb hatalom kérdezne, hogy ugyan mi akarnék lenni örömesebb? Nagy költő, vagy nagy szakács, én bizony bármennyire tisztelem is különben Apollót, mégis a faképnél hagynám a Pegazust, s a legnagyobb lelkesüléssel venném kézbe hű főzőkanalamat.” Idősebb Alexandre Dumas szintén nagy szakács volt, a maga készítette májgaluska levessel gyakran megvendégelte magyar barátait, többek között gróf Teleki Sándort, Pulszki Ferencet (Kossuth követőjét), vagy Liszt Ferencet. Dumas 1869-ben egy szakácskönyvet is kiadott Konyhai szótár címen (s csak rosszakarói mondták róla, hogy ez volt a legjobb műve).

S, hogy a magyar szerzőkre térjünk, ugyan ki ne hallott volna Krúdy Gyuláról, arról a pompás húslevesről, amelyet a Szindbádban leír, hogy a végén az ember már azt sem tudja melyik a jobb: a könyv, vagy a leves. Felidézhetjük azonban Zilahy Lajos értekezéseit a francia pacalról vagy Jékely Zoltán írását az olasz pacsirtavacsoráról. De beszélhetnénk kortársainkról is, az Élet és Irodalom jó humorú publicistájáról Váncsa Istvánról (aki már két szakácskönyvet is „elkövetett”) vagy Bächer Ivánról, a Népszabadság jegyzetírójáról, aki számos tárcát szentelt a főzésnek. Persze magyar író a magyaros ételeket írja és főzi szívesen. Ha például a pörköltre kerül a sor, akkor egyként van benne nemzeti büszkeség, alázat, de rabiátus szenvedély, ha szentenciákban megfogalmazott véleményét más szerzők kétségbe vonják. Rangos magyar irodalmi és közéleti lapban, az ÉS-ben például a minap parázs vita bontakozott ki a Molnár B. Tamás-Bittera Dóra-szerzőpáros és Cserna-Szabó András között a pacalpörkölt kulináris kultúrájáról, arról, hogy sikerült-e vagy sem kis nemzetünknek kilábolni a gasztrokobzosok slambucromantikájából.

S akkor még nem szóltam a magyar gasztronómia székely zászlójáról, a lecsóról. A lecsó ugyanis immáron nemcsak étel, hanem publicisztikai műfaj, amelyiknek ugyancsak kiváló művelői vannak tájainkon. Simonffy András például komoly opust szentelt a lecsónak, rávilágítva az olyan alapanyagok, mint a tojás, a tarhonya vagy a rizs gasztrofilozófiai összefüggéseire. Ugyancsak elmélyült tudományos kutatómunka eredményeképpen sikerült felleltározni a lecsókészítéshez használatos kolbászokat. Vannak akik a hagyományos parasztkolbászra, mások a külön erre a célra felingerelt lecsókolbászra esküsznek, viszont figyelmükbe ajánlom Fehér Béla tárcáját, aki így ír erről: „M. Bandi a hagyományos magyar ízek atyamestere, két tucat fokhagymagerezdet szétkalapál a vágódeszkán, aztán ezen a pépen klopfolja papírvékonyságúra az öt centis darabokra felvágott szűzpecsenyét, úgy, hogy a kis hengereket előbb talpra állítja. Talán fél percig süti és már dobja is a lecsó tetejére. Olyan jó, hogy nehéz szavakba önteni.”. Valóban, én azonban e tekintetben mégis Stahl Judit intelmeit fogadom meg, miszerint a mangalicából és szürke-marhából készült debreceni kolbásznak nincs párja a világon. Az kell a lecsóba!

Reklámok