Posts Tagged ‘Emil Boc’

h1

Nyugtával dicsérd …

november 25, 2013

Édler András – igen, az az Édler András, de most nem erről akarok beszélni – 2010-ben parlamenti képviselő volt és arra biztatott, hogy őrizzem meg vásárlások alkalmával kapott nyugtáimat, mert – ha az általa kezdeményezett törvény-tervezetet elfogadják – akkor minden pénzügyi év végén vissza fogják nekem téríteni elköltött pénzem négy százalékát, amennyiben vásárlásaim értéke nem haladja meg 4200 lejt. Az ezen összeghatár fölötti vásárlásaimból mindössze egy százalékot térít vissza az állam, de az is jobb a semminél. Ráadásul – és makroökonómiai szempontból itt van az igazi truváj – még a fekete gazdaságot is visszaszorítom azzal, hogy számlát és nyugtát kérek miden egyes elköltött petákért. Édler kezdeményezését az akkori kormányfő Emil Boc is támogatta. Mint mondta, ez a rendszer az EU több országában is működik és úgy véli, hogy 2010 utolsó negyedévétől vagy legkésőbb 2011 elejétől Romániában is bevezethetik.

Kedves Édler András, kedves Emil Boc! Kérdésem volna. Közel három éve lelkesen gyűjtöm a számlákat, nyugtákat. Már összevesztem minden kofával a piacon, mert nem akartak adni. A borbély (nem, nem az a borbély, az igazi) bezárja a boltját, ha meglát, a taxisofőr százhússzal menekül előlem, az háziorvosom pedig a pszichiáterhez küldött, hogy az magyarázza meg nekem: a hálapénzről nem adhat nyugtát. Szóval vitézül harcoltam a kis korrupció, a fekete gazdaság és a sötétben bujkáló adócsalás ellen, de ebből eddig semmi hasznom.

Sőt. Összegyűlt három és fél mázsányi fecni, cédula, számla, nyugta. A spájzban már nincs helye a befőttnek, a gyerek bútorait el kellett adni az ócskán (még szerencse, hogy nem kértek róla nyugtát), hogy legyen hely a gondosan bedossziézott számláknak, az asszony válni akar (azt mondja, hogy gyűjtenék inkább bélyeget, az kisebb helyen elfér). Adjanak tanácsot. Meddig őrizzem még a korrupcióellenes harc dokumentumait és anyagi boldogulásom zálogát? Lesz még ebből valami? Ha igen, mikor? Vagy ha nem, akkor bár azt el tetszenének tudni elintézni, hogy konvertálják ezeket nekem magyar állampapírokra. Úgy hallottam Orbán úrtól, hogy most az a nagy üzlet.

Reklámok
h1

Frunzăverde, a jó tanuló

március 29, 2012

Olvasom Emil Bocnak, a Demokrata Liberális Párt elnökének a nyilatkozatát, miszerint Sorin Frunzăverde áruló és erkölcstelen ember, mert „a szülői házat soha nem szabad eladni”. Az exminiszterelnöki metafora minden bizonnyal arra céloz, hogy azt a pártot, amelybe úgymond „beleszületett” a politikus – ha van neki erkölcsi tartása – akkor soha nem hagyhatja el.

Meglehetősen különös erkölcsi követelményt fogalmazott meg a rá jellemző rusztikus világlátásban Emil Boc. Ennek lényege az, hogy a politikus és pártja között az érzelmi, mondhatnám matriarhális kapcsolatoknak erősebbeknek kell lenniük, a politikai elvi kötelékeknél. Teljesen mindegy, hogy választott párt milyen irányba sodródik a politikai palettán, tghának, mint hálás gyermeknek – a szélsőjobbtól a szélsőbalig oda és vissza többször is követnie kell, egyébként nem méltó az anyapárti szeretetre és a választók megbecsülésére. Boc ezen elmélete minden bizonnyal forradalmasítja majd a pártok és tagjaik kapcsolatáról eddig vallott politilógiai nézeteket, de javaslom, hogy most ne előzzük meg a témával kapcsolatos minden bizonnyal nagy elméleti és gyakorlati jelentőségű tudományos vitát.

Maradjunk annál a megállapításnál, hogy Frunzăverde áruló és politikai anyaszomorító, aki eladta a szülői házat. Figyelmesebb jogászok azonban arra hívhatják fel a figyelmünket, hogy ez a ház már nem volt Frunzăverde szülői háza. Ő ugyanis a Nemzeti Megmentés Frontjában „született” mint politikus. Ezt a házat Iliescu 1992-ben kettéosztotta, megszakította a vagyonközösséget és a nagyobbik részét eladta a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártjának. A kisebbik részében maradt Frunzăverde, azonban Traian Băsescu már ezt is eladta, amikor 2007 novemberében a Demokrata Párt és a Liberális Demokrata Párt fúziója révén létrehozta a Demokrata Liberális Pártot, Az új párt egyben doktrínát is váltott, addigi baloldali, szociáldemokrata meggyőződését jobboldali néppártira változtatva. Ebben a házban Frunzăverde már csak lakó volt, ez már nem az ő szülői háza volt, következésképp nem is adhatta el.

Persze, a metaforáktól és egyébb művészi eszközöktől nem várhatjuk el, hogy minden esetben pontosan adják vissza a valóságot, elegendő, ha a történéseknek az emberi lelkületre gyakorolt hatását, érzelmi kicsapódását megjelenítik. Ezért akár szemet is húnyhatnánk a pártelnök irodalmi botlása fölött, ha annak lényege, az anyapárt elhagyásának vélelmezett erkölcsi vétsége okán kirobbant felháborodás hiteles lenne. Csakhogy a Demokrata Liberális Párt puritán és moralizáló elnökét csöppet sem zavarta, hogy pártja országos rekordernek minősül a szülői házukat értékesítő politikusok felszippantásában. Theodor Stolojan, Valeriu Stoica, Gheorghe Flutur, Gabriel Berca, Mircea Cinteză és más magas rangú politikusok „leigazolásakor” Emil Boc nem állított fel velük szemben ugyanolyan magas erkölcsi követelményeket, mint most Frunzăverdevel kapcsolatosan. Mi több, a konkurrens pártok vezető politikusainak a „lenyúlása” a szülői ház atyjának a munkamódszerévé vált és amikor a jövevények már nem fértek el a csalási tűzhely körül, akkor Zeusz egy külön árvaházat emeltetett a politikai anyátlanoknak és apátlanoknak a (narancs)sárga ház hátsó udvarában, Románia Haladásáért Szövetségnek (RHSZ) (az akronümon másik jelentése – Román Hírszerző Szolgálat – nem is biztos, hogy véletlen egybeesés következménye) keresztelve a kissé spártai, de célirányos politikai nevelést megvalósító intézményi hajlékot.

Emil Boc – ha következetes lenne – akkor dícséretben és nem dorgálásban kellene, hogy részesítse az elcsángáló Sorint. Ő ugyanis elsajátította a szülői ház atyjának egyik legfontosabb tanítását – ami vélhetően kötelező tantárgy lesz abban a politikai iskolában, amelyet saját nyilatkozata szerint Traian Băsescu szándékozik megnyitni, miután befejezi politikai pályafutását – és amely arról szól, hogy a politikai erőviszonyok nemcsak – sőt, nem elsősorban – a népakarat megváltozásának eredményeképp, hanem ígéretek, zsarolások, személyes érdekek, megvesztegetés stb. hatására módosulnak.

h1

Számtan

július 16, 2010

Emil Boc miniszterelnök büszkén jelentette, hogy felszámolt 17 államtitkári állást. Szerinte egy ilyen tisztség évente 110.000 euróba kerül, a kormány tehát 2 millió eurót takarított meg egyetlen döntésével (egészen pontosan 1 millió 870 ezret, de kicsinek nem nézünk oda). Hogy miként számolta ki a kormányfő ezt az összeget, nem tudom. Én megpróbáltam. Összeadtam az államtitkár, a személyi tanácsosai, a titkárnője és a sofőrje fizetéseit, rászámoltam az adókat, járulékokat, rezsiköltséget, kiszállási díjakat, telefont, és akkor sem jött ki 67 ezer eurónál több (nem beszélve arról, hogy minimális a valószínűsége annak, hogy az államtitkárral együtt az alkalmazottak is elmennek, legtöbbjük más tisztségben az intézménynél marad), de nem vagyok egy nagy könyvelő. Mindegy, higyjünk a miniszterelnöknek.

Valóban nagy diadala ez a költségcsökkentésnek. Aztán eszembe jut Traian Basescu egyik kijelentése, miszerint azok, akik bírálják a kormányt a megszorításokért, mondják meg, hogy a költségvetés honnan vegyen 13 milliárd eurót. Ennyi lenne tehát az a pénz, ami hiányzik a büzséből.

No, akkor számoljunk: van már 1.870.000 eurónk. Honnan vesszük a hiányzó 12.998.130.000 eurót?

h1

Újabb alkotmányszegés

július 1, 2010

Olvasom a hírt, miszerint a kormány sürgősségi kormányrendelettel eldöntötte, hogy több mint 53.000 embert bocsát el a helyhatóságoktól. A polgármestereknek sürgősen össze kell állítaniuk az általuk vezetett intézmény új személyi szerkezetét és át kell adniuk a prefektusoknak, majd végre kell hajtaniuk azoknak a személyeknek az elbocsátását, akiket a kormány által megállapított létszám fölött alkalmaztak, mondta Vasile Blaga belügyminiszter az új jogszabállyal kapcsolatban.

Most lássuk, mit ír a helyi közigazgatásról szóló 2001/215-ös számú törvény 38-as cikkelyének „e” pontja. Ennek értelmében a helyi tanácsok hatáskörébe tartozik a polgármesteri hivatal valamint az alárendeltségébe tartozó közintézmények és egyedárúságok személyi szerkezetének a jóváhagyása (a polgármester előterjesztése nyomán). Ezek után vizsgáljuk meg a hivatkozott törvény 4-ik cikkelyének a második bekezdését, amelyik kimondja, hogy a helyi autonómia a megye, város, község, szervezésére, működésére, hatásköreire, feladataira és a településnek a törvény szerint járó erőforrásaival való gazdálkodásra vonatkozik. E szövegek egyszerű elolvasása után is egyértelmű, hogy a kormány döntése, a helyi autonómia megsértését jelenti.

Valószínűleg ezt maga a törvényhozó – vagyis a kormány – is érezte, ezért a helyhatóságok apparátusát úgy kívánja csökkenteni, hogy utasítást ad a polgármestereknek, hogy ők maguk tegyék meg azt. Egy kicsit ahhoz hasonlatos ez az eset, mint amikor az ötvenes években az „elhajló” pártaktivisták maguk kérték a büntetést. Csakhogy jogi értelemben az akarat szabadsága mindkét esetben sérül. Márpedig egy jogi okirat érvényességének egyik alapfeltétele az, hogy az aláíró (döntéshozó) szabad akaratából járjon el. Az utasításra cselekvő polgármester esetében szabad akaratról nem beszélhetünk.

Felmerül azonban a kérdés, hogy mi történik akkor, ha a polgármesterek nem tesznek eleget a sürgősségi kormányrendelet előírásainak és nem készítik el az általuk vezetett intézmények új személyi szerkezetét vagy, ha azokban nem eszközölnek létszámcsökkentést? Minthogy nem láttam a sürgősségi kormányrendeletet, nem tudom, hogy tartalmaz-e szankciókat. Félő azonban, hogy amennyiben igen, akkor azok alkotmányellenesek, hiszen az alaptörvény is szentesíti a helyi autonómia elvét (a 120-as cikkely első bekezdésében, amelyet a helyhatósági törvény már ismertetett cikkelye részletez).

Ez azonban csak az érem egyik oldala. A másik az, hogy a munkaszerződések felbontása szigorú szabályokhoz van kötve. Az Alkotmány 41-es cikkelyének 5-ik bekezdése szerint munkaügyi kérdésekben a kollektív tárgyalások joga, valamint a kollektív tárgyalások alapján megkötött egyezségek kötelező érvénye garantált. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy amennyiben a köztisztviselők szakszervezetei kollektív munkaszerződésekben rögzítették munkavállalói jogaikat (beleértve a kollektív elbocsátások tiltását vagy kompenzációs intézkedések meghozatalát), akkor a kormány sürgősségi kormányrendelete nem alkalmazható, mert ellentétes az alaptörvénnyel.

Mindent összevetve, úgy tűnik, hogy Emil Boc, az alkotmányellenesség egyetemi oktatója, egy újabb brosúrával gazdagította szakdolgozatainak számát.

h1

Miért Boc?

május 27, 2010

Sokáig megfejthetetlennek tűnt számomra, hogy miért ragaszkodik Traian Băsescu Emil Boc hoz. A miniszterelnök kinevezése óta csak rontja az államfő megítélését, amire pedig az nagyon kényes. Számos (de lehet, hogy számtalan) alkalommal megszabadulhatott volna tőle, ám az elnök – némiképp rácáfolva a sajtó várakozásaira – mindig kitartott az ő Sancho Panzája mellett. Emil Boc volt az egyetlen, miniszterelnök az elmúlt 20 évben, aki megbukott egy bizalmatlansági indítvány révén. Egy civilizált országban már ez önmagában elégséges ok lenne arra, hogy Emil Boc távozzék a nagypolitikából, azonban Traian Băsescu Romániájában ez is másképp van.

A példátlanul magas szociális áldozatokat követelő gazdasági válság nyomán úgy tűnt, hogy Traian Băsescu könnyíteni fog a süllyedő gazdaság terhein és áthárítja a felelősséget a kormányra, majd átbillenti a mórt a parancsnoki hídon, aki beteljesítvén küldetését elmerül a habokban, mert „azért a víz az úr”. Ez sem történt meg, holott a kormány kiemelkedően gyönge teljesítménye immár az államfő megítélését is 25%-ra vetette vissza.

Mire vár a kapitány? Az a kapitány, aki azzal vált híressé, hogy a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül dobja ki legodaadóbb támogatóit, ha már nincs belőlük haszna vagy ha rontják a megítélését (Antonie Solomon, Adriana és Claudiu Săftoiu, Renate Weber, Petre Roman, Costel Căşuneanu, Puiu Popovici, Gigi Becali stb.).

Nos, az egyetlen lehetséges válasz amennyire egyszerű, annyira dermesztő: azért, mert Băsescunak már nincs szüksége a népszerűségre. Úgy véli, hogy megszerezte a hatalomgyakorlás valamennyi eszközét (parlamentet, kormányt, igazságszolgáltatást), a népre már nincs szüksége (mint ahogyan Ceauşescunak sem volt). Ilyen környezetben pedig neki Emil Bocra és nem Mugur Isărescura[1] vagy más jeles gazdasági szakemberre van szüksége. Boc az engedelmes és kényelmes végrehajtó, aki akkor sem beszélne a szekrényben lévő csontvázakról, ha történetesen felfedezte volna azokat.


[1] Apropó, Isărescu, nagyon érdekes látleletet adott a román gazdaság állapotáról, amit itt lehet elolvasni. Érdemes.

h1

Szégyelld magad, Dinu Patriciu!

május 7, 2010

Traian Băsescu tegnapi beszédében amelyben bejelentette az állami alkalmazottak béralapjának 25 százalékos, a nyugdíjak 15 százalékos, a munkanélküli segély 15 százalékos csökkentését, támogatások megvonását vagy drasztikus csökkentését, amelyek kétségkívül a legszigorúbb intézkedések az elmúlt húsz évben, végre rátette kezét az eleven sebre, s kimondta az igazságot: ezekért a megszorításokért a Tăriceanu-kormány a felelős, amelyik működésének utolsó évében nem kevesebb mint negyvenkét béremelésről szóló jogszabályt fogadott el. Igen. Napnál világosabb, hogy ezt a pénzt meg kellett volna takarítania, hiánytalanul átadnia Emil Bocnak, hogy legyen miből finanszírozni az elnök választási kampányát és vélelmezhető csalásait, s akkor most nem kellene kamatostúl visszafizetni szeretett elnökünk újraválasztásának magas költségeit a Nemzetközi Valutaalapnak.

Hibázott továbbá a liberális kormány akkor is, amikor közel nyolc százalékos gazdasági növekedést ért el, mert ahhoz képest a tavalyi 7,5 százalékos visszaesés nagyon soknak tűnik. Bezzeg a Boc-kormány olyan rossz teljesítményt nyújtott tavaly, hogy azt dolog lesz alulmúlni az idén, de reméljük sikerül.

A legfelelőtlenebb magatartást azonban a parlament tanúsította – ezt is olyan jól megmondta szeretett vezérünk – amelyik tavaly a válság kellős közepén leváltotta a kormányt, amelyik nem csinált semmit azon kívül, hogy eladósította az országot és kiszolgálta a hozzá közel álló cégeket ( pl.70.000 euróért színpadot épített a népnek). Még tiszta szerencse, hogy egy kis turpissággal (kommenistákkal való riogatással, vödrökkel és élelmiszer-csomagokkal, hogy csak a diszkrétebb dolgokat említsük) sikerült megakadályozni azt, hogy Geoană egy rátermett miniszterelnökre Klaus Johannisra bízza az ország vezetését. Mi is lett volna velünk. Talán még gazdaságélénkítő intézkedéseket hozott volna, netán még külföldi befektetőket is, esetleg elestünk volna attól, hogy fizetésünk egynegyedével, nyugdíjunk közel egyhatodával kifizessük azt a pénzt, amit az államfő és gazdasági-politikai ügyfélköre meggondolatlanul elherdált.

Szégyelld magad Dinu Patriciu!

h1

A PDL esete a sajtóval

április 19, 2010

Párthatározat rendelkezik arról, hogy a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) tagjai bojkottáljanak két hírtelevíziót. Felmentést a műsorok látogatásától, csak a párt (egyik) üdvöskéje, Teo Trandafir, korábbi televíziós giccsműsorok sztárja kapott, aki ádáz választási harcot vív egy megüresedett fővárosi parlamenti bársonyszékért.

Emil Boc miniszterelnök egyenes adásban megdorgálta az egyik megbüntetett hírtelevíziót, és valószínűsítette, hogy büntetést fog kapni az Ország Audiovizuális Tanácstól (CNA). A látnoki képességekkel rendelkező kormányfőnek igaza lett: a felügyelő testület szankcióban részesítette a hírcsatornát, mégpedig pont azért a kihágásért, amelyet annak a miniszterelnök felrótt.

Elena Udrea regionális fejlesztési és idegenforgalmi miniszter hivatalos, minisztériumi átiratban kérte a feketelistán szereplő hírtelevízió egyik népszerű műsorának műsorvezetőjétől, hogy álljon el az egyik adás róla tervezett részének sugárzásától.

Mindezekből is látható, hogy a PD-L hadilábon áll a sajtóval. Ez önmagában még nem lenne sem rendkívüli, sem pedig súlyos eset, hiszen a kellemetlenkedő újságírók szinte sehol a világon nem rokonszenvesek a kormányzó politikusoknak. Ami a fenti történetekben különleges, az a vezető kormánypárt reakciója. Talán az sem véletlen, hogy a PD-L három egymást követő lépésében fokozatosság figyelhető meg.

Az első még csak ostobaságnak tekinthető, de a demokrácia alapelveit nem veszélyezteti. Az ugyanis, hogy a PD-L nem hallathatja hangját bizonyos televíziós csatornákon, nem a szóban forgó televíziókat hitelteleníti. Ez esetben a PD-L önként mondott le arról a lehetőségről – amelyet más esetekben joggal kért számon a hírcsatornákon –, hogy ismertesse saját álláspontját a megvitatott kérdések kapcsán.

Nem tudom, hogy a kormánypárti politikusok saját magukat akarták megkímélni a stúdiókban számukra gyakorta felforrósodott székektől, vagy Traian Băsescunak akartak kedveskedni a „mogulok” mellőzésével, tény azonban, hogy mindkét esetben bután jártak el.

Sokkal aggályosabb a második eset. Az a tény, hogy a miniszterelnök „jóslata” nyomán és annak szellemében eljár a CNA már felveti a sajtószabadság illetve a médiafelügyelő intézmény autonómiája megsértésének gyanúját. Természetesen nem lehet kizárni, hogy a két eset között nincs semmilyen összefüggés, azonban egy kormányfőnek akkor is tartózkodnia kellett volna attól, hogy prejudikáljon bizonyos intézményes döntéseket.

Szigorúan vizsgálva az esetet, már annak puszta ténye, hogy a miniszterelnök közli elvárásait egy bizonyos tárgykörben bíráskodó testülettel szemben, már önmagában kimeríti a jogállamiság megsértését. Ez még akkor is beavatkozás lenne egy független médiahatóság működésébe, ha a (CNA) történetesen nem engedelmeskedett volna a kormányfői sugalmaknak.

A legsúlyosabb azonban mindenképpen az, amit a román kormány egyik minisztere megengedett magának. Elena Udrea nyílt és formális beavatkozása egy független tévécsatorna műsorpolitikájába már a sajtószabadság tetten érhető megsértése, amely minden bizonnyal felkelti majd a nemzetközi újságíró szervezetek figyelmét is. És még ennél is súlyosabb az a körülmény, hogy a szóban forgó műsor tervezett tartalmát Elena Udrea nyilvános forrásokból nem ismerhette.

A televízió műsorvezetője szerint a tervezett műsorról kizárólag az adás gyártásvezetőjével beszélt telefonon. A miniszterasszonynak – ha meg akarja őrizni bár a demokrácia látszatát – sürgősen magyarázatot kell adnia arra, hogy miként jutott birtokába a telefonbeszélgetés tartalmának.

Ellenkező esetben azt vagyunk kénytelenek feltételezni, hogy Elena Udrea lépése jobb esetben letesztelni óhajtotta egy műsorvezető zsarolhatóságát és/vagy megvásárolhatóságát, rosszabb esetben nem egyéb alvilági figyelmeztetésnél, amellyel megfélemlíteni kívánta egy deklaráltan kormányellenes műsor népszerű moderátorát.

Ennek a gesztusnak az üzenete ugyanis: „Én vagyok a hatalom, aki megfigyelem minden lépésedet, és aki bármikor megsemmisíthetlek.”