Posts Tagged ‘Frunda György’

h1

Igazam lett

augusztus 24, 2010

A romániai sajtótörténelemnek minden bizonnyal nem a legdicsőségesebb, de mindenképpen az egyik meghatározó fejezete volt 1992-ben az Evenimentul Zilei megjelenése. Ez sajátos elegye volt a bulvár-újságírásnak, a janicsár-sajtónak és a revolver-hírlapírásnak. Ma sem tudom, hogy melyik összetevője volt a legmarkánsabb. Mindehhez egy igen harsány és olykor gusztustalan önreklám társult. Ez utóbbi kategória emlékezetes jelszava az volt, hogy „Az Evenimentul Zileinek már megint igaza lett.” Persze, nem volt nagy kunszt a jövendőlátás annál a lapnál, amelyik mindent és mindennek az ellenkezőjét is megjósolta, így aztán 50 százalékban törvényszerűen igaza lett, mondhatnánk némi rosszmájúsággal. Az is igaz persze, hogy a lapnak szemfüles riporterei voltak, akik ravasz mosolyukkal, miniszoknyájukkal és merész dekoltázsaikkal sok belső információt csikartak ki befolyásos politikusokból vagy üzletemberekből.

Nos, engedtessék meg nekem, hogy az EV.Z. korántsem haladó hagyományait parafrazálva megállapítsam, hogy Székely Ervinnek megint igaza lett. Íme, mit írtam ez év július 20-án az „Alkotmánysértésre ítélve” című blogbejegyzésemben az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség törvényének várható jövőjéről: „Most, a törvény visszakerül a Képviselőházba. Ismerve az ottani parlamenti többséget, aligha kételkedhetünk benne, hogy az OFÜ visszakapja alkotmányellenes jogosítványait. Nagy valószínűséggel ezt szentesíti majd a Szenátus is, miután a sajtóban a Frunda György ellen folytatott sajtókampány elérte a célját és a kormánypárti honatyák másodszor nem mernek szembemenni az árral.”

Ma 78 igen szavazattal és egy tartózkodással a Szenátus elfogadta az OFÜ-törvényt alkotmánysértő rendelkezéseivel együtt. Frunda György tiltakozása jeléül nem vett részt a szavazáson.

Reklámok
h1

Alkotmánysértésre ítélve

július 20, 2010

Íme egy hír rádiónk mai híradójából: „Az Alkotmánybíróság az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség törvényének módosított változatát is alkotmányellenesnek nyilvánította. A taláros testületet Traian Basescu államfő kereste meg. A bíróság megállapította, hogy a jogszabály elfogadása során a parlament formai hibát vétett, amikor bizonyos módosításokat csak az egyik ház vitatott meg és ezzel megszegte a kétkamarás törvényhozási eljárás egyik alkotmányos alapelvét. A jogszabály most vissza fog kerülni a Képviselőházba, ahol ismételten megtárgyalják.”
Nem az első eset, amikor az Alkotmánybíróság ilyen döntést hoz. A testület határozata helyes és következetes is. A baj csak az, hogy a 2003-as alkotmánymódosítás után ez a formai hiba be van építve a törvényhozás működésébe. A parlament nem tévedett, hanem tévedni kényszerült.
Miről is van szó? Az 1991-ben elfogadott alkotmány értelmében a jogszabályokat mindkét házban letárgyalták. Azokat a cikkelyeket, amelyeket különböző változatban fogadtak el egyik vagy másik házban átadták egy úgynevezett egyeztető bizottságnak. Az egyeztető bizottság 14 tagból állt, amelyikből hetet a Szenátus és hetet a Képviselőház delegált. Ez a testület három dolgot tehetett: elfogadta a Képviselőház vagy a Szenátus szövegét, illetve kidolgozhatott egy kompromisszumos szöveget is. Az egyeztető bizottság jelentését megküldte mindkét háznak, ahol döntöttek a vegyes bizottság javaslatairól. Ha elfogadták őket, akkor a törvény mehetett az államfőhöz kihírdetésre, ha valamelyik házban nem fogadták el egyik vagy másik cikkelyt, akkor a törvény az illető szakasz(ok) nélkül jelent meg. Ez utóbbira azonban nem volt példa (legalábbis jómagam nem emlékszem rá).
Ezt a szabályozást annakidején nagyon sokan bírálták. A kritikusok elsősorban két érvet hangoztattak. Az első az volt, hogy az egyeztető bizottság 14 tagja erősebb mint a parlament két háza. Ha ugyanis kompromisszumos szöveget fogadnak el, akkor az csak az ő akaratukat fejezi ki, a parlament pedig kényszerhelyzetbe kerül, hiszen amennyiben nem fogadja el 14 kollégájuk döntését (amelyet sokszor csak a testület többsége, 8 ember hozott meg), akkor a törvény nem fogja egyáltalán szabályozni azt a kérdést, amelynek kezelését ők egy más szöveg alapján képzelték el. Elvi szempontból ez a kritika megalapozott volt, hiszen az egyeztető bizottság jelentése valóban korlátozta a parlament szuverenitását, ami ellentmond ugyanazon alaptörvény azon cikkelyének, amelyik kimondja, hogy a parlament a román nép legfelsőbb képviseleti szerve, az ország egyetlen törvényhozó testülete. Persze ellen lehetne vetni azt, hogy a parlamentet semmi sem gátolja abban, hogy amennyiben nem ért egyet egy törvénnyel, akkor később módosítsa azt, esetleg ellene is szavazhat egy olyan jogszabálynak, amelyiknek a szövegével nem ért maradéktalanul egyet. A másik érv pedig az volt, hogy az egyeztető bizottságok működése lelassítja a törvényhozás munkáját, fontos törvények akár hónapokig is késhetnek, azért, mert az egyeztető bizottság nem tudott dűlőre jutni a különböző formákban elfogadott cikkelyek ügyében. Ezért javasolta az alkotmány-előkészítő bizottság 2003-ban az egyeztető bizottságok megszüntetését és azt, hogy az a ház, amelyik másodjára tárgyalja a törvényt mondja ki a végső szót a jogszabály szövegét illetően. Ez a megoldás azonban a korábbi kifogások közül csak a másodikat orvosolta. Az a bírálat, miszerint a parlament egy része nem szólhat bele a törvény végső formájába még megalapozottabbá vált, mint korábban, hiszen a második házban elfogadott törvény szövegébe az első ház tagjai már semmiképp nem szólhattak bele. Ezt a joghézagot felismerve a kormány tagjai – ritkábban egyes képviselők vagy szenátorok – messzemenően visszaéltek azzal a helyzettel, ami lehetővé tette számukra, hogy megkerüljék a kétkamarás parlament kettős szűrőjét és csak a második házban koncentráltak arra, hogy javaslataikat elfogadják. Monica Macovei ezt olyan tökélyre emelte, hogy néha a második ház már egy teljesen új törvényt fogadott el az első házban megszavazotthoz képest (új fejezetek, több tucat új cikkely jelent meg a végső változatban, amelyről az első ház tagjai csak a Hivatalos Közlönyből értesültek).
E visszaélések orvoslására fordult az akkori ellenzék (a Szociáldemokrata Párt) az Alkotmánybírósághoz, amelyik – teljes joggal – megállapította, hogy a gyakorlat ellentétes az alaptörvénnyel. Csakhogy az alaptörvénnyel nemcsak a jogszabályoknak az egyik ház általi visszaélésszerű vagy gyökeres megváltoztatása ellentétes, hanem gyakorlatilag minden olyan módosítás, amelyet nem tárgyaltak le egyik vagy másik házban. Az alkotmány maga nem tisztázza, hogy a jogszabályoknak a végleges döntésre feljogosított ház általi milyen mérvű módosítása nem ellentétes a kétkamarás parlamenti eljárás elvével. Márpedig ahol a törvényhozó nem disztingvál, ott a törvényalkalmazónak nincs joga disztingválni, mondja a római jog alapelve.
Mi több, ha a törvényhozás történetesen nem akarná megsérteni a kétkamarás parlamenti eljárás alkotmányos elvét, erre akkor sem lenne lehetősége, hiszen sem az alkotmány, sem pedig a házszabály nem szabályozza azt a lehetőséget, hogy a végleges döntéssel felruházott ház visszaküldje (újratárgyalás végett) az első háznak az általa már végérvényesen elfogadott szöveget (erre csak abban az esetben kerülhet sor, ha a törvény történetesen olyan cikkelyeket is tartalmaz, amelyek a szabályozás tárgyánál fogva az első ház végleges döntési jogkörében állnak, de ezek viszonylag ritka esetek).
A megoldás az lenne, ha a törvényhozás két házának hatáskörét teljesen kettéválasztanák és bizonyos törvényeket csak az egyik, másokat pedig a másik házban tárgyalnának le, mint ahogy ez nagyon sok országában a világnak így működik. Ez utóbbi esetben viszont a törvényhozás két házának a jellege is megváltozna. Az egyik lehetne például a politikai a másik pedig a regionális képviselet. Ehhez azonban alkotmánymódosításra lenne szükség, amihez viszont sem az ellenzéknek, sem a hatalomnak nincs meg a szükséges többsége. Érdekes viszont, hogy bár a fenti értelemben szinte minden törvény alkotmányellenes, az Alkotmánybíróságot csak azokban az esetekben keresik meg, amikor ahhoz a kormánynak vagy az ellenzéknek komoly politikai érdekei fűződnek.
Ilyen eset a bevezetőben említett is. Ismeretes, hogy – amint erről már korábban értekeztem (lásd a: Kit hagynak itt élni és a Meghalt az ANI – oda az igazság című bejegyzéseket) – az Országos Feddhetetlenségi Ügynökségnek Traian Băsescu politikai lefejezőgépe szerepét szánták. Amint ennek néhány pengéjét kiemelte az Alkotmánybíróság, és ennek nyomán a parlament, az elnök azonnal megfellebbezte a törvényt (igazolva a politikai lefejezőgépről vallott állításom helyességét).

Most, a törvény visszakerül a Képviselőházba. Ismerve az ottani parlamenti többséget, aligha kételkedhetünk benne, hogy az OFÜ visszakapja alkotmányellenes jogosítványait. Nagy valószínűséggel ezt szentesíti majd a Szenátus is, miután a sajtóban a Frunda György ellen folytatott sajtókampány elérte a célját és a kormánypárti honatyák másodszor nem mernek szembemenni az árral.
Szinte borítékolható tehát egy kimosdatott, de továbbra is alkotmányellenes OFÜ-törvény elfogadása, amelyet az ellenzék alighanem megtámad az Alkotmánybróságon (hivatkozva annak korábbi döntésére). No, akkor ugrik a majom a vízbe. Ki fog derülni, hogy a három demokrata-liberális irányultságú bíróval átnevelt testület meghajlik-e az elnöki akarat előtt? Ez nemcsak egyes bírák gerincességének, de a romániai demokrácia intézményeinek a
próbaköve is lészen.

h1

Meghalt az ANI – oda az igazság?

július 12, 2010

Érdekes és vélhetően tanulságos vita bontakozott ki Bakk Miklós és alulírott között az alkotmányellenesnek minősített Országos Feddhetetlenségi Ügynökség törvényének parlamenti újratárgyalása és abban Frunda György szerepvállalása kapcsán. A hivatkozott disputa elolvasható itt, itt és itt. Eddig mindketten főleg a kérdés jogi oldalával foglalkoztunk és szemérmesen kerültük – talán attól félve, hogy érzékenységet sért – a jogszabályt létrehozó politikai indokokat. Végigolvasva a bejegyzéseket (és mások hozzászólásait), az érzésem az, hogy tisztázni kellene, mit gondolunk az ANI-törvény eredeti változatának létrejöttéről, szerepéről. Bakk Miklós elegáns és obligát jóhiszeműséggel ezt a jogszabályt a korrupcióellenes harc egyik hatékony eszközének és a politikai morál diadalának tekinti. Jómagam pedig – megszegve a törvényhozónak is kijáró ártatlanság vélelme elvet – azt mondom, hogy ez a jogszabály azért készült, hogy Traian Băsescu könnyebben leszámolhasson politikai ellenfeleivel. Semmi köze a korrupcióellenes harchoz és a politikai morál diadalához.

Érveim a következők:

A közméltóságok vagyonnyilatkozatainak kötelezővé tételét még az 1996/115-ös számú törvény rendelte el. Abban az időben ez az előzménytelen jogszabály kissé dilettáns munka volt, de néhány módosítás után már megfelelt a nemzetközi szabványoknak. Akkor, sem Traian Băsescu, sem a civil társadalom nem kifogásolta alapvetően ezt a jogszabályt, bár szakmai vitákra sor került, s a jogszabályt a Năstase-kormány ezek alapján módosította, többnyire szigorítva annak előírásait.

A helyzet a 2004-es parlamenti- és elnökválasztás idején változott meg, amikor Traian Băsescu központi kampány-témája a korrupcióellenes harc, valamint az „elaljasodott rendszer” elleni keresztes hadjárat lett. Ha jól emlékszem, akkor beszélt először Monica Macovei – még a Helsinki Bizottság – Emberi Jogvédő Egyesület vezetőjeként egy televíziós interjúban a törvény megváltoztatásának szükségességéről, arról, hogy külön nyomozóhatóságot kellene felállítani az illegális jövedelmek felderítésére.

Miniszteri kinevezése után Monica Macovei mindent elkövetett azért, hogy az igazságszolgáltatást alárendelje Traian Băsescu politikai érdekeinek. Átszervezte a Korrupcióellenes Ügyészséget (ami már akkor is alkotmányjogi aggályokat vetett fel, párhuzamos nyomozóhatóságot hozva létre, amint erről több cikk is megjelent a szakirodalomban) és létrehozva a Korrupcióellenes Ügyosztályt. A mutatvány célja az volt, hogy a testület teljes vezetését kicseréljék és élére a szerény képességű, de politikailag maximálisan engedelmes ügyészt, Daniel Morart nevezzék ki. Ezt követte az a törvénymódosítás, amelynek nyomán a legfőbb ügyészt nem a független szakmai testület, a Bírák Tanácsa, hanem a politikailag elkötelezett igazságügy miniszter javaslatára nevezte ki az elnök. Így lehetett az ország főügyésze az inkább kosárlabda játékosként, semmint jogászként babérokat szerzett Laura Codruţa Kövesi, akit viszont politikai hajlékonysága messzemenően alkalmassá tett a magas hivatal ellátására. Macoveinak csak két bástyát nem sikerült bevennie, a Bírák Tanácsát (bár elnöki segédlettel egy időre azt is megszerezte) és az Alkotmánybíróságot. A 2007/144-es ANI-törvény egyik kiemelt célja épp az volt, hogy „fogást találjon” azokon a magisztrátusokon, akik még nem hajtották fejüket a politikai járomba. Emlékezzünk vissza arra a botrányra, amit Mircea Geoană robbantott ki, amikor átadta a sajtónak azt a dokumentumot, aminek tanúsága szerint Florian Coldrea, a Román Hírszerző Szolgálat igazgatóhelyettese utasítást adott három alkotmánybíró megfigyelésére.

Azért, hogy egy alkotmányellenes intézményt legitimáljon, Monica Macovei aktív bel- és külföldi kampányba kezdett az ANI mellett. Inkább többé, mint kevésbé érdekelt civil szervezetek és sajtóorgánumok hirdették az alaptörvényt sértő szerv üdvözítő voltát. Tény, hogy az intézményt rokonszenvvel fogadták Brüsszelben is. Ellenben egy ilyen intézmény létrehozása sohasem volt EU-szabvány, a közösség csak a román kormány vállalását kéri számon, nem pedig saját direktíváit, annál is inkább, mert ilyen intézmény a közösség egyik országában sincs.

Az ANI egyébként sohasem volt hatékony eszköze a korrupcióellenes harcnak. Nem tudok róla, hogy akár egyetlen korruptot is elítéltek volna az ANI vizsgálatai alapján. Tevékenysége kimerült abban, hogy nyomozásait időről időre megszellőztette a sajtóban, attól függően, hogy az ország elnöke éppen kinek akarta megmutatni a macskát. Szervezését, apparátusát nézve, az ANI nem is alkalmas a hatékony bűnüldözésre. Alkalmas lehet(ett volna) viszont politikusok megzsarolására azért, hogy így vagy úgy szavazzanak, ide vagy oda igazoljanak át.

Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy ne lenne szükség vagyonnyilatkozatokra, a közméltóságot gyakorlók vagyoni elszámoltatására akkor, ha a törvénysértés gyanúja felmerül. De bízzuk ezt a bíróságra és ne a politikai zsoldban álló komisszárokra.

h1

Frunda: “Az RMDSZ hibát követett el, amikor felzárkózott a Demokrata Liberális Párt mellett”

március 11, 2010

– interjú, Frunda György szenátorral – 

Többszöri próbálkozásra sem sikerült tegnap a kormánypárti szenátoroknak napirendre tűzniük a Szenátus elnökének, Mircea Geoanának a visszahívására vonatkozó kezdeményezésüket. Az előzetes napirenden nem szereplő kérdés már napok óta a politikai viták homlokterében áll. A Demokrata Liberális Párt szerint Geoană visszahívása a házszabály megsértése miatt indokolt, az RMDSZ úgy véli, hogy a parlamenti ügymenetet könnyítené meg, ha a házelnök kormánypárti lenne, az ellenzék viszont veszélyes hatalomkoncentrációt reklamál. A kérdés jogilag is és politikailag is bonyolult.

A kezdeményezés hátteréről, annak rejtett indítékairól nyilatkozott Frunda György szenátor, az RMDSZ jogi szakpolitikusa, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének a tagja.

–         Mi a jogi helyzet a szenátus elnökének a visszahívásával kapcsolatban?

–         A Demokrata Liberális Párt frakcióvezetője a múlt héten, kihasználva azt, hogy a Szenátus elnöke, Mircea Geoană nem bocsátotta szavazásra az egyik független szenátor kérését, bejelentette, hogy kezdeményezni fogja a Szenátus elnökének felfüggesztését. Ezt a jogi lehetőséget a Szenátus házszabálya nem ismeri. Később pontosított és kijelentette, hogy a házelök visszahívását kéri. A Házszabály és az Alkotmány egyértelmű a tekintetben, hogy a Szenátus elnökének a mandátuma a törvényhozsi ciklus egészére vonatkozik és csak a saját pártja hívhatja vissza, mégpedig úgy, hogy ugyancsak az a párt jelöli ki a házelnököt. Elképzelhető, hogy egy másik párt is kezdeményezze a házelnök visszahívását, abban az esetben, ha az elnök ismételt vagy nagyon súlyos kihágást követ el. Itt nem ez a helyzet, egyszerűen politikai játékról van szó, a Demokrata Liberális Párt megszegve a Szociáldemokrata Pártnak másfél évvel ezelőtt tett ígéretét azt akarja, hogy megszerezze az ország második emberének a tisztségét is.

–         Sokak – nemcsak politikusok, de közírók számára is – meglepetés volt az RMDSZ magatartása, hiszen a Szövetség képviselői mindig szakszerű és elvszerű magatartásukkal tűntek ki. Miért sorakoztak fel most a kezdeményezés mellett?

–         Az elmúlt héten, amikor a parlamenti vitának vége volt, a Demokrata Párt emberei megkeresték az RMDSZ-t és kérték, hogy írják alá a kezdeményezést. Ezt két kollégám meg is tette azután, miután maga a Szövetség elnöke mondta nekik, hogy írják alá. Erről hétfőn tárgyalt a frakció. Én azt hiszem, hogy az RMDSZ nagy hibát követ el akkor, amikor felsorakozik a Demokrata liberális Párt mellett. Először is. Ha már a Demokrata Liberális Pártnak ilyen szándéka van, akkor a természetes az lett volna, hogy egyeztessenek a koalíciós partnerrel, még mielőtt a parlamentben bejelentik szándékukat. Nem fogadható el az, hogy a megkérdezésünk nélkül, anélkül, hogy kíváncsiak lennének a véleményünkre benyújtsanak egy ilyen kezdeményezést és utána elvárják, hogy mi azt támogassuk. Másodszor: ez a döntés számunkra rossz következményekkel fog járni. Tudniilik létrehozunk egy olyan precedenst, amely nemcsak a politikai stabilitást, a demokráciát, a jogállamiságot gyengíti a politikai intézmények legmagasabb szintjén, de megteremti a jogalapot arra, hogy ezután azt aki kisebbségben vagy ellenzékben van, bárhonnan ki lehet tenni. Ezekután ne csodálkozzunk, ha szakbizottságok éléről, európai küldöttségekből vagy más megválasztott tisztségekből az RMDSZ tisztségviselőket ki fogják tenni. Annál is inkább tartok ettől a lehetőségtől, mert a függetlenek egyre inkább erősödnek – bár én ezeket a függetleneket egyszerűen árulóknak nevezem, mert ők egy politikai párt támogatásával jutottak be a törvényhozásba és most egy csoportot hoztak létre szabályzatellenesen és most tőlünk próbálják meg elvenni a tisztségeket – és attól félek, hogy a jövőben a Demokrata Liberális Párt arra fogja felhasználni őket, hogy megakasszák a számunkra olyan fontos törvénytervezetek elfogadását, mint amilyen a kisebbségi törvény, az oktatási törvény vagy a fejlesztési régiók átszervezésének a törvénye.

–         Mit ajánlott a Demokrata Liberális Párt az RMDSZ-nek Geoană visszahívásának a támogatásáért cserébe?

–         Tudomásom szerint nem ajánlott semmit, a szövetségi elnök úr minket ilyesmiről nem tájékoztatott.

–         Ugyanakkor a sajtóban olyan hír is napvilágot látott, hogy amennyiben a Demokrata Liberális Párt kezdeményezése sikerrel jár, akkor épp ön lesz a Szenátus elnöke és az ország második embere. Mi erről a véleménye?

–         Nem tudom, hogy olvasta-e Hamupipőke meséjét. Ebben körülbelül annyi az igazság. Nem hiszem, hogy épp engem, aki nem értettem egyet az RMDSZ döntésével, jelölnének erre a tisztségre. Szó sem volt erről a frakció ülésén vagy a Szövetség más fórumain.

S.sz. Ígéret Ígérő Napok
1. A kisebbségi törvény elfogadása Emil Boc 111
2. A kórházak decentralizációja Cseke Attila 129

A hamburger-adót 11 napja kellett volna bevezetni.

h1

Ne lihegjétek túl, fiúk!

március 5, 2010

Ha balladai fordulattal szeretném kezdeni a mai bejegyzésem, akkor azt mondanám, hogy 57 szenátorok összetanakodának és azzal a kéréssel fordultanak a Szenátus házbizottságához, hogy hívnák vissza, Mircea Geoană házelnököt tisztségéből, merthogy többrendben is megsértette volna a felsőház szabályzatát. Mielőtt elmélyednénk az ötvenhetek kifogásainak érdemi vizsgálatában, egy ügyrendi kérdést kell tisztáznunk. A Szenátus házszabálya 25-ös cikkelyének első bekezdése szerint a Szenátus elnökét a teljes mandátum időtartamára választják. A dokumentum 30-as cikkelye pedig imígyen szól: A Szenátus elnökének visszahívását a szenátorok egyharmada kezdeményezheti, abban az esetben, ha az elnök megsérti az Alkotmányt, netán többszörösen vagy súlyosan megszegi a házszabály előírásait. A cikkely második bekezdése a következőket írja: A Szenátus elnökének visszahívását a szenátorok többsége is kezdeményezheti. Ezután eljárásjogi szabályozások következnek arról, hogy a folyamodványt írásban kell benyújtani a Házbizottsághoz és miként kerül sor az ülés lebonyolítására.

A szabályzat ezen utóbbi cikkelyét valószínűleg valami könnyű drogok vagy nehéz szeszek hatása alatt fogalmazták meg, hiszen ha a szenátorok egyharmada is kezdeményezheti a házelnök visszahívását, akkor a testület többsége méginkább megteheti ezt, azon jogelv értelmében, hogy qui potest majus potest et minus (aki többet tehet, az kevesebbet is tehet). Másfelől a házszabály nem tisztázza, hogy mit kell érteni a házszabály súlyos megsértésén (ha például a házelnök nem ad szót egy szenátornak, az csak könnyű megsértése a házszabálynak, de ha kettőnek nem ad szót az már súlyos?). Harmadrészt miért tolerálja a házszabály a törvény egyszeri és könnyű megsértését? A normativ törvényszövegek, így a házszabályok előírásai is kötelező érvényűek, a törvény nem legitimálhatja az azoktól való kismértékű eltérést sem. De ne kekeckedjünk, mert fontosabb dologról van szó. A házszabály 25-ös és 30-as cikkelyei között súlyos és elvi természetű ellentmondás van. A 25-ös cikkely rendkívül egyértelmű és semmilyen viszonylagos vagy feltételes jellege nincs. A Szenátus elnökét a törvényhozási mandátum teljes időtartamára választják és punktum. Ez a szabályozás eleve lehetetlenné teszi a visszahívás intézményét, hiszen a Szenátus elnökének egyetlen nappal, órával vagy perccel sem lehet rövidebb a mandátuma, mint a törvényhozás egészének (hacsak meg nem hal vagy ő maga le nem mond tisztségéről). Ezt nemcsak én állítom, hanem az Alkotmánybíróság, amelyik 2005/601-es határozatában a Szenátus házszabályának 30-as cikkelyét alkotmányellenesnek minősítette. Érdemes idézni a taláros testület indoklásából: “A Szenátus elnöke nem saját pártját, hanem a Szenátus egészét képviseli. … Következésképp a Szenátus elnökének jogállása különbözik a házbizottság többi tagjának jogállásától, az ő kinevezése és leváltása is igényesebb szabályokhoz van kötve. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy amennyiben elfogadnánk a vitatott cikkely (azaz a Házszabály 30-as cikkelyének sz.m.) érvényességét, akkor ezzel kiszolgáltatnánk a Szenátus elnökét a konjunktúrálisan változó parlamenti többségnek, amely ellentmondana az Alkotmány 64-es cikkelyének (amelyik a Parlament szerkezetéről rendelkezik sz.m.) és ellentétes lenne a választók akaratával, akik egy bizonyos parlamenti többséget és politikai összetételt hoztak létre a szavazatukkal.”

 Az Alkotmánybíróság döntése ellen fellebbezni nem lehet és az alkotmánysértőnek minősített jogszabályok az alaptörvény 147-es cikkelye értelmében, a határozatnak a Hivatalos Közlönyben történt megjelenését követően 45 nappal hatályukat vesztik. Ez idő alatt a parlamentnek módosítania kellene a törvényeket, hogy azok megfeleljenek a testület döntésének. Nos, a Szenátus Házszabályának 30-as cikkelye esetében a módosításra nem került sor, de a 45 nap már rég lejárt, következésképp az ötvenhét szenátorok által benyújtott kezdeményezés egy olyan cikkelyen alapszik, amelyet már hatályon kívül helyeztek, vagyis nem létezik. (Más kérdés, hogy ebben az esetben a Hivatalos Közlönynek illett volna a újraközölnie a Szenátus Házszabályát és abból törölnie az időközben hatályukat vesztett cikkelyeket, megjelölve a hatályvesztés jogforrását, ahogyan ez más törvények esetében rendszerint megtörténik.)

 A bejegyzés itt véget is érhetne, s a történet nem érdemelne különösebb figyelmet, hiszen a politikai harc természetes része az, hogy a pártok tisztségeket akarnak szerezni, s ezt akkor is megpróbálják, ha nincs rá esélyük, hiszen az ilyen esetek politikailag akkor is kiaknázhatók. Keretet és hallgatóságot teremtenek a Demokrata Liberális Párt számára, hogy szapulják az ellenzék egyik vezetőjét, lazítják a Szociáldemokrata Párt egyébként sem erős kohézióját, elterelik a figyelmet az ország siralmas gazdasági és szociális helyzetéről stb. Mindezt értem és valamiképp természetesnek tartom. Amit nem értek az, hogy miért kell az RMDSZ-nek is felsorakoznia a Demokrata Liberális Párt mögé egy olyan háborúban, ami nem az övé (legalábbis ez derül ki Gyerkó László frakcióalelnök nyilatkozatából, amelyet az Antena 3 hírtelevízió közölt, bár nem kevésbé igaz, hogy Frunda György szenátor szerint a kérdésről a magyar honatyák csak a hétfői frakcióülés után döntenek). Geoană esetleges visszahívása után sem a Szövetség fogja megkapni a Szenátus elnöki tisztségét. Miért kompromittálja akkor magát az RMDSZ egy nyilvánvalóan törvényellenes és politikai hatalomkoncentrációt szolgáló kezdeményezés támogatásával? A koalíciós szolidaritás a kormányprogram végrehajtására kötelezi az RMDSZ-t és nem arra, hogy igazságtalan bozótharcokba is kövesse a Demokrata Liberális Pártot.

S.sz. Ígéret Ígérő Napok
1. A kisebbségi törvény elfogadása Emil Boc 117
2. A kórházak decentralizációja Cseke Attila 135

A hamburger-adót 5 napja kellett volna bevezetni.