Posts Tagged ‘Kelemen Hunor’

h1

A liba ára

november 24, 2013

Volt az RMDSZ 1996 november 28-án Bukarestben tartott SZKT-jának (egyébként az volt az egyetlen ilyen tanácskozás, amelyet a fővárosban tartottak) egy félig-meddig komikus pillanata. A vita arról szólt (akkor még volt vita az SZKT-ban), hogy belépjen-e a Szövetség a Ciorbea-kormányba és ha nem, akkor milyen feltételekkel. Amikor az úgynevezett radikális szárny (akkor még volt radikális szárny) – amelyik ellenezte a kormányba-lépést – elvesztette az erről szóló szavazást, akkor megpróbálván menteni a menthetőt, azt javasolták, hogy az RMDSZ döntse el (merthogy akkor még döntött is az SZKT) milyen minimális feltételek mellett lép be a kormányba (például öt szintű területi autonómia minden magyarnak vagy valami ilyesmi). Ekkor Markó Béla lépett az emelvényhez és egy rendkívül plasztikus hasonlattal igyekezett meggyőzni az SZKT tagjait (akkor még meg kellett győzni legalábbis a többséget) a radikális szárny javaslatának képtelenségéről. Mint mondta, ha piacra megyek és libát akarok eladni vagy venni, akkor igyekszem a vevővel vagy az eladóval a számomra legjobb árat kialkudni és ez csak akkor lehetséges, ha a partner (vevő, vagy eladó) nem tudja, hogy meddig vagyok hajlandó elmenni. Ha azonban eladás előtt kiírom az újságba, hogy mi az a legalacsonyabb ár, amelyért még eladom a libámat, hát az is bolond lenne, aki többet ajánlana. A szemléletes hasonlat meggyőzte a jelenlévőket, mert a testület nagy többséggel úgy döntött, hogy felhatalmaz egy tárgyalóküldöttséget a kormányba-lépés feltételeinek kialkudására, amelyeket majd egy későbbi SZKT-nak ratifikálni kell (akkor kezdte az SZKT utólag megerősíteni a korábban, szűk körben hozott döntéseket). Azóta az RMDSZ-szlengben „a liba ára” a politikai politikai megegyezések vagy kompromisszumok feltételeit jelenti, s az is bolond, aki azokat előre „kiírja az újságba”.

Ha a szombati, marosvásárhelyi SZKT-n elhangzott Kelemen-beszédet a fenti adoma ismeretében és összefüggésében elemezzük, akkor azt találjuk, hogy az RMDSZ elnöke nem zárta ki Tőkés felvételét a Szövetség EP-listájának egyik befutó helyére, viszont jelezte, hogy a liba ára nagyon magas lesz. Erre utal Kelemen Hunor beszédének ez a passzusa: „A jövő évi európai parlamenti választásokon a tulipán jele alatt és RMDSZ színekben kell indulnunk. Ez nem zárja ki a párbeszédet, nem zárja ki az együttműködést. Egyvalamit mégis kizár: nem engedünk a zsarolásnak és nem ígérünk befutó helyet olyan politikusoknak, akik a mi bizalmunkkal visszaéltek. Partnerséget ígérünk minden olyan személynek és szervezetnek, aki, és amely abban érdekelt, hogy ne a megosztást erősítse.” A szöveg értelmezéséből az derülhet ki, hogy Tőkésnek és a mögötte álló Fidesznek nem elég anyagi áldozatot hozni a jelöltségért, hanem valamiféle bűnbánatot is kellene gyakorolnia, no meg hűségesküt tennie, hogy az egységért fog munkálkodni.

Eddig a párhuzam az 1996-os és a mostani SZKT között. Van azonban a tizenhárom év előtti és mostani tanácskozás között legalább két lényeges különbség is. Akkor a kormányba lépésről az SZKT szavazott és nem elnöki kinyilatkozással dőlt el. Továbbá a határozatot a testület két lépcsőben hozta meg. Előbb elvi döntés született arról, hogy az RMDSZ vállalja a részvételt a kormányban, s azután szavaztak a liba áráról, azaz a feltételekről. Jelen esetben arról, hogy egy RMDSZ-en kívüli személyiség a Szövetség EP-listáján induljon (gondolom, hogy ez alapszabályzati, sőt párttörvényi aggályokat is felvet) senki sem döntött, márpedig addig a liba áráról értelmetlen alkudozni, amíg nem tudni pontosan, hogy eladó, illetve eladható-e az a liba. Maga Kelemen Hunor is szükségét érezte, hogy beszédében kitérjen az RMDSZ-en kívül állókkal történő esetleges összefogás elvi feltételeire és azt mondta, hogy nem enged a zsarolásnak és nem ígér befutó helyet azoknak, akik visszaéltek bizalmával. E kijelentését azonban rögtön árnyalta következő mondata, miszerint partnere lehet mindenki (tehát, akár Tőkés is), aki abban érdekelt, hogy ne a megosztást erősítse. Ez az álláspont viszont jogilag nehezen értelmezhető. Az RMDSZ elnöke ugyanis egyértelműen kijelentette, hogy a Szövetség „a tulipán jele alatt”, tehát egyedül és nem koalícióban kíván indulni az EP-választásokon. Ebben az esetben viszont nem látni, hogy milyen együttműködést, partnerséget tud ajánlani az RMDSZ a Szövetségen kívül álló személyeknek és szervezeteknek?

Mielőtt nehéz alkudozásba fognának a liba áráról, előbb ezt a kérdést kellene tisztázni.

Reklámok
h1

Tovább sumákolnak

január 13, 2012

Azt olvasom az Agerpres hírügynökség tegnapi jelentésében, hogy Kelemen Hunor az RMDSZ elnökségének tegnapi, kolozsvári ülése után kijelentette, hogy a Szövetség nem támogatja az új egészségügyi törvény tervezetének felelősségvállalás révén történő elfogadását. Az elkövetkező időszakban Dr. Ritli László egészségügyi miniszter nyilvános szakmai konzultációkat fog folytatni a jogszabályról az egész országban és az RMDSZ majd ennek nyomán alakítja ki testületi véleményét a jogszabály tervezetéről.

Ha nem ismerném a kialakult helyzetet, s nem rendelkeznék bizonyos háttér-információkkal, akkor azt is mondhatnám, hogy igazán kár volt a magas elnökség tagjait Kolozsvárra citálni, drága idejüket vesztegetni azért, hogy döntést hozzanak a világ legtermészetesebb dolgáról, nevezetesen arról, hogy a törvényeket parlamenti vita után fogadják el és nem kormányzati felelősségvállalással. Aki nem ismeri a romániai törvénykezést, e hír alapján arra is gondolhat, hogy kis hazánk alkotmánya szerint a rendes törvénykezési út a felelősségvállalás és a kormány csak rendkívüli és indokolt esetekben tekinthet el ettől, ezért volt szükség arra, hogy az egyik kormánypárt magas szintű politikai döntést hozzon egy ügyrendi kérdésben.

A honi valóság ismeretében persze tudjuk, hogy miről van szó. Az RMDSZ tudja, hogy a törvény rossz. Tisztában van azzal, hogy közeli időpontban történő életbeléptetése – a vizitdíjjal súlyosbítva – a lehető legkomolyabban veszélyezteti a Szövetség bejutását a parlamentbe, ezért időhúzásra játszik. Egy ilyen vitatott törvény parlamenti vitája – különösen a választás évében – megjósolhatóan elhúzódik, a törvény elfogadása előtt az ország belefut a választási kampányba, amikor a törvényhozás már nem ülésezik, a politikusok hegyek között, völgyek között kanyarognak a szavazatokért, kinek lesz már akkor ideje, kedve és energiája egy ilyen törvény parlamenti vitájához. Az RMDSZ azonban sumákol, nem meri nyíltan kimondani azt amit gondol, nevezetesen, hogy ez az államfő által szorgalmazott törvény neki nem jó, vissza kell utasítani.

Az RMDSZ ugyanakkor farizeus is. Több szempontból is. Egyrészt azért, mert választói nem azt várták tőle, hogy egy ügyrendi kérdésben határozzon, hanem azt, hogy végre tisztán és egyértelműen kijelentse: vállalja a politikai felelősséget ezért a törvénytervezetért vagy sem. Másrészt azért, mert úgy tesz, mintha az, hogy a kormány felelősséget vállal-e a törvényért kizárólag tőle függne. Ha ugyanis Emil Boc utasítást kap a felelősségvállalásra, az mukk nélkül megteszi, akár tetszik ez a kormány magyar minisztereinek, akár nem. Arról Kelemen Hunor semmit nem mondott, hogy amennyiben a kormány mégis felelősséget vállalna a törvénytervezetért, akkor mi történik. Netán kilép az RMDSZ a koalícióból és csatlakozik az ellenzék bizalmatlansági indítványához megbuktatván a kormányt? Ugyan már, hiszen ugyancsak Kelemen Hunor néhány nappal korábban megerősítette, hogy az RMDSZ minden vita dacára marad a Demokrata Liberális Párt oldalán és kormányoz a választásokig. Akkor milyen következménye lehet annak, ha az RMDSZ nem támogatja a felelősségvállalást? Abszolúte semmi. Harmadrészt pedig azért is farizeus az RMDSZ, mert úgy tesz, mintha a törvénytervezettel szembeni álláspontjuk kialakításához további szakmai egyeztetésekre lenne szükség. Különösen Raed Arafat lemondása után már a vak számára is világos, hogy ennek a törvénytervezetnek a támogatása vagy a bírálata már nem szakmai, hanem politikai kérdés. Szinte megalázó dolog egy olyan kiváló szakembert, mint Dr. Ritli Lászlót országjárásra küldeni, amikor ez a kérdés már rég túlnőtt rajta, itt politikai állásfoglalást kellett volna felvállalni és ez a magas Elnökség dolga lenne, merthogy azt már megszokhattuk, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsát már rég nem kérdezik meg semmiről, azok legfeljebb a szövetségi házmester kinevezésében élhetik ki politikai döntéshozói ambícióikat.

h1

Zsebre vágott szavazataink

március 19, 2011

Nem eléggé elítélhető módon, az elmúlt héten esett fajsúlyos politikai események elemzése helyett egy könnyedebb – és minden bizonnyal következmények nélkül maradó – eset ragadta meg a figyelmemet. Sajtóhírek szerint Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke megrótta Verestóy Attila szenátort, mert a múlt szerdai bizalmatlansági indítványon szavazott. Ezt nem lett volna szabad megtennie, mert a Szövetség elnöke korábban bejelentette, hogy a magyar képviselők és szenátorok jelen lesznek a bizalmatlansági indítvány vitáján, de nem szavaznak. Hiába védekezett a szenátor azzal, hogy háznagyként nem tudta nem átvenni a szavazó-golyókat, mert ő osztotta szét őket és ezért volt kénytelen bedobni az urnába, de a kormány mellett és a bizalmatlansági indítvány ellen voksolt, azt az eligazítást kapta, hogy legközelebb tegye a zsebébe és vigye haza a golyókat.

Eddig a hír, ami akár megmosolyogtató is lehetne, ha nem lenne tökéletes látlelete annak a demokrácia-deficitnek, amely politikai életünket jellemzi. Nem, nem arra gondolok, hogy Kelemen Hunor a „kincstári” golyók „megsuvasztására” biztat egy szenátort. A politikai utasításra elkövetett lopásnak vannak sokkal súlyosabb esetei is ebben az országban, a független bíróság ebben az esetben valószínűleg megállapítaná, hogy a golyóbisok meglovasítása nem bír semmilyen társadalmi veszélyességgel.

A sokkal veszélyesebb része ennek a történetnek, arra a taktikára vonatkozik, amellyel a kormánypárt – alkotmány- és törvénysértően – ellenőrzi saját és koalíciós partnerei honatyáinak a szavazatát és amely immár oly mértékben vált állandó gyakorlattá, hogy az attól való eltérést – még indokolt esetekben is – legalábbis verbális szankció követi. A titkos szavazástól való tartózkodásnak ugyanis egyetlen célja az, hogy azonosítani lehessen azokat a képviselőket és szenátorokat, akik szavaznak és ezt vélhetően azért teszik, hogy támogassák a bizalmatlansági indítványt. Ennek egyébként épp szerdán bizonyságát is adta a vezető kormánypárt, amelyik kizárta soraiból Mircia Giurgiu képviselőt azt követően, hogy volt bátorsága szavazni a bizalmatlansági indítványról (ehhez képest Verestóy olcsón megúszta).

Az alaptörvény 69-ik cikkelye szerint a képviselők és a szenátorok, a nép szolgálatában állnak. Bármilyen kötelező mandátum semmis. Ehhez a 72-es cikkely még hozzáteszi, hogy a honatyákat nem lehet felelősségre vonni a véleményükért vagy a szavazataikért. A két ház együttes üléseinek házszabálya a 34-ik cikkelyben úgy rendelkezik, hogy a kormány beiktatására és a bizalmatlansági indítványra vonatkozó szavazás titkos. Mindezekből világosan kitetszik, hogy egy képviselőnek vagy szenátornak nem lehet megtiltani, hogy szavazzon. Az olyan döntés pedig, hogy egyik vagy másik frakció testületileg távol marad a szavazástól semmis, következésképp felelősségre sem lehet vonni senkit, aki egy ilyen utasítást megszeg.

A hivatkozott jogszabályok száraz szövege voltaképp a lelkiismereti szabadság garanciáját jelenti. Ennek az alapvető emberi jognak a megsértése önmagában is súlyos cselekedet. Halmozottan súlyos azonban akkor, ha épp azokkal szemben követik el, akiknek feladatuk lenne választóik akaratának érvényesítése és – ha lenne alkotmánybíróság ebben az országban – akkor minden bizonnyal szankcionálná is ezt a gyakorlatot. A szavazás megtiltása – a szankció kilátásba helyezése vagy a kizárás szintén ebbe a kategóriába tartozik – jelen esetben nem csak a képviselőt és szenátort, hanem az őket megválasztó állampolgárokat is sújtja, akiknek akarata nem nyilvánulhat meg az ország törvényhozásában.

Az, hogy az államfő kormányőrségének szerepét játszó Demokrata Liberális Párt kiötlött egy ilyen külvárosi ihletésű stiklit a demokratikus vélemény-nyilvánítás cenzúrájára, aligha lep meg bárkit is. De, hogy az RMDSZ kritikátlanul átvegye ezt a gyakorlatot, s még – elismerem, kedélyes formában, de – meg is büntesse a renitenseket már komoly aggodalomra ad okot a Szövetség demokratikus elkötelezettségét illetően.

h1

A parlamenti “magyar bérlet” ára

április 27, 2010

Ioan Oltean, a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) alelnöke az Alkotmány felülvizsgálata kapcsán a minap arról beszélt, hogy elképzelhetőnek tartaná meghatározott számú parlamenti képviselet elkülönítését a magyar kisebbség számára. Ez sajátos megoldás lenne a többi nemzeti kisebbségnek szinte hivatalból kijáró egy parlamenti képviselői hely fenntartásához képest, hiszen – mint mondotta – az RMDSZ politikai párt. Cserében, az RMDSZ támogatná Traian Băsescu államfőnek a kormány révén benyújtott javaslatait az alaptörvény módosítására, amellyel szemben viszont a Szövetségnek számottevő fenntartásai vannak, különösen az egykamarás parlamentre való áttérés kérdésében. Kelemen Hunor, az RMDSZ volt államfőjelöltje érdekesnek és megfontolásra alkalmasnak tekinti kormánypárti képviselőtársa javaslatát. A politikus hozzátette, hogy a Ioan Oltean által felvetett gondolat nem újkeletű, az ajánlat már többször felmerült. Azt hiszem, hogy ennek a kérdésnek olyan jogi és politikai vonatkozásai vannak, amelyek messze túlmutatnak egy a parlamenti padsorokban szokásos és szükséges háttéralku vagy mégoly természetes kompromisszum keretein, ezért megéri az alaposabb vizsgálatot. Ha ugyanis a romániai magyarság számára elkülönítenének – teszem azt – huszonegy parlamenti helyet (ennyi lenne a háromszáz tagúra zsugorodó törvényhozás hét százaléka), akkor ez egyben azt is jelentené, hogy ezeket a helyeket az egyéni választókerületeken felül adnák, hiszen nem lehet egy régió nem magyar lakosait megfosztani a megválaszthatóság jogától, képtelenség lenne kijelölni olyan választókerületeket, ahol csak a magyarok nyerhetnek. Ezáltal bizonytalanná válna a magyar képviselők területi legitimitása, de ez a kisebbik baj, ahhoz képest, hogy a magyar lakosság nem érezné motiváltnak magát abban, hogy az RMDSZ-re szavazzon, hiszen ők úgyis megkapják a huszonegy parlamenti mandátumukat, ha egyetlen szavazatot sem szereznek, többet pedig akkor sem kaphatnának, ha az ország minden lakosa rájuk szavaz. Nagy valószínűséggel ilyen helyzetben a romániai magyarok szemében delegitimálódna a magyar parlamenti képviselet, és vagy nem mennének el szavazni, vagy pedig a választásokon a második opciójukat érvényesítenék (lehet, hogy az Erdélyben népszerű PD-L politikusa épp erre spekulált javaslatával). Az alapvető gond ezzel a javaslattal az, hogy épp a parlamenti választás lényegét, a képviselet jogát vonná meg, pontosabban tenné áttételessé és megfoghatatlanná a magyar lakosság számára. Azért, mert a huszonegy képviselő kijelölése ebben az esetben a romániai magyar érdekképviseletre hárulna (amely lehet kizárólagosan az RMDSZ, vagy lehet az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, esetleg más „összmagyar” testület). Anélkül, hogy a magyar szervezetek belső demokráciáját és legitimitását megkérdőjelezném (bár e tekintetben is vannak kételyeim), fel kell tenni a kérdést, hogy mi történik akkor, ha egyszer (valamikor, a távoli jövőben) a magyar érdekképviselet megszűnik, vagy pedig beolvad egy román pártba, esetleg annak informális, de teljes befolyása alá kerül? Ki fogja akkor összeállítani a képviselők listáját? Másfelől megvizsgálandó a javasolt szabályozás ára is. Vagyis a băsescui alkotmánytervezet teljes támogatása, amely egyértelműen egy erős elnöki hatalom és egy gyenge parlament irányába mozdítaná el az országot. Nem hunyhatunk szemet afölött, hogy az olyan rendelkezéseknek, mint a parlament feloszlathatósága abban az esetben, ha nem „fogad szót” a népszavazás eredményének, illetve az elnök azon jogköre, hogy visszahívhasson minisztereket; a parlamentnek előírt szoros határidők bevezetése, miközben az elnök korlátlan ideig szabotálhatja alkotmányos kötelezettségeinek a teljesítését – mindez súlyos demokrácia-deficitről árulkodik. Egyszóval az RMDSZ-nek azt ajánlják, hogy saját biztonsága érdekében támogassa egy olyan Alkotmány megszavazását, amely az egész ország biztonságát és demokratikus berendezkedését veszélyezteti. Mintha a magyarok szabadok lehetnének egy olyan országban, ahol – az államfőt kivéve – senki sem szabad!