Posts Tagged ‘taxi’

h1

Jurnal SMILA nr. 75 Petrică şi corbul

szeptember 4, 2016

 

Dumitru Netrebcu s-a uitat la ceas. Ceasul de quartz ieftin, dar de încredere, de marcă Casio arăta cinci fără un sfert. Mai avea o oră şi jumătate până la plecarea trenului. E în regulă – gândea Netrebcu – şi şi-a scos telefonul mobil ca să apeleze operatorul Über pentru că acesta să trimite o maşină după el, cu care să meargă la gară. De când Netrebcu a descoperit cu un an în urmă Überul, în Bucureşti nu mai apela la alt mijloc de transport, cu excepţia autobuzului, cu care mergea în fiecare zi la serviciu, la Institutul Naţional de Lingvistică. De taximetrişti s-a săturat. Deşi pe cei care voiau să-i înşele, l-a mirosit imediat, nici pe ceilalţi nu-i agrea. Veneau în pantaloni scurţi, miroseau a transpiraţie, ascultau manele, sau caterincă ieftină pe la posturi de radio comerciale pline cu trivialităţi şi poante ordinare, eventual pe tot parcursul călătoriei vorbeu cu colegii, ori prietenele lor presărând discuţia cu înjurături. Vara – ca şi acuma – lăsau geamurile jos, iar curentul aproape că ducea capul lui Netrebcu afară pe geam, ochii şi gura lui se umpleau cu praf, iar la sfârşitul cursei şoferul făcea mutre, dacă primea numai un leu sau doi de bacşiş. Maşinile folosite de Über însă sunt dotate cu aparat de aer condiţionat, sunt curate, şoferii sunt politicoşi, el poate să aleagă postul de radio (Netrebcu de obicei optează pentru Radio România Cultural sau Muzical), nu trebuie pierdut timpul cu plata, firma retrage automat costul călătoriei din contul bancar al clientului, iar bacşiş nu există, asta fiind politica comercială a firmei. Netrebcu a întârziat un pic lansarea comenzii. Cu degetul arătător scria cercuri deasupra ecranului telefonului. Îi crea o plăcere gândul, că în momentul în care va atinge câmpul pe ecran pe care scrie „comanda Über” va începe concediul lui. Osteneala lui de un an va fi răsplătită cu o călătorie de două săptămâni. Mai întâi va merge cu trenul la Budapesta, iar după câteva zile va zbura cu o cursă low cost pe plaiurile mirifice ale Andaluziei. Va petrece cinci zile în Malaga, unde va vizita celebra catedrala, fortăreaţa Alcazaba, castelul Gibralforo, muzeul Picasso, se va plimba cu vaporul pe lângă Costa del Sol şi bineînţeles, va gusta vinul de Malaga. Nu în ultimul rând va aprofunda cunoştinţeţe sale de limbă spaniolă, limbă care – pe lângă italiana – era domeniul de cercetare a lui. Biletele sunt cumpărate, hotelurile rezervate (şi plătite, pentru că aşa au fost un pic mai ieftine). La vârsta de cincizeci de ani Netrebcu nu mai lăsa nimic pe voia întâmplării, a detestat neplăcerile şi a apreciat comfortul şi siguranţa. Odată cu atingerea ecranului se va dezlipi de lumea agitată şi agitantă a Bucureştiului, de neplăcerile zilnice, de şeful lui tâmpit, de vecina de la bloc cu rânjetul etern pe gură şi mereu curioasă. Valiza lui nu prea mare a aşezat deja lângă uşa de intrare, totul era pregătit pentru o călătorie care îl va îmbogăţi cu amintiri pentru tot restul vieţii. Şi atunci Netrebcu a atins ecranul.

hálókocsi

În loc de poziţionarea pe hartă a solicitantului, cu care Netrebcu a fost obişnuit, pe ecran a apărut un mesaj în engleză care îl anunţa că aparatul nu a reuşit să stabilească legătura cu serverul şi să repete apelul mai târziu, când un şofer Über vine după el cu plăcere. Ce dracu mai e şi ăsta? Netrebcu a încercat din nou, rezultatul a fost acelaş. S-a gândit că poate telefonul lui are o problemă. A stins şi a repornit aparatul. Nici o schimbare. Nu mai este încotro – s-a gândit – trebuie chemat un taxi. Douăzeci de minute încerca să sune la diferite firme de taximetrie, dar ori nu a fost primit apelul lui, ori după câteva minute – timp în care trebuia să asculte o muzică tâmpă şi nişte reclame imbecile – a fost anunţat că firma nu are maşini în zonă şi să revine mai târziu. Netrebcu a transpirat. Peste o oră va pleca trenul. Putea să ajungă la gară şi cu tramvaiul, dar acela venea rar, şi trebuia să schimbe la un moment dat. În plus nu avea nici bilet (mai precis cartela magnetică reâncărcabilă pe post de bilet) şi nici nu avea posibilitatea să cumpere în zonă.

A coborât în stradă în speranţa că va găsi un taxi liber pe bulevardul circulat prin apropiere. Afară erau 40 de grade. Netrebcu era aproape de un accident vascular provocat de căldura şi nervi. Deşi maşini de taxi treceau des pe acolo, ori erau ocupate, ori nici nu se opreau. S-a întâmplat că – stând contra luminii puternice – nu a observat taximetre libere care treceau pe lângă el. Au trecut vreo douăzeci de minute, când suna telefonul. Credea că o dispeceră mai conştiincioasă l-a sunat că a găsit o maşină, dar nu. A fost chemat de la serviciu în legătură cu ceva raport. Totul a fost o neânţelegere, dar până când a clarificat, au mai trecut încă cinci minute în care trei maşini libere au trecut pe lângă el. Ştia că dacă nu va pleca în câteva minute, va pierde trenul. A făcut semne disperate în continuu, indiferent dacă vedea maşini sau nu. Când era pe punctul să renunţe a frânat lângă el un taxi. Un şofer în tricou, cu tatuaje pe ambele braţe se uita la el suspicios după volan.

  • Unde te duci?

  • La gară.

  • Acolo nu mă duc.

  • Pierd trenul omule. Fii bun şi du-mă. Îţi dau tariful dublu.

    Şoferul medita câtva timp la ofertă, după care – ca şi un rege care exercită o clemenţă faţă de cel condamnat la decapitare – a deschis uşile cu deschizătorul central a maşinii. (sau al maşinii, niciodată nu ştiu dacă articolul hotărât se raportează la deschizător, sau la maşină, ehh, nu contează, oricum, a trecut ziua limbii române n.a.).

  • Nu e prăfuită geanta ta?

  • Nu. Încă e nou.

  • Numai de aia întreb că şi nu de mult s-a băgat un tip cu nişte sacoşe noroioase, iar eu a trebuit să curăţ după el mizeria. N-a valorat atâta toată cursa. Dar eu, prostul care sunt îl iau pe toţi nenorociţii, ca şi pe matale. Ăsta, că am eu inimă mare… Asta mă va duce pe mine la dezastru, mi-a spus mie şi mama să se odihnească în pace acolo unde este: Petrică, pe tine inima ta mare o să te bage în mormânt. Că tu ajuţi pe toată lumea, dar cu tine cine se ocupă; Nimeni. Vai, ce mare dreptate a avut săraca… numai amu văd cât de mare dreptate a avut. Daşe să fac, aşe sunt eu. Aşe samatiran milostiv, care îl ajută şi pe duşmani, în loc să-i dea una peste obraz. Că pe mine – aşa să mă crezi domle – în viaţa asta nimeni nu m-a ajutat. Cât am realizat – nu mult – am făcut uite cu mâinile ăsta ale mele două. Petrică tocmai a vrut să-i arate cele două mâini cu care nu a realizat mult, dar, totuşi, când dintr-odată a lăsat braţul tatuat pe claxon şi a claxonat în continuu, scoţând capul pe geam şi urlând la un alt şofer. „Un-te bagi, măi gunoiule?! Un-te bagi? Ţarăt io imediat unte so te bagi, măi nesimţitule.” Şoferii ăştia din Bucureşti sunt nesimţiţi. Eu i-aş lua carnetula tăţi ăştia. D-aia sunt accidente ăsta multe că tăţi se bag, nu acordă preroritate. D-apoi nu spun, când omul grăbeşte, ca şi acum eu ca domnus-ajungă la tren, atunci mai fac şi io, dar civilizat. Scot mâna frumos, după care mulţumesc cu luminile, că io-s sărac, da ştiu ce-i aia cinste, că pe mine mama săraca să se odihnească în pace acolo unde este aşa m-a învăţat: Petrică, sufleţelule, învaţă te să te porţi frumos că aşa-i frumos şi în familia noastră aşa se obişnuieşte. No, iacătă am şi ajuns. 45 de lei. Deşi suma asta era de trei ori cât unu normal, Netrebcu de data asta nu s-a tocmit. A scos o bancnotă de 50 de lei, a dat lui Petrică cel cuviincios şi fără să aştepte restul a fugit la tren.A avut noroc. A reuşit să urce pe tren înainte ca acesta să plece din gară, este adevărat că s-a căţărat după conductorul gras lângă care greu a putut să se strecoare pe coridorul îngust. Noroc, că a cumpărat bilet la vagon de dormit în regim „single” aşa că nu trebuia să suporte pe altcineva până la Budapesta. A găsit compartimentul. A aruncat valiza jos şi s-a prăbuşit pe pat. Dintr-odată aude ceva ciocănituri. Prima dată a crezut că a venit conductorul gras după bilete, dar zgomotul venea din altă parte.Cine ciocăneşte, ce ciocăneşte. Un corb negru…” (fragment din poezia lui Arany János: Mátyás anyja / Mama lui Matei Corvin). Chiar aşa. La propriu. Corbul mânca ceva pe podul compartimentului. Netrebcu nu a avut timp să se sperie, că pasărea s-a speriat mai repede şi a zburat lovind pe Netrebcu. Corbul căuta ieşirea, dar totdeauna a greşit geamul. Netrebcu a fugit pe coridor şi a spus revoltat conductorului că este un corb în compartiment. A intrat pe geam. Puneţi-o liniştit afară, că sigur nu are bilet. Hehe… – conductorul. Glumeţ mai sunteţi, dar cum se poate să intre păsări în tren – Netrebcu. Nu eu sunt de vină. Dacă nu deschid geamul, spuneţi că este cald – conductorul.Netrebcu împreună cu conductorul l-au prins cumva pe corbul şi au scos pe geam. Înainte însă corbul a pişcat mâna lui Netrebcu, din care curgea sânge. Desigul cutie cu trusă de prim ajutor nu era pe tren (Netrebcu şi-a amintit că înainte de ’89 exista aşa ceva). Netrebcu apăsa batiste de hârtie pe rană. Şi-a scos din geamantan cartea lui Miguel Sánchez-Ostiz, un scriitor spaniol contemporan, carte pe care a comandat-o de pe net şi i-a fost livrat doar cu o zi înainte să plece. S-a tolănit pe pat. În sfârşit poate să citească. Netrebcu se chelea, aşa că a simţit clar că ceva pastă umedă s-a lipit de cap. S-a uitat mai bine. Nici o îndoială. Corbul s-a căcat pe perna lui şi el neatent s-a murdărit. Şi-a tras la o parte, nu a reclamat, a şters (trimitere la o altă poezie a lui Arany János: Epilógus / Epilog). Conductorul nu a putut să ofere altă pernă, însă a avut noroc că perna pe patul care era deasupra, nu s-a murdărit, aşa că a schimbat cu perna lui.

    Dintr-o dată şi-a amintit că nu a avut timp să cumpere apă minerală. A ştiut din experienţă că în vagoane de dormit se poate achiziţiona apă minerală, e drept la un preţ mai piperat, dar ce mai contează. L-a deranjat şi a treia oară pe conductor, care a fost vizibil iritat. Apă minerală nu este – conductor. Atunci ceva răcoritoare – Netrebcu. Nu este – conductorul. Bere? – Netrebcu. Nici bere nu este. Dar atunci ce este? – Netrebcu. Nu este nimic. Mulţumiţi lui tata Ponta! – conductorul. Scuze, dar ce treabă are Ponta – bănuiesc că vorbiţi de fostul prim ministru – cu apa minerală? – Netrebcu. Cum? Dar nu el a întrodus bonul fiscal? – conductorul.

    Netrebcu s-a dus înapoi în compartiment. Şi-a priceput mai târziu că ce a spus conductorul. Dacă nu poate comercializa la negru băuturile, atunci nici nu se ocupă cu vânzarea acestora. Clar, ca bună ziua. Din chiuveta din compartiment şi-a umezit un pic buzele. Deasupra robinetului scria în nemţeşte (vagonul era achiziţionat din fosta RDG în 1964) că apa nu este bun pentru consum) şi s-a culcat înapoi lâţngă Miguel Sánchez-Ostiz. Nu a citit mult. A adormit repede cu hainele pe el, aşa cum s-a urcat în tren. În vis a fost la concert în Sala Radio. A ascultat împreună cu Miguel Sánchez-Ostiz în interpretarea orchestrei simfonice a radioului public piesa lui preferată din copilărie. Povestea simfonică a lui Prokofiev: Petrică şi corbul.

Reklámok
h1

Petrică és a holló

szeptember 4, 2016

Vacaki Szabolcs az órájára nézett. A Casio márkájú, filléres (de azért megbízható) kvarcóra háromnegyed ötöt mutatott. Még másfél órája volt a vonat indulásáig. Rendben – gondolta Vacaki – és elővette a telefonját, hogy hívja az Über nevű szolgáltatót, küldjön érte egy autót, amelyik kiviszi az állomásra. Vacaki azóta, hogy egy évvel korábban felfedezte az Übert, Bukarestben – az autóbuszt leszámítva, amellyel reggelenként bement a munkahelyére, az Országos Nyelvtudományi Intézetbe, s délután hazament onnan – már csak ezzel közlekedett. A taxisofőröket megutálta. Bár a nyerészkedőket, zugtaxisokat könnyen ki tudta szűrni, a többieket sem szerette. Rövidnadrágosan, izzadtságszagúan érkeznek, manelét vagy ordenáré kereskedelmi rádiókat hallgatnak, amelyekből csak úgy dőlnek a gusztustalan, triviális poénok, vagy végig telefonon beszélgetnek a kollégáikkal, barátnőikkel, gyakran káromkodásokkal fűszerezve a társalgást, ilyenkor nyáron a hőséget enyhítendő leengedik a kocsi összes ablakát, s az ő fejét majd kiviszi a huzat, szeme, szája megtelik porral, s a fuvar végén rendszerint keveslik az egy-két lejes borravalót. Ezzel szemben az Über kocsijai légkondícionáló berendezéssel vannak ellátva, a járművek tiszták, a sofőrök udvariasak, ő választhatja ki a rádióadót és nem kell a fizetéssel bajlódni, a fuvardíjat a cég egyenesen a bankszámláról vonja le, borravaló pedig nincs, ez az Über kereskedelmi politikája.

hálókocsi

Vacaki késleltette kissé a rendelés elindítását, mutatóujjával körözött a telefon képernyője fölött. Élvezte, hogy amint megérinti az „Über igénylése” feliratú mezőt kezdetét veszi a szabadsága. Egy évi munka fáradalmait egy kéthetes utazással fogja kipihenni. Előbb vonattal megy Budapestre, ott tölt néhány napot, onnan pedig egy fapados járattal egyenesen Andalúzia lankás tájaira, Malagába érkezik majd, ahol öt napot tölt, megnézi a híres katedrálist, az Alcazaba erődöt, a Gibralforo kastélyt, a Picasso múzeumot, sétahajózik a Costa del Sol mentén, no és persze megkóstolja a különleges malagai borokat. Nem mellesleg jobban elmélyíti a spanyol nyelvismeretét, a spanyol ugyanis – az olasz mellett – Vacaki szakterülete. Jegyek megvéve, a szállodák lefoglalva és előre kifizetve (így olcsóbb volt valamivel a foglalás). Vacaki ugyanis ötvenéves korára már nem szeretett semmit a véletlenre bízni, utálta a kellemetlenségeket és megszerette a kényelmet, a biztonságot. A képernyő megérintésével két hétre elszakad Bukarest zaklatott és zaklató világától, a napi bosszúságoktól, a hülye főnökétől, a folyton vigyorgó és kíváncsiskodó szomszédasszonyától és végre átadhatja magát az élvezeteinek. Nem túl méretes bőröndjét már korábban a bejárati ajtó mellé helyezte, minden elő volt tehát készítve egy életre szóló élménnyel kecsegtető utazáshoz. És akkor Vacaki ünnepélyesen megérintette a képernyőt. A szokásos helyazonosítás helyett azonban egy angol nyelvű üzenet jelent meg a telefon kijelzőjén, amely azt közölte Vacakival, hogy a készüléknek sajnos nem sikerült kapcsolatba lépnie a szerverrel, s arra biztatta, hogy próbálkozzon később és akkor az Über sofőrje örömmel megy majd érte. Mi a fene ez? Vacaki újrapróbálkozott, de az eredmény ugyanaz maradt. Hátha a készülékével van valami gond. Kikapcsolta, majd újraindította a telefont. Semmi változás. Nincs más hátra – gondolta – taxit kell hívni. Mintegy húsz percig hívogatta a különböző taxivállalatokat. Vagy nem is fogadták a hívást, vagy néhány perc után azt mondták, hogy sajnos nincs a közelben kocsijuk, próbálkozzék később. Vacaki leizzadt. Egy óra múlva indul a vonata. Elvben villamossal is eljuthatna az állomásra, de azok nagyon ritkán járnak és egy forgalmas csomóponton át kellene szállnia egy másik járatra (ráadásul jegye, pontosabban a jegy helyett használt mágneses kártyája sem volt és a közelben nem is tudott volna ilyet beszerezni). Lement a harmadik emeleti tömbházlakásából az utcára, hátha fog egy taxit a közelében lévő forgalmas sugárúton. Vacaki a 40 fokos hőségtől és az idegességtől majdnem hőgutát kapott. Bár taxik elég gyakran futottak arrafelé, vagy már foglaltak voltak, vagy egyszerűen meg sem álltak, hiába integetett nekik. Az is előfordult, hogy ellenfényben állva nem vette észre a mellette elhajtó üres taxikat. Már húsz perce állt a sugárút sarkán, amikor szólt a telefonja. Felvette – azt remélte, hogy valamelyik taxis cég lelkiismeretesebb diszpécsernője hívta vissza – de az intézetből telefonáltak, valamilyen jelentés miatt. Félreértésről volt szó, de mire tisztázta, eltelt még öt perc, s közben három üres taxi futott el mellette. Ha perceken belül nem indul el, akkor lekési a vonatot. Kétségbeesetten integetett most már egyvégtében, akár látott taxit, akár nem. Már-már feladta, amikor egy kocsi hirtelen fékezett mellette. A tetovált, atlétatrikós sofőr gyanakvóan nézett ki a volán mögül.

  • Hova mész?
  • Az állomásra.
  • Oda nem megyek.
  • Jóember ne hagyj itt, elkésem a vonatot. Kifizetem a tarifa dupláját.

A sofőr ezen elmélázott egy ideig, majd mintha kegyet gyakorolna a központi zárral kinyitotta az ajtókat.

  • Nem poros a táskád?
  • Nem. Még új.
  • Csak azért, mert a múltkor is beült nekem egy manus a sáros utazótáskájával, osztán kefélhettem utána a mocskot. Nem ért annyit az egész fuvat. De én vagyok a hülye, mert felveszek minden szerencsétlent, mint magát is. Hiába, ez az én nagy szívem… Ez visz éngem a pusztulásba, má’ az anyám is megmondta, Isten nyugosztalja szegényt ott ahol van. Petrică téged a jó szíved fog a sírba vinni egyszer. Mer’ te mindenkin segítesz, de veled ki törődik? Senki. Jaj, de igaza vót szegénynek… csak most látom, hogy milyen igaza vót. De micsináljak, én már ilyen vagyok. Ilyen samatiránus. Aki még az ellensígin is csak segít, ahelyett, hogy jól pofán verné. Mer’ éngem – úgy higgye el nekem uram – ebbe az íletbe még soha senki nem segített. Amire vittem – nem sokra – azt mind én kellett előteremtsem magamnak, a két kezem munkájával…- Petrică épp meg akarta mutatni Vacakinak mind a két kezét, amelyeknek a munkájával eddig nem sokra, de vitte, amikor a bal karjával hirtelen rákönyökölt a dudára és egyvégtében tülkölt, közben pedig kidugva a fejét a nyitott ablakon, kiabált: Hova bújsz, te szemétláda, hova bújsz? Majd én mingyáá’ megmutatom neked, hogy hova bújjáá’! Ezek a bukaresti sofőrök olyan pofátlanok. Én az ilyennek elvenném a könyvit mindnek. Azír van ez a sok baleset, mer’ csak mennek pofátlanul, bújnak be, nem adnak elsőbbsíget. Há’ nem mondom, mikor siet az ember, mint én is most, hogy kiírjen az úr az állomásra, hamán felvettem, akkor néha én is, de civilizáltan. Kinyútom a kezem előre, utána megköszönöm lámpával, mer én szegíny vagyok, de tudom, hogy mi a tisztessíg, mer’ éngem úgy nevelt szegény anyám, hogy az Isten nyugtassa ott ahun van… mindig azt mondta, Petrică tanulj meg lelkem viselkedni, mer‘ az úgy szép, a mi családunkba ez a szokás. No máá’ meg is érkeztünk. 45 lej.Bár ez a szokásos fuvardíjnak nem a kétszerese, hanem a háromszorosa volt, Vacaki ezúttal nem vitatkozott, odaadott egy ötvenest az illemtudó Petricának és a visszajárót meg sem várva rohant a vonatához.Szerencséje volt még épp feljutott a szerelvényre indulás előtt, igaz, a kövér jegykezelő után tudott csak felszállni, aki mellett a szűk folyosón alig lehetett elmenni. Még szerencse, hogy magánfülkét fizetett ki, így nem kell Budapestig elviselnie egy ugyanilyen bőbeszédű atyafit. Végre megtalálta a fülkét. Ledobta a bőröndöt és leroskadt az ágyra. Hirtelen kopogást hallott. Először azt hitte, hogy a kalauz jött a jegyért, már kutatni is kezdett a tárcájában, de a kopogás más irányból jött.Ki kopog? Mi kopog? Egy fekete holló. A szó szoros értelmében. Levél nem volt nála, hanem a kocsi padlójáról szedegetett fel valamit. Vacakinak megrémülni sem volt ideje, a holló ugyanis előbb ijedt meg és nekirepült. A madár a nyitott ablakot kereste, de minduntalan elvétette. Vacaki kiszaladt a folyosóra, s mondja a kövér kalauznak, hogy egy holló van a fülkéban. Biztosan az ablakon jött be, tegye csak ki nyugodtan, biztos nincs jegye he, he. – a kalauz. Vicces, de mégis hogyan engedhetnek be madarakat a vonatba? – Vacaki. Nem én vagyok a hibás, ha nem nyitom ki az ablakot, akkor meg az a bajuk, hogy meleg van – kalauz. Vacaki a kalauzzal együtt nagy nehezen megfogta a madarat, amelyet kituszkolt az ablakon, a holló azonban előbb megcsípte, szivárgott a vér Vacaki kézfejéből. Persze, az elsősegély-nyújtáshoz szükséges doboz hiányzott a vonatból (pedig ’89 előtt még volt ilyesmi a hálókocsikon), Vacaki papír-zsebkendőket szorított a kezére. Elővette bőröndjéből Miguel Sánchez-Ostiz kortárs spanyol író egyik könyvét, amelyet az interneten rendelt és csak utazása előtti napon kapott meg. Elheveredett az ágyon. Végre olvashat. Vacaki már kopaszodott, így tisztán érezte, hogy valami nedves, krémszerű kenőcs ragadt a fejére. Odanézett. Semmi kétség. A holló leszarta a párnáját és ő elővigyázatlanul belefeküdt. Már nem pörölt, félreállt, letörölte. A kalauz nem tudott másik párnát adni, de a felette lévő üres ágy párnája tiszta maradt, így azt használta.

    Hirtelen eszébe jutott, hogy nem volt ideje ásványvizet venni. Tapasztalatból tudta, hogy a hálókocsikban lehet innivalót vásárolni, igaz, a szokásosnál kissé drágábban, de most már úgyis mindegy. Immár harmadszor zavarta meg a termetes kalauzt, aki ezt érezhetően zokon vette. Ásványvíz nincs – kalauz. Akkor valami üdítőt kérek – Vacaki. Az sincs – kalauz. Sör? – Vacaki. Az sincs – kalauz. Akkor mi van? – Vacaki. Nincs semmi és ezt köszönje meg Ponta tatának – kalauz. Már bocsánat, de mi köze Pontának, gondolom a volt miniszterelnöknek, az ásványvízhez? – Vacaki. Hogy mi, hát nem ő vezette be, hogy bizonylatot kell adni a forgalmazott áru mellé? – kalauz.

    Vacaki visszaballagott a fülkébe. Csak nehezen értette meg, hogy a kalauz tulajdonképpen azt mondta, hogy azért nem vásárolt be italokat, mert azokat nem tudja feketén értékesíteni, azok után, hogy számlaadásra kötelezték. Ha pedig az italok árusításából neki nincs külön haszna, akkor nem is foglalkozik vele. Világos. A fülkében lévő mosdókagylóból megnedvesítette az ajkait (a csap fölé ki volt írva, hogy nem ivóvíz) és visszafeküdt Miguel Sánchez-Ostiz könyve mellé. Nem sokat olvasott. Hamar elaludt, úgy ruhástól, ahogyan felszállt a vonatra. Álmában a Román Közszolgálati Rádió szimfónikus zenekarának előadását hallgatta Miguel Sánchez-Ostizzal együtt. A műsoron gyerekkora egyik kedvenc műve szerepelt. Prokofjev, Petrică és a holló című szimfónikus meséje.