Emlékképek egy dzsesszfesztiválról

(Szubjektív élménybeszámoló a 2019 szeptember 20-22 között a nagyváradi Sion neológ zsinagógában második alkalommal megrendezett „ORA” dzsesszfesztiválról)

1. Élő

Nem lehet összehasonlítani az élő koncert hangulatát az odahaza, felvételről meghallgatott muzsika keltette érzésekkel. A koncert érzelmi hőfoka eleve nagyobb, mert ott a zene eseménnyé válik. Készülünk rá, odamegyünk, találkozunk ismerősökkel, barátokkal, nem pedig valami háttér-muzsikát hallgatunk otthon munka közben. Egy élő koncertet eleve nagyobb figyelemmel követünk.

Az esemény feszültsége is nagyobb. A művészek sokkal jobban koncentrálnak, tudják, hogy nincs mód korrekcióra, ami elhangzott, az úgy marad meg a közönség emlékezetében. De a hallgatóktól is sokkal nagyobb figyelmet követel az élő muzsika. A koncerten nem mondhatom azt a zenekarnak, hogy „fiúk, ezt a részt játsszátok újra, mert nem értettem meg”. Amit nem értünk meg ott, azonnal, az nem válik élménnyé, egyszerűen eltűnik emlékezetünkből.

Csak a koncerten alakulhat ki valamilyen kapcsolat – olykor párbeszéd – az előadók és a közönség között. A zenei élményt növeli, ha a muzsikusoknak sikerül ráhangolniuk a közönséget a zenéjükre. A kapcsolat ugyanakkor reverzibilis, a jó közönség a legjobbat hozza ki a művészekből, akik – ha érzik a fogadókészséget – akkor „még rádobnak egy lapáttal”. A zenészek számára a visszajelzés azonnali. Nagyobb lehet a sikerük, de a bukásuk is. Ez ad külön töltetet minden élő koncertnek.

2. Kinek a helyén ülök?

A szervezők szempontjából telitalálat volt a nagyváradi zsinagógában megrendezni a fesztivált. Impozáns, patinás épület, ráadásul kiváló akusztikával, amelyik méltó miliőt adott egy rangos koncertsorozatnak. Leszámítva, hogy a padokat szerintem egy antiszemita belsőépítész tervezte, mert hihetetlenül kényelmetlenek, így a négyórás előadások meglehetősen próbára tették a közönség „ülőképességét”, a hely kiválasztása minden szempontból ihletett volt.

A három nap alatt két helyen ültem, s minden alkalommal eltűnődtem azon, hogy vajon kinek a helyén ülök? Ki hallgathatta itt mondjuk nyolcvan évvel ezelőtt az istentiszteleteket? Vajon kiskereskedő volt, aki a Sas Palota átjárójában kínálta portékáját? Netán nyomdász a Sonnenfeld nyomdában, vagy orvos, esetleg banktisztviselő? Gyerekei bizonyára a zsidó iskolába jártak (volt a városban neológ elemi és nyolcosztályos középiskola, igaz, ez utóbbi csak a fiúk számára). Vajon hol lakott az, akinek a helyén ültem? És hogyan élt ő? Mert, hogy hogyan halt meg, azt sajnos sejtem. Ezt a tragédiát egy mégoly sikeres dzsesszfesztivál sem segít feldolgozni.

3. Nubya

„Eljátszottunk mindent, amit addig tanultunk, / Kivéve, mit akkor se tudtunk…” Ez az idézet (egy LGT-számból van) jutott eszembe, amikor meghallgattam a fiatal szaxofonos lány Nubya Garcia és alkalmi együttese előadását. A mindössze két évvel ezelőtt feltűnt előadó, fiatalsága teljes erejével és szertelenségével muzsikált. Stílusát épp ezért nagyon nehéz lenne valamilyen kategóriába beszuszakolni, mert mindenünnen kilóg. Talán a fúzió-dzsessz és az afro-goove egészen sajátos kombinációjaként lehetne meghatározni, de nem érdemes. Ami igazán jellemző erre az előadóra, az a megkapó fiatalosság, lendület, jókedv, ám mindez a legszigorúbb ritmusban előadva. Igazán üdítő, néha kimondottan „pajkos” előadás volt, amelyen az előadó legalább olyan jól érezte magát, mint a nézők.

Bartók Dzsesszmuzsikában

Igazán kellemes színfoltja volt a fesztiválnak az Oláh Dezső trió. Az együttes 2016-ban debütált, ám máris markáns hangja van a színvonalas magyar dzsesszben. Oláh Dezső virtuóz zongorista, aki azonban a számok líraibb részeit is érzékenységgel, beleéléssel és biztonsággal adja elő. Társai Oláh Péter (nagybőgő) és Lakatos Pecek András (dob) szintén kiváló muzsikusok. Nagy bátorságra vall, hogy az együttes az egyik legnépszerűbb Bartók művet, a Hat román táncot dolgozta fel („Reflections of Béla Bartók’s six romanian dances” címmel), amelyiket már szinte minden rangos zenekar előadott, vagy feldolgozott, bár dzsessz-változatáról eddig nem hallottam. Oláh Dezsőék a klasszikus mű fő zenei témáit lenyűgözően, az eredeti dallamot megőrizve, gazdagítva, olykor sajátos dimenzióba helyezve adták elő. A darab nem kevésbé lényeges mellékszálait, a zenei narrációt viszont meglehetősen lazán kezelték, olykor eklektikusnak mondható improvizációkkal helyettesítették, ami arra mindenképp jó volt, hogy bizonyítsák, milyen virtuóz zenészek ők, de a Bartók-mű szellemiségéhez kevés közük volt. Persze, magyarázható ez a fiatalságukkal, első alkotásaikban a művészek mindent meg akarnak mutatni abból, amit tudnak, de ez esetben a kevesebb, több lett volna. Összességében azonban nagyon jó produkció volt.

5. Egy palesztin énekel a zsinagógában

A „Mohamed Najem & Friends” együttes (Mohamed Najem – klarinét, Clément Prioul – zongora, Thomas Posner – nagybőgő, Baptiste Castets – dob) Franciaországból érkezett. Najem, aki saját elmondása szerint Jaffából származik, egy rendkívül sokoldalú, kiváló zenész. Zenéjében tökéletes harmóniában olvadnak össze az arab, zsidó dalok és a nyugat európai dzsesszmuzsika. Stílusa olyan, mint 20 deka párizsi: hideg és kimért. Az együttes vezetője kedves, elegáns, barátságos fiatalember. Talán túlságosan is az. Arra gondolok, hogy a közönség megtapsoltatása, megénekeltetése szerintem olyan olcsó népszerűséghajhászó fogás, amelyre egy ilyen művész nincs ráutalva. De ez ízlés kérdése is.

6. A közel háromszáz éves cselló

Az egész fesztivál fénypontja mindenképp a „Svante Henryson Quartet” nevű svéd zenekar volt (Svante Henryson – cselló, Erik Weissglas – gitár, Hans Backenroth – nagybőgő, Joakim Ekberg – dob). Koncertjük már a világszínvonalú skandináv dzsesszből adott ízelítőt. Jó választás volt a hetvenes évekbeli dzsesszmuzsika kultikus alakjainak (Chick Corea, Wayne Shorter) felidézése a Hét dal a 70-esekből (Seven songs from 70s) című összeállításban. Külön élményt jelentett Svante Henryson közel 300 éves csellójának. összetéveszthetetlen hangzása. A svéd zenekar koncertje méltó befejezése volt egy összességében sikeres rendezvénynek. Csak remélni tudom, hogy a sorozat nem szakad meg és jövőre is lesz Nagyváradon háromnapos dzsesszfesztivál.