Archive for 2010. április

h1

A parlamenti “magyar bérlet” ára

április 27, 2010

Ioan Oltean, a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) alelnöke az Alkotmány felülvizsgálata kapcsán a minap arról beszélt, hogy elképzelhetőnek tartaná meghatározott számú parlamenti képviselet elkülönítését a magyar kisebbség számára. Ez sajátos megoldás lenne a többi nemzeti kisebbségnek szinte hivatalból kijáró egy parlamenti képviselői hely fenntartásához képest, hiszen – mint mondotta – az RMDSZ politikai párt. Cserében, az RMDSZ támogatná Traian Băsescu államfőnek a kormány révén benyújtott javaslatait az alaptörvény módosítására, amellyel szemben viszont a Szövetségnek számottevő fenntartásai vannak, különösen az egykamarás parlamentre való áttérés kérdésében. Kelemen Hunor, az RMDSZ volt államfőjelöltje érdekesnek és megfontolásra alkalmasnak tekinti kormánypárti képviselőtársa javaslatát. A politikus hozzátette, hogy a Ioan Oltean által felvetett gondolat nem újkeletű, az ajánlat már többször felmerült. Azt hiszem, hogy ennek a kérdésnek olyan jogi és politikai vonatkozásai vannak, amelyek messze túlmutatnak egy a parlamenti padsorokban szokásos és szükséges háttéralku vagy mégoly természetes kompromisszum keretein, ezért megéri az alaposabb vizsgálatot. Ha ugyanis a romániai magyarság számára elkülönítenének – teszem azt – huszonegy parlamenti helyet (ennyi lenne a háromszáz tagúra zsugorodó törvényhozás hét százaléka), akkor ez egyben azt is jelentené, hogy ezeket a helyeket az egyéni választókerületeken felül adnák, hiszen nem lehet egy régió nem magyar lakosait megfosztani a megválaszthatóság jogától, képtelenség lenne kijelölni olyan választókerületeket, ahol csak a magyarok nyerhetnek. Ezáltal bizonytalanná válna a magyar képviselők területi legitimitása, de ez a kisebbik baj, ahhoz képest, hogy a magyar lakosság nem érezné motiváltnak magát abban, hogy az RMDSZ-re szavazzon, hiszen ők úgyis megkapják a huszonegy parlamenti mandátumukat, ha egyetlen szavazatot sem szereznek, többet pedig akkor sem kaphatnának, ha az ország minden lakosa rájuk szavaz. Nagy valószínűséggel ilyen helyzetben a romániai magyarok szemében delegitimálódna a magyar parlamenti képviselet, és vagy nem mennének el szavazni, vagy pedig a választásokon a második opciójukat érvényesítenék (lehet, hogy az Erdélyben népszerű PD-L politikusa épp erre spekulált javaslatával). Az alapvető gond ezzel a javaslattal az, hogy épp a parlamenti választás lényegét, a képviselet jogát vonná meg, pontosabban tenné áttételessé és megfoghatatlanná a magyar lakosság számára. Azért, mert a huszonegy képviselő kijelölése ebben az esetben a romániai magyar érdekképviseletre hárulna (amely lehet kizárólagosan az RMDSZ, vagy lehet az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, esetleg más „összmagyar” testület). Anélkül, hogy a magyar szervezetek belső demokráciáját és legitimitását megkérdőjelezném (bár e tekintetben is vannak kételyeim), fel kell tenni a kérdést, hogy mi történik akkor, ha egyszer (valamikor, a távoli jövőben) a magyar érdekképviselet megszűnik, vagy pedig beolvad egy román pártba, esetleg annak informális, de teljes befolyása alá kerül? Ki fogja akkor összeállítani a képviselők listáját? Másfelől megvizsgálandó a javasolt szabályozás ára is. Vagyis a băsescui alkotmánytervezet teljes támogatása, amely egyértelműen egy erős elnöki hatalom és egy gyenge parlament irányába mozdítaná el az országot. Nem hunyhatunk szemet afölött, hogy az olyan rendelkezéseknek, mint a parlament feloszlathatósága abban az esetben, ha nem „fogad szót” a népszavazás eredményének, illetve az elnök azon jogköre, hogy visszahívhasson minisztereket; a parlamentnek előírt szoros határidők bevezetése, miközben az elnök korlátlan ideig szabotálhatja alkotmányos kötelezettségeinek a teljesítését – mindez súlyos demokrácia-deficitről árulkodik. Egyszóval az RMDSZ-nek azt ajánlják, hogy saját biztonsága érdekében támogassa egy olyan Alkotmány megszavazását, amely az egész ország biztonságát és demokratikus berendezkedését veszélyezteti. Mintha a magyarok szabadok lehetnének egy olyan országban, ahol – az államfőt kivéve – senki sem szabad!

Reklámok
h1

A PDL esete a sajtóval

április 19, 2010

Párthatározat rendelkezik arról, hogy a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) tagjai bojkottáljanak két hírtelevíziót. Felmentést a műsorok látogatásától, csak a párt (egyik) üdvöskéje, Teo Trandafir, korábbi televíziós giccsműsorok sztárja kapott, aki ádáz választási harcot vív egy megüresedett fővárosi parlamenti bársonyszékért.

Emil Boc miniszterelnök egyenes adásban megdorgálta az egyik megbüntetett hírtelevíziót, és valószínűsítette, hogy büntetést fog kapni az Ország Audiovizuális Tanácstól (CNA). A látnoki képességekkel rendelkező kormányfőnek igaza lett: a felügyelő testület szankcióban részesítette a hírcsatornát, mégpedig pont azért a kihágásért, amelyet annak a miniszterelnök felrótt.

Elena Udrea regionális fejlesztési és idegenforgalmi miniszter hivatalos, minisztériumi átiratban kérte a feketelistán szereplő hírtelevízió egyik népszerű műsorának műsorvezetőjétől, hogy álljon el az egyik adás róla tervezett részének sugárzásától.

Mindezekből is látható, hogy a PD-L hadilábon áll a sajtóval. Ez önmagában még nem lenne sem rendkívüli, sem pedig súlyos eset, hiszen a kellemetlenkedő újságírók szinte sehol a világon nem rokonszenvesek a kormányzó politikusoknak. Ami a fenti történetekben különleges, az a vezető kormánypárt reakciója. Talán az sem véletlen, hogy a PD-L három egymást követő lépésében fokozatosság figyelhető meg.

Az első még csak ostobaságnak tekinthető, de a demokrácia alapelveit nem veszélyezteti. Az ugyanis, hogy a PD-L nem hallathatja hangját bizonyos televíziós csatornákon, nem a szóban forgó televíziókat hitelteleníti. Ez esetben a PD-L önként mondott le arról a lehetőségről – amelyet más esetekben joggal kért számon a hírcsatornákon –, hogy ismertesse saját álláspontját a megvitatott kérdések kapcsán.

Nem tudom, hogy a kormánypárti politikusok saját magukat akarták megkímélni a stúdiókban számukra gyakorta felforrósodott székektől, vagy Traian Băsescunak akartak kedveskedni a „mogulok” mellőzésével, tény azonban, hogy mindkét esetben bután jártak el.

Sokkal aggályosabb a második eset. Az a tény, hogy a miniszterelnök „jóslata” nyomán és annak szellemében eljár a CNA már felveti a sajtószabadság illetve a médiafelügyelő intézmény autonómiája megsértésének gyanúját. Természetesen nem lehet kizárni, hogy a két eset között nincs semmilyen összefüggés, azonban egy kormányfőnek akkor is tartózkodnia kellett volna attól, hogy prejudikáljon bizonyos intézményes döntéseket.

Szigorúan vizsgálva az esetet, már annak puszta ténye, hogy a miniszterelnök közli elvárásait egy bizonyos tárgykörben bíráskodó testülettel szemben, már önmagában kimeríti a jogállamiság megsértését. Ez még akkor is beavatkozás lenne egy független médiahatóság működésébe, ha a (CNA) történetesen nem engedelmeskedett volna a kormányfői sugalmaknak.

A legsúlyosabb azonban mindenképpen az, amit a román kormány egyik minisztere megengedett magának. Elena Udrea nyílt és formális beavatkozása egy független tévécsatorna műsorpolitikájába már a sajtószabadság tetten érhető megsértése, amely minden bizonnyal felkelti majd a nemzetközi újságíró szervezetek figyelmét is. És még ennél is súlyosabb az a körülmény, hogy a szóban forgó műsor tervezett tartalmát Elena Udrea nyilvános forrásokból nem ismerhette.

A televízió műsorvezetője szerint a tervezett műsorról kizárólag az adás gyártásvezetőjével beszélt telefonon. A miniszterasszonynak – ha meg akarja őrizni bár a demokrácia látszatát – sürgősen magyarázatot kell adnia arra, hogy miként jutott birtokába a telefonbeszélgetés tartalmának.

Ellenkező esetben azt vagyunk kénytelenek feltételezni, hogy Elena Udrea lépése jobb esetben letesztelni óhajtotta egy műsorvezető zsarolhatóságát és/vagy megvásárolhatóságát, rosszabb esetben nem egyéb alvilági figyelmeztetésnél, amellyel megfélemlíteni kívánta egy deklaráltan kormányellenes műsor népszerű moderátorát.

Ennek a gesztusnak az üzenete ugyanis: „Én vagyok a hatalom, aki megfigyelem minden lépésedet, és aki bármikor megsemmisíthetlek.”

h1

Az első 100 nap

április 14, 2010

Egy kormány tevékenységét általában az első száz nap után illik kiértékelni. Ennyi idő után gyűl fel kellő mennyiségű kormányzati intézkedés ahhoz, hogy azokból a végrehajtó hatalom politikai vonalvezetésére, a kormányzás minőségére lehessen következtetni. Nos, nagyjából és egészében ennyi ideje van hivatalban a negyedik Boc-kormány is, próbáljunk tehát elfogulatlanul mérleget vonni munkálkodásáról.

Ha a gazdasági és szociális mutatókat vesszük szemügyre, akkor azt látjuk, hogy az elmúlt negyedévben a belső nemzeti össztermék értéke 1,2 százalékkal csökkent, a nyilvántartott munkanélküliek száma viszont elérte a 8,3 százalékot, ami három százalékkal magasabb a tavalyinál. A 4,1-4,4 százalékos inflációs ráta az egyetlen, ami enyhe javulást mutat (4,74 százalék volt tavaly decemberben).

Gazdasági válság idején ezek a számok önmagukban még nem adnának okot különösebb aggodalomra, s európai uniós összehasonlításban nem is tartoznak a legrosszabbak közé. Ami sokkal inkább riasztó, az a közvetlen külföldi beruházások mértéke, ami tavaly 49,6 százalékkal esett vissza a 2008-as szinthez képest, és a Nemzeti Bank idei prognózisa is csak 7,5 százalékos növekedést tart reálisnak. A befektetések drámai visszaesése – valamennyi mentő körülmény mellett is – azt jelzi, hogy a nemzetközi tőke elvesztette a bizalmát Romániában, s ez a kormány felelőssége.

A bizalomvesztés magyarázata pedig aligha lehet más, mint az, hogy az egymást követő Boc-kormányoknak nem volt – és ma sincs – világos gazdasági stratégiájuk. Nem látni a kormány prioritásait. A miniszterek elképzelései megrekednek a takarékossági intézkedések szintjén, ezzel szemben nem tudni, hogy mire akarják költeni a megtakarításokat. Ha a sajtó a beruházásokat kéri számon, akkor a bérek és nyugdíjak kifizetése a fontos, ha viszont a szakszervezetek követelőznek, akkor a miniszterelnök a beruházások miatt veri az asztalt. Aztán a béreket befagyasztják és a beruházásokat elhalasztják.

Nem véletlen, hogy az Európai Bizottság március 24-én közétett jelentése – amely egyébként elég pesszimistán ítéli meg Románia kilátásait – épp azt rója fel a kormánynak, hogy hiányoznak a konvergenciaprogram 2011-es célkitűzései, s a meglévők is túl általánosak.

Emil Boc kormányfő a gazdasági kihívásokra rendszerint retorikai gyakorlatokkal, politikai klisékkel, nem pedig konkrét intézkedésekkel szokott válaszolni. Néha azt az érzést kelti, hogy számára nem is fontosak a gazdasági és szociális kérdések. Ha teheti, akkor inkább a pazarlás megszüntetéséről, államszervezési kérdésekről vagy személyes élményeiről beszél (Don Quijote módjára harcol az orcátlan nyugdíjakkal, érvel az egykamarás parlament mellett, bevezetést ad a libapásztorkodás rejtelmeibe), holott elsődleges feladata épp a gazdasági stratégia kidolgozása lenne.

Természetesen a kormány egészének teljesítménye nem minden esetben minősíti az egyes miniszterek munkáját. E tekintetben a kép sokkal árnyaltabb. Miközben Borbély László környezetvédelmi miniszter egy sor hatékony programmal (roncsautó, roncstraktor, zöld ház, pillepalack megsemmisítés), valamint a verespataki beruházás ügyében tanúsított elvszerű magatartásával méltán vívott ki magának tiszteletet, addig Sebastian Vlădescu pénzügyminiszter, amikor ritkán előáll valamilyen ötlettel, akkor az rendszerint valamilyen hajmeresztő gondolat (az ebédjegyek, a nyugdíjak megadóztatása, televíziós showman-ek és rock zenészek alkalmazása).

A sort folytathatnánk az olyan szakmailag megbízható miniszter, mint Daniel Funeriu és a kizárólag politikai spekulációkban jeleskedő Radu Berceanu összehasonlításával.

Mindent összevetve megállapítható, hogy a kormány eddig adós maradt a válságkezelő és gazdaságélénkítő programokkal. A költségvetési hiányt kizárólag megszorító intézkedések alkalmazásával kívánja enyhíteni. A kormányfő kommunikációja rendre megkerüli a társadalmat érdeklő legfontosabb kérdéseket, a kabinet személyi összetétele pedig rendkívül heterogén, ugyanakkor a miniszterelnök kormányátalakítást sem tart szükségesnek. Ez most a kép, nem szívderítő.

h1

A reform esete Ciucával

április 8, 2010

Nemrég látott napvilágot az Európai Bizottság jelentése a romániai igazságügy helyzetéről. Mark Gray, a bizottság szóvivője szerint a reform tavalyi ritmusa megtorpant. Az igazságügyi rendszer késlekedik a magas szintű korrupciós ügyek letárgyalásával, ráadásul a bíróságok ezekben az ügyekben enyhe ítéleteket szabnak ki.

Dicséret illeti viszont az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályt, amelyik „meggyőző eredményeket ért el” a magas szintű korrupciós ügyek felderítésében. Hasonlóképp örvendetes fejleményképp állapíttatik meg, hogy megerősödött az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség tevékenysége a vagyonellenőrzés, illetve az összeférhetetlenségek kiderítése tárgyában. Ezek után néhány helyénvaló megállapítás következik a bíróságok humán erőforrásainak helyzetéről, végül pedig a bizottság sürgeti a polgári, illetve büntetőeljárási törvénykönyvek elfogadását.

Tekintettel arra, hogy a hazai igazságügyi rendszerről szóló következő kiértékelés ez év nyarán lesz ismét esedékes, egy esettanulmánnyal szeretnék szolgálni a brüsszeli hatóságoknak.

Hét évvel ezelőtt az ország egyik legjobb bírónője, a Marosvásárhelyi Táblabíróság elnöke, Andreea Ciucă politikai bosszú áldozatává vált. „Bűne” az volt, hogy kiállt a bírák függetlensége mellett, figyelmen kívül hagyta a mindenkori politikai hatalom elvárásait. Látványos médiakampány keretében letartóztatták és koholt vádakkal bíróság elé állították. A „meggyőző eredményeket” felmutató Országos Korrupcióellenes Ügyosztály hamis vádakkal és bizonyítékok hiányában tizenkétszer fellebbezte meg a bírónővel szemben – különböző ügyekben hozott – felmentő ítéleteket.

Andreea Ciucă kálváriája csak az elmúlt napokban ért véget, amikor a Legfelsőbb Bíróság kilenc tagú tanácsa jogerősen és visszavonhatatlanul felmentette minden vád alól. A bírónőben nincs bosszúvágy, és – nincs félelem. Minden vágya az, hogy visszakerüljön munkahelyére, dolgozhasson. Mint a marosvásárhelyi Népújságnak nyilatkozta, a hét év alatt átélt szenvedések jobb bíróvá tették.

Ciucă bírónőnek akkoron mindössze kollégái keltek védelmére, illetve Kerekes Károly marosvásárhelyi parlamenti képviselő a törvényhozásban. A 2003. június 10-i napirend előtti felszólalásában hívta fel a figyelmet a törvénysértésre. Az ügy végén pedig a helyi sajtó kivételével szinte senki nem akar tudomást venni a romániai igazságszolgáltatás egyik legnagyobb szégyenéről, arról, hogy politikai indítékok alapján Romániában a huszonegyedik században egy embert ártatlanul meghurcolnak és a bolsevik típusú nyomozói tevékenységet végző Országos Korrupcióellenes Ügyosztály ezért még brüsszeli dicséretben is részesül. (Lehet, hogy erre már nem maradt hely a Cătălin Voicu szenátor letartóztatását taglaló, kimerítő tudósítások miatt.)

Ezek után joggal vetődik fel a gyanú, hogy Corina Creţu európai parlamenti képviselőnek van igaza, aki azt állítja saját blogján, hogy bizonyos hazai politikusok exportálják a belpolitikai problémákat Brüsszelbe, hogy a nekik kedvező döntéseket importálhassák Bukarestbe. Az Európai Bizottság igazságügyi jelentéseit ugyanis nagyon nehéz másként értelmezni.

Számomra megfejthetetlen, hogy miért fontosabb az elmarasztaló ítéletek meghozatala a korrupciós ügyekben, mint az igazság kiderítése. Miért fontosabb a polgári és a büntetőeljárási törvénykönyvek tűzön-vizen keresztüli és azonnali elfogadása annál, hogy működőképes és hatékony szabályozása legyen az országnak?

A büntetőeljárási törvénykönyv tervezete például egy sor olyan rendelkezést tartalmaz, amelyik legalábbis aggályos az emberi jogok tiszteletben tartása szemszögéből. A bűnüldöző szervek túlzottan nagy hatáskört kapnak a telefonbeszélgetések lehallgatása, az elektronikus levelezés és adatátvitel monitorizálása tekintetében, hiányzik a titkosszolgálati eszközök alkalmazásának civil kontrollja.

Andreea Ciucă bírónő esete arra figyelmeztet, hogy az igazságügyi reform célja az igazság kiderítése kell hogy legyen, nem pedig az, hogy a rendszer megfeleljen bukaresti vagy brüsszeli politikai elvárásoknak.

h1

A románok

április 8, 2010

Valamennyi román sajtóklisé közül (olyanokra gondolok, mint a „maşinile au demarat în trombă” /az autók forgószélként indultak/; „echipele de descarcerare au scos victimele dintre fiarele contorsionate” /a mentők kivették az áldozatokat az eltorzult fenevadból/; „oamenii s-au uitat neputincioşi, cum agoniseala lor de o viaţă se duce pe apa sâmbetei”/az emberek tehetetlenül nézték, amint semmivé válik mindaz, amiért egy életen át gürcöltek/ stb.), számomra a legellenszenvesebb az, amikor a „románok” megjelölést az „állampolgárok” kifejezés szinonimájaként, rosszabb esetben a helyettesítéseként használják. Az elektronikus sajtóban ma ez már kötelező, de a politikusok is szinte kizárólagosan így beszélnek („românii trebuie să scoate mai mulţi bani din buzunar ca anul trecut…”/a románoknak több pénzt kell kivenniük a zsebükből, mint tavaly…/; „românii au ales să trăiască în democraţie” /a románok úgy döntöttek, hogy demokráciában akarnak élni/). A pálmát ebben a kategóriában minden bizonnyal az Antena 3 hírtelevízió egyik riportere vitte el, aki a húsvéti egyházi szertartásokról tudósítva azt mondta, hogy „a románok közé politikusok is vegyültek”.

Kezdetben még szórakoztam is ezen a mára már közhellyé vált pontatlanságon. Ha csak a románoknak kell több pénzt kivenniük a zsebükből, mint tavaly, akkor engem nem érint az infláció, hiszen magyar vagyok – élcelődtem. Attól kezdve azonban, hogy a „románok” az „állampolgárok” helyett polgárjogot nyert a politikai diskurzusban is (különösen Traian Băsescu és csapata retorikájában), kezdtem rosszul érezni magamat. Éreztem a kifejezés kirekesztő jellegét vagy legalábbis a nyelvi tapintat hiányát (különösen azt követően, hogy tudtam, valamikor még a kommunista pártot is a Romániai Kommunisták Pártjának hívták, tehát minden embertelensége ellenére tiszteletben tartotta a nemzeti pluralizmust).

Aztán rájöttem, hogy „románok” megjelölés helytelen, indokolatlan és irritálóan gyakori használata voltaképp azért zavar, mert jómagam nem az államnemzeti, hanem a kultúrnemzeti felfogás szerint szocializálódtam, szemben a románok többségével, akik számára az iskolai oktatás a francia modellt propagálta (etnikai hovatartozástól függetlenül mindenki francia, aki Franciaország területén él). Más kérdés, hogy tanulmányimban én is ezt a modellt kaptam, azonban számomra a családi, kulturális és közösségi hatás sokkal erősebb volt. Sietek azonban hozzátenni, hogy az államnemzeti felfogás nem kizárólagosan francia vagy román sajátosság. Gyakran hallottam nagyváradi vagy marosvásárhelyi magyarokat arról panaszkodni, hogy Budapesten románoknak nevezték őket, vagy az erdélyi portékákat áruló kirakodóvásárokat nemes egyszerűséggel „román piacnak” titulálták. Elképzelhető tehát, hogy a tévériporterek, ha nem is jóhiszeműen, de tájékozatlanul románoznak le, ami bocsánatos bűn. Az államfői románozással kapcsolatban azonban más a helyzet és azt hiszem, hogy kissé komikus formában erre érzett rá az Antena 3 idézett riportere. Traian Băsescu megközelítésében ő a nép, azaz a románok képviselője és megjelenítője, szemben a politikai elittel, amelyik rész- vagy csoportérdekeket képvisel, ezért sanda, korrupt és erkölcstelen. Az ő döntéseit tehát a nép, a románok legitimálják és ugyancsak ő az, aki kizárólagos tudója és megmondója a nép akaratának, ergo őt nagyobb hatalom illeti, meg mint a politikai elitet, a parlamentet, mert ő maga a nép. Ez viszont már vegytiszta megnyilvánulása a diktatúrára törekvésnek. A románokat, mint tömegeket emlegető Traian Băsescut, aki a nemzetet azért idézi meg, mert ennek révén saját maga számára követel teljhatalmat, már nem tudom felmenteni.