Emlékképek egy dzsesszfesztiválról

(Szubjektív élménybeszámoló a 2019 szeptember 20-22 között a nagyváradi Sion neológ zsinagógában második alkalommal megrendezett „ORA” dzsesszfesztiválról)

1. Élő

Nem lehet összehasonlítani az élő koncert hangulatát az odahaza, felvételről meghallgatott muzsika keltette érzésekkel. A koncert érzelmi hőfoka eleve nagyobb, mert ott a zene eseménnyé válik. Készülünk rá, odamegyünk, találkozunk ismerősökkel, barátokkal, nem pedig valami háttér-muzsikát hallgatunk otthon munka közben. Egy élő koncertet eleve nagyobb figyelemmel követünk.

Az esemény feszültsége is nagyobb. A művészek sokkal jobban koncentrálnak, tudják, hogy nincs mód korrekcióra, ami elhangzott, az úgy marad meg a közönség emlékezetében. De a hallgatóktól is sokkal nagyobb figyelmet követel az élő muzsika. A koncerten nem mondhatom azt a zenekarnak, hogy „fiúk, ezt a részt játsszátok újra, mert nem értettem meg”. Amit nem értünk meg ott, azonnal, az nem válik élménnyé, egyszerűen eltűnik emlékezetünkből.

Csak a koncerten alakulhat ki valamilyen kapcsolat – olykor párbeszéd – az előadók és a közönség között. A zenei élményt növeli, ha a muzsikusoknak sikerül ráhangolniuk a közönséget a zenéjükre. A kapcsolat ugyanakkor reverzibilis, a jó közönség a legjobbat hozza ki a művészekből, akik – ha érzik a fogadókészséget – akkor „még rádobnak egy lapáttal”. A zenészek számára a visszajelzés azonnali. Nagyobb lehet a sikerük, de a bukásuk is. Ez ad külön töltetet minden élő koncertnek.

2. Kinek a helyén ülök?

A szervezők szempontjából telitalálat volt a nagyváradi zsinagógában megrendezni a fesztivált. Impozáns, patinás épület, ráadásul kiváló akusztikával, amelyik méltó miliőt adott egy rangos koncertsorozatnak. Leszámítva, hogy a padokat szerintem egy antiszemita belsőépítész tervezte, mert hihetetlenül kényelmetlenek, így a négyórás előadások meglehetősen próbára tették a közönség „ülőképességét”, a hely kiválasztása minden szempontból ihletett volt.

A három nap alatt két helyen ültem, s minden alkalommal eltűnődtem azon, hogy vajon kinek a helyén ülök? Ki hallgathatta itt mondjuk nyolcvan évvel ezelőtt az istentiszteleteket? Vajon kiskereskedő volt, aki a Sas Palota átjárójában kínálta portékáját? Netán nyomdász a Sonnenfeld nyomdában, vagy orvos, esetleg banktisztviselő? Gyerekei bizonyára a zsidó iskolába jártak (volt a városban neológ elemi és nyolcosztályos középiskola, igaz, ez utóbbi csak a fiúk számára). Vajon hol lakott az, akinek a helyén ültem? És hogyan élt ő? Mert, hogy hogyan halt meg, azt sajnos sejtem. Ezt a tragédiát egy mégoly sikeres dzsesszfesztivál sem segít feldolgozni.

3. Nubya

„Eljátszottunk mindent, amit addig tanultunk, / Kivéve, mit akkor se tudtunk…” Ez az idézet (egy LGT-számból van) jutott eszembe, amikor meghallgattam a fiatal szaxofonos lány Nubya Garcia és alkalmi együttese előadását. A mindössze két évvel ezelőtt feltűnt előadó, fiatalsága teljes erejével és szertelenségével muzsikált. Stílusát épp ezért nagyon nehéz lenne valamilyen kategóriába beszuszakolni, mert mindenünnen kilóg. Talán a fúzió-dzsessz és az afro-goove egészen sajátos kombinációjaként lehetne meghatározni, de nem érdemes. Ami igazán jellemző erre az előadóra, az a megkapó fiatalosság, lendület, jókedv, ám mindez a legszigorúbb ritmusban előadva. Igazán üdítő, néha kimondottan „pajkos” előadás volt, amelyen az előadó legalább olyan jól érezte magát, mint a nézők.

Bartók Dzsesszmuzsikában

Igazán kellemes színfoltja volt a fesztiválnak az Oláh Dezső trió. Az együttes 2016-ban debütált, ám máris markáns hangja van a színvonalas magyar dzsesszben. Oláh Dezső virtuóz zongorista, aki azonban a számok líraibb részeit is érzékenységgel, beleéléssel és biztonsággal adja elő. Társai Oláh Péter (nagybőgő) és Lakatos Pecek András (dob) szintén kiváló muzsikusok. Nagy bátorságra vall, hogy az együttes az egyik legnépszerűbb Bartók művet, a Hat román táncot dolgozta fel („Reflections of Béla Bartók’s six romanian dances” címmel), amelyiket már szinte minden rangos zenekar előadott, vagy feldolgozott, bár dzsessz-változatáról eddig nem hallottam. Oláh Dezsőék a klasszikus mű fő zenei témáit lenyűgözően, az eredeti dallamot megőrizve, gazdagítva, olykor sajátos dimenzióba helyezve adták elő. A darab nem kevésbé lényeges mellékszálait, a zenei narrációt viszont meglehetősen lazán kezelték, olykor eklektikusnak mondható improvizációkkal helyettesítették, ami arra mindenképp jó volt, hogy bizonyítsák, milyen virtuóz zenészek ők, de a Bartók-mű szellemiségéhez kevés közük volt. Persze, magyarázható ez a fiatalságukkal, első alkotásaikban a művészek mindent meg akarnak mutatni abból, amit tudnak, de ez esetben a kevesebb, több lett volna. Összességében azonban nagyon jó produkció volt.

5. Egy palesztin énekel a zsinagógában

A „Mohamed Najem & Friends” együttes (Mohamed Najem – klarinét, Clément Prioul – zongora, Thomas Posner – nagybőgő, Baptiste Castets – dob) Franciaországból érkezett. Najem, aki saját elmondása szerint Jaffából származik, egy rendkívül sokoldalú, kiváló zenész. Zenéjében tökéletes harmóniában olvadnak össze az arab, zsidó dalok és a nyugat európai dzsesszmuzsika. Stílusa olyan, mint 20 deka párizsi: hideg és kimért. Az együttes vezetője kedves, elegáns, barátságos fiatalember. Talán túlságosan is az. Arra gondolok, hogy a közönség megtapsoltatása, megénekeltetése szerintem olyan olcsó népszerűséghajhászó fogás, amelyre egy ilyen művész nincs ráutalva. De ez ízlés kérdése is.

6. A közel háromszáz éves cselló

Az egész fesztivál fénypontja mindenképp a „Svante Henryson Quartet” nevű svéd zenekar volt (Svante Henryson – cselló, Erik Weissglas – gitár, Hans Backenroth – nagybőgő, Joakim Ekberg – dob). Koncertjük már a világszínvonalú skandináv dzsesszből adott ízelítőt. Jó választás volt a hetvenes évekbeli dzsesszmuzsika kultikus alakjainak (Chick Corea, Wayne Shorter) felidézése a Hét dal a 70-esekből (Seven songs from 70s) című összeállításban. Külön élményt jelentett Svante Henryson közel 300 éves csellójának. összetéveszthetetlen hangzása. A svéd zenekar koncertje méltó befejezése volt egy összességében sikeres rendezvénynek. Csak remélni tudom, hogy a sorozat nem szakad meg és jövőre is lesz Nagyváradon háromnapos dzsesszfesztivál.

Sandviciul Spaima nutriţioniştilor

Iniţial am vrut să mă adresez Oficiului de Stat pentru Invenţii şi Mărci (OSIM) ca să cer protecţie juridică pentru reţeta de sandvici pe care am inventat. Ulterior însă m-am gândit la generozitatea marelui cofătar Dobos C. József, inventatorul tortului doboş, care a pus la dispoziţie gratuit reţeta deliciului creat de el pentru membrii Asociaţiei Cofătarilor şi Producătorilor de Turtă Dulce din Budapesta. Aşa că şi eu împărtăşesc celor care urmăresc pagina Carte de bucate şi de dragoste reţeta pe care am făcut şi pe care am botezat:

Spaima nutriţioniştilor

Ingrediente:

• 100 gr de slănină kaiser afumată;
• o ceapă mare (sau doi mai mici);
• 4-5 căţei de usturoi;
• 150 gr de ciuperci (aproximativ 5 bucăţi)
• 200 gr. de mozzarella;
• 5 ouă:
• 50 gr de parmezan răzuit;
• ulei de măsline;
• piper, sare;
• frunze de pătrunjel (opţional)

Pregătirea

1. Kaiserul se spală şi se taie în bucăţi de câte un cm. Ceapa şi usturoiul se mărunţeşte. Ciupercile se taie în cuburi mici. Ouăle se sparg şi se bat ca pentru omletă. Mozzarella se feliează.
2. Într-o tigaie pe un pic de ulei se prăjeşte kaiserul (în cazul în care kaiserul are suficientă untură, atunci putem renunţa la ulei). Se adaugă ceapa şi se căleşte, până devine lucioasă. Se pun ciupercile şi se aşteaptă să se înmoaie. Se adaugă ouăle bătute şi se amestecă, până când ingredientele se leagă. Se asezonează cu sare şi piper după gust (cu sare trebuie avut grijă, pentru că şi kaiserul este deja sărat).
3. Se scoate tot din tigaie, se pune un pic de ulei în vas şi se aşează feliile de pâine în ulei şi în untura rămasă.
4. Cu o lingură se aşează kaiserul şi celelalte ingrediente pe pâine. Se pune peste ele mozzarella şi parmezanul răzuit. Se împinge în cuptor preîncălzit pentru 15 minute.
5. Se poate orna cu frunze de pătrunjel mărunţit.

Dumbi

Természetesen nem ez volt az igazi neve. De arra már ő sem emlékezett. Az öreg Kohut az biztosan tudja a valódi nevét, de Dumbi nem merte tőle megkérdezni. Kohut ugyanis mindig mogorva, folyton átkozódó ember, ezért Dumbi jobbnak látta nem zavarni ilyesmivel. Akkor került hozzá, amikor az apja után anyja is meghalt. Dumbi akkor harmadikos volt. Minthogy teljesen árván maradt, állami gondozásba kellett volna kerülnie, de Kohut örökbe fogadta.

Nem sokkal később kimaradt az iskolából. Kohut szerint azért, mert oligofrén. Dumbi nem tudta, hogy ez mit jelent, de különösebben nem bánta, hogy nem kell iskolába járnia. Ott társai gyakran csúfolták, Erzsike tanító néni pedig gyakran kiabált vele, ő pedig általában nem tudta, hogy miért. Tény, hogy nem volt valami jó tanuló, bár szépen énekelt. A gond épp az volt, hogy akkor is énekelt, amikor nem kellett volna. Például számtan órán. Ezen a gyerekek nevettek Erzsike tanító néni pedig azt mondta, hogy ezt a gyereket kisegítő iskolába kellene küldeni, mert beilleszkedési nehézségei vannak. Dumbi ezt sem tudta, hogy mit jelent, de úgy érezte, hogy ennek még az oligofréniánál is rosszabbnak kell lennie. A nehézség szó különösen félelmessé és nyomasztóvá tette a diagnózist. Szinte érezte, amint nehezedik rá a nehézség, ami egyre nehezebb, s valósággal agyonnyomja, hogy aztán beillessze. Hogy pontosan hová akarta őt beilleszteni a nehézség, azt Dumbi nem tudta. Ha pedig nem tudta, akkor énekelt. Aztán egy nap Kohut azt mondta, hogy ez így nem megy tovább, mától fogva Dumbi nem megy iskolába, ő nem fog többet szégyenkezni miatta, ott marad vele a kocsmában és letöröli az asztalokat, összeszedi a poharakat, sepreget, hogy valami haszna is legyen, ha már a nyakán maradt. Dumbi azt sem értette, hogy miként maradhatott Kohut nyakán, ha egyszer nem ott van, de ezt sem merte megkérdezni, mint ahogyan semmit sem. Félt, hogy kiabálni fognak vele, esetleg meg is ütik. Még élénken emlékezett rá, amikor kérdezősködése miatt az apja egyszer úgy megütötte Kohut kocsmájában, hogy egy időre elvesztette az eszméletét. Talán akkor kapta el az oligofréniát, vagy micsodát, amitől most aztán beilleszkedési nehézségei támadtak. Arra is emlékezett, hogy Kohut és az ő apja valamikor barátok voltak. Együtt nyitották a kocsmát, de aztán az apja beteg lett, sokat ivott és meghalt. Akkor őket kitették az albérletből és Kohuthoz költöztek, ami jó volt, mert itt Dumbi külön szobát kapott, ahol egyedül aludt és nem zavarta senki. De aztán az anyja és Kohut egyre többet veszekedtek. Kohut gyakran meg is verte az anyját. Őt ilyenkor kizavarták a házból. Egy nap Kohut érte jött az iskolába. Ez furcsa volt, mert a tanításnak még nem volt vége, de ők mégis hazamentek. Útközben Kohut elmondta neki, hogy az anyja öngyilkos lett. Azt is mondta, hogy ő azért ne féljen, nem fog intézetbe kerülni, mert ő, Kohut gondját fogja viselni, mert tulajdonképpen ő az igazi apja. Dumbi azt sem értette, hogy hogyan lehet valakinek két apja, mert, ha Kohut az igazi, akkor kell lennie egy hamisnak is.

A Dumbi nevet is Kohuttól kapta még akkor, amikor éltek a szülei. Minthogy kövér gyerek volt, a kocsmáros Dumbóhoz, a mesebeli nagyfülű elefánthoz hasonlította. Ezt Kohut nem csúfságból mondta. Akkor még Dumbi úgy érezte, hogy Kohut szereti őt. Símogatta, adott neki csokoládét, s olykor kisautókat vett neki, bár ő sohasem szeretett kisautókkal játszani. A csokoládét viszont nagyon szerette.

De ez régen volt. Azóta Kohut nagyon megváltozott. Mindig zsémbes és ha nem az, akkor is szomorú és ha Dumbi meg akarja vigasztalni, csak annyit mond neki, hogy „hagyjál békén, nem látod, hogy van bajom épp elég”. Dumbi nem látta, hogy milyen baja van elég Kohutnak, de ezt sem merte tőle megkérdezni, így hát visszament a kocsmába takarítani. Ha nem voltak vendégek, akkor a rádiót hallgatta. Addig csavarta az állomáskeresőt, amíg valamilyen szép zenét hallott, s annak nagyon örült. Teljesen megnyugtatta a zene. De nemcsak megnyugtatta, hanem egy egész világot teremtett köré. Ilyenkor Dumbi teljesen kiszakadt a kocsmából, egy gyönyörű palotában érezte magát, ahol hercegnők és hercegek táncolnak. Máskor épp ellenkezőleg, csatatérre vitték a dallamok, ágyúk dörögtek körülötte, ő pedig diadalmasan száguldott előre, legyőzte az ellent és megmentette a hazát. De olyan is volt, hogy egy temetőben találta magát, ahol szellemekkel beszélgetett létről és nemlétről, olykor az anyjával is találkozott, akivel végre hosszan elbeszélgetett. Ilyenkor hiába szóltak Dumbihoz, egyáltalán nem hallotta, csak akkor tért magához, amikor elzárták a rádiót. Ilyenkor feleszmélt és arra gondolt, hogy most ismét rátört a beilleszkedési nehézség, ami még az oligofréniánál is rosszabb. Beilleszkedési nehézségét Kohut szidalmakkal kiabálással, pofonokkal kezelte, de teljesen eredménytelenül. Amint egyedül maradt, Dumbi nekiesett a rádió keresőgombjának.

A nagyfiúk általában szerdán és szombaton jöttek a kocsmába. Néha máskor is, de olyankor mindig. Pontosabban csak akkor mindig, ha meccs volt. Meccs az pedig majdnem mindig volt. Ha nem a közeli focipályán, akkor a tévében, amelyik a kocsma falán lógott és a nagyfiúk ide jártak szurkolni. A hazai meccsek előtt a nagyfiúk itt gyülekeztek és itt beszélték meg, hogyan fogják megverni a rivális csapatok vendég-szurkolóit. Rendszerint olcsó söröket vagy rumot ittak. Bicskának hívták a vezetőjüket, ő dolgozta ki a haditervet és osztotta ki a feladatokat csapatának, majd nyomatékul megfenyegette őket, hogy amennyiben gyengének mutatkoznának és elkerülnék a harcot, vagy hagyják magukat megverni, akkor személyesen fogja „kibelezni” őket. Néha gyakorlati bemutatókat is tartott. Az ilyen kiképzések alkalmával megmutatta, hogyan kell rúgni, ütni szúrni. Egyszer azt is megmutatta, hogy hogyan fogja az ellenfél vezérszurkolóját lerúgni a székről. A következő pillanatban a Csajkovszkij első zongoraversenyébe belefeledkezett Dumbit úgy lerúgta a székről, hogy majdnem összetört kezében a zsebrádió. Dumbi elszaladt volna, de a többiek útját állták és mint a medicinlabdát úgy dobálták egymásnak, míg Bicska le nem intette őket. Ettől kezdve gyakran megesett, hogy a nagyfiúk rajta köszörülték a nyelvüket, csúfolták, kipucoltatták vele a cipőjüket, aztán fenéken billentették.

Dumbi ezeket a megaláztatásokat is súlyos beilleszkedési nehézségével magyarázta és még csak nem is akart kitérni a nagyfiúk elől. Egy nap aztán bejött egy srác a kocsmába, aki fülhallgatón keresztül hallgatta telefonjáról a zenét. Ez a megoldás – világosodott meg hirtelen Dumbi – és összeszedte az összes zsebpénzét, amit a vendégektől kapott a takarításért, vagy más apróbb szívességekért és vett magának egy fülhallgatót. Ettől a naptól kezdve Kohut zsebrádióján reggeltől estig a Radio România Muzical-t hallgatta. Dumbinak másra nem is volt szüksége. Úgy érezte, hogy megtalálta a boldogságot. A nap a Musica Viva nevű rovattal indult szapora ritmusú zenére, vagy épp klasszikus dzsesszmuzsikára ébredt, amit Andreea Kiseleff bársonyos hangja tett tökéletessé, majd 10 órától következett az Arpeggio (nagyon kedvelte Monica Isăcescu műsorvezetőt, de a többieket is megszerette). A kiváló zene mellett sok érdekes információt kapott zeneszerzőkről, műveikről, előadókról, karmesterekről. Kedvencei közé tartozott még a Jazz à la carte című dzsesszműsor Marina Nedelcuval, akinek gyermekien tiszta hangja volt és rengeteget lehetett tanulni tőle a műfajról és az előadókról, de nagyon szerette még Cristina Comandaşu Music box–át és Berti Barbera dzsesszműsorát is. Minden héten izgatottan várta a szombat estét. Ilyenkor opera-előadások voltak nem ritkán élő közvetítések a világ rangos operaházaiból. Valósággal itta Luminiţa Arvunescu felvezetőit, a meghívott zenekritikusok értékeléseit. Dumbi úgy érezte, hogy Mozart, Bach, Debussy, Liszt, Bartók, Chopin, Sosztakovics, Verdi, Rossini és a többi zenei nagyság megértették vele a világot. Ettől kezdve Kohut korholásai és a nagyfiúk megalázásai, verései sem fájtak már neki. „Üssetek csak, én sokkal erősebb vagyok nálatok. Képes vagyok megérteni és átélni a zenét, amihez ti nem is konyíttok” – gondolta Dumbi, de persze nem mondott semmit. Olykor elsírta magát – amivel persze kiváltotta a nagyfiúk gúnyolódásait vagy Kohut haragját – de senki sem tudta, hogy ilyenkor nem szomorú volt, hanem ellenkezőleg, a zene gyönyörűsége hatotta meg. Egy év múlva Dumbi már az első taktusok után felismerte a népszerűbb zeneműveket.

Ezt a képességét egy idő után a kocsma törzsvendégei is felfedezték. Telefonjuk videomegosztóján elindítottak egy felvételt, Dumbi pedig rendszerint tízből kilencről azonnal megmondta, hogy melyik zeneműről van szó, néha még az előadót is tudta. A kocsma törzsközönsége azzal szórakozott, hogy fogadásokat kötöttek arra, hogy Dumbi felismeri-e vagy sem a véletlenszerűen kiválasztott muzsikát. Aki arra fogadott, hogy nem, az rendszerint veszített, de ha nyert, akkor sokszorosát kapta a feltett összegnek.

Egyszer kora délután beállított a kocsmába Bicska. Ez két okból is meglepő volt. Egyrészt azért mert aznap nem volt meccs, másrészt pedig azért mert egyedül jött. Még sört sem kért, hanem egyenesen odament Dumbihoz, kitépte a füléből a fülhallgatót, amelynek miniatűr hangszórójából még így is hallani lehetett Johann Baptiste Georg Neruda: Koncert trombitára és vonószenekarra mi bémol majorban című művének megnyugtató dallamát, ami Dumbit teljesen kiegyensúlyozottá és derűssé tette.

– Ide figyelj, kicsi Dumbi, mert hozzád beszélek!

– Hallom.

– Holnap jönnek a fiúk, meg lesznek itt mások is. Fogadni fognak, hogy kitalálod e, hogy ki mit ordibál. Te azt csinálsz amit akarsz, de amikor én fogadok, akkor nem találod el. Világos?!

– Én most még nem tudhatom, hogy holnap el fogom-e találni…

– Nem fogod eltalálni te kis piszok, különben kibelezlek! De ha jól csinálod, akkor majd neked is leesik valami. Értve vagyok? Ne játszd itt nekem a hülyét!

– Nem hülye, oligofrén vagyok.

– Értetted?! – Bicska hirtelen fojtogatni kezdte Dumbit – Értetted, te kis mini-Beethoven?

– Értettem.

Ezzel Bicska kisietett a kocsmából, pedig Kohut már kitöltötte neki a rumot. Dumbit olyannyira megzavarta Bicska kérése, hogy még Georg Philipp Telemann sem tudta megnyugtatni. Titkon érezte, hogy amit Bicska kér tőle, az sokkal rosszabb, mint a gúnyolódás és a verés. Sőt még a beilleszkedési nehézségnél is rosszabb. Valami olyasmi mint a méreg. Olyan mintha azt kérné tőle, hogy legyen Jágó az Othellóból.

Hiába hallgatta végig még az egyébként hallgathatatlan Kortárs hangok című műsort is a Radio România Muzicalon, Dumbi nem tudott megnyugodni. Egész éjjel nem aludt.

A nagyfiúk szinte percnyi pontossággal érkeztek. Másfél órával a meccs előtt, hogy még a játékra is legyen idejük. Dumbi megszeppenve, kialvatlanul ült szokott helyén. A rádiót és a fülhallgatót már korábban a szobájába vitte (ha valami történne, meg ne sérüljenek). A banda második embere, Rugó kapta elő elsőnek a telefonját. Dumbi nehézség nélkül felismerte Fülöp király áriáját a Don Carlosból és a Rágalom áriát Rossini Sevillai borbélyából. Ekkor Bicska jelentőségteljesen ránézett, majd arra fogadott, hogy a Rugó által választott következő zeneszámot Dumbi nem fogja felismerni. Sokan fogadtak ellene, az asztalon már szép summa gyűlt össze. Dumbi leizzadt. Néhány másodperc múlva megszólalt az Egy gyilkost vársz a West Side Storyból. Bicska rezzenetlen arccal nézte. „Egy gyilkost vársz, / és akit megölt; / a bátyád volt! / Ez adjon erőt! / Tagadd meg sorsát! / Kövesdt a fajtád!” Dumbi állta Bicska tekintetét. Ettől szinte megnyugodott. „Az ilyen mind / kötélre való! / Felejtsd el őt, / átkozott csaló! / Tagadd meg sorsát! / Kövesd a fajtád!”. Bicska egyre idegesebb lett, hogy Dumbi miért nem adja fel. A zeneszám végéig Dumbinak meg kellett mondania a szerzőt és a dal címét. Dumbi elmosolyodott. Még egy kicsit élvezte, amint felgyűl benne egy eddig sohasem ismert érzés: a bosszú. Minden eddigi megaláztatásáért elégtételt akart venni. Mielőtt a dal véget ért volna, Dumbi lassan, megnyomva minden egyes szótagot ezt mondta: Leonard Bernstein: West Side Story. A dal pedig: Egy gyilkost vársz. „telitalálat!” – üvöltötte Rugó, aki Bicska ellen fogadott. Nagy röhögés követte a bejelentést, a fiúk gyorsan elkapkodták és elosztották egymás közt Bicska pénzét. Dumbi pedig azt gondolta, hogy most az egyszer legyőzte a beilleszkedési nehézségét.

Pimpimpáré

Dömös Konstantin virslit reggelizett. Bár pontosan tudta, hogy a virsli – amit a nagymamája következetesen szafaládénak nevezett – egészségtelen étel, erről mégsem tudott lemondani. Leginkább ecetes tormával és pirítós kenyérrel szerette enni, ezért amikor egy héttel korábban kinevezték a frissen létrehozott Tranzíciai Nemzeti Zenei Intézet (TNZI) igazgatójává, első dolga az volt, hogy az irodája mögötti pihenőszobába beállítson egy kenyérpirítót és egy rezsót. Ez utóbbin főzte meg minden reggel a maga virslijét, hogy aztán a kistányért papírjai közé gondosan beállítva, komótosan eszegesse a virslit, amelyet gazdagon megpakolt ecetes tormával, majd utána jót harapott hozzá a pirítósból. Dömös Konstantin mindazonáltal mégsem adhatta át magát teljes egészében a virslifogyasztás kéjének. Lelkiismeret-furdalása volt. Nem nagyon nagy, de azért mégis. Mert, hogy veszi az ki magát, hogy a TNZI igazgatója bizonytalan (frankfurti, bécsi vagy ki tudja milyen) eredetű, gyanús technológiával előállított készítményt früstököl ahelyett, hogy valamilyen tiszta, ősi tranzit forrásból merítene ihletet reggelijéhez. Mi történne ugyanis, ha egyik reggel csak úgy bejönne hozzá nagyméltóságú Wortmüller kultuszminiszter úr, s azt mondaná: „no lássuk csak Dömös barátom, mit is reggelizik a tranzit zenei kultúra derék napszámosa? Csak nem a labanc virslijével tömi magát? Ejnye, Dömös, tőled sokkal több nemzeti elkötelezettséget vártunk volna el. Lehet, hogy elkapkodtuk mi ezt a kinevezést…” Egy nap már odáig jutott, hogy kis lábaskájában – amelyben addig a virslit főzte – füstölt szalonnát sütött, hozzá pedig kovászos uborkát és friss fehér kenyeret evett, de ettől rosszul lett, úgyhogy másnap visszatért szeretett virslijéhez (miután kis lábaskáját mosó- és fertőtlenítő szerekkel alaposan megtisztította, nehogy a benne ragadt szalonnazsír átszivárogjon a virsli bőrén).

Dömös ráérősen, akkurátusan evett, hogy maradéktalanul kiélvezhesse a virslinedv és az ecetes torma keveredéséből felszabaduló összetett ízhatást, amikor az ajtón bedugta a fejét a kissé megszeppent titkárnő: „Nagyméltóságú Wortmüller kultuszminiszter úr keresi az igazgató urat a K-vonalon.” A K-vonal egy zárt, a tranzit posta és a kereskedelmi telefonszolgáltatók hálózatától teljesen elkülönített telefonszolgáltatás volt, amelyet a Tranzit Nemzeti Különleges Távközlési Szolgálat biztonsági okokból hozott létre, s amely Tranzícia legfontosabb állami intézményei vezetőinek adott lehetőséget arra, hogy azonnal közvetlen kapcsolatba lépjenek egymással és így a lehallgatásuk is könnyebben és biztonságosabban történjék. Dömösnek annyi ideje sem maradt, hogy lenyelje az addig békésen szopogatott virslidarabot, már meg is szólalt a „Tragyigáli, tragyigáli hacuka…” azaz a Tranzit nemzeti himnusz első néhány taktusa, ugyanis ez volt a K-vonal állami rendelettel elfogadott csengőhangja, ezt egyetlen más telefonkészüléken sem volt szabad csengőhangként beállítani.

• Hogy van az én kedves Dömös barátom? Remélem, hogy szilárdan áll a kultúrharc frontján.

• Igenis, nagyméltóságú miniszter uram. Tesszük a dolgunkat, vágjuk a rendet, ahogyan kell.

• Derék…derék. Majd egyszer meglátogatlak, hogy átbeszéljük a dolgokat, de most egy új és kiemelten fontos feladatról lenne szó.

• Hallgatlak nagyméltóságú miniszter úr…

• Te ugye zeneszerző vagy mindenekelőtt. A pártmunkát azt csak nemzeti elkötelezettségből vállaltad, ugye?

• Ha arra gondolsz nagyméltóságú miniszter úr, hogy a képzettségem alapján… nos, akkor igen, a zeneművészeti főiskolát végeztem és hát – ne vedd szerénytelenségnek – írtam egy szimfóniát és egy operát.

• No, erről van szó, Dömös barátom, te vagy az én emberem! Nagy és megtisztelő feladattal bízlak meg. Azt szeretnénk, hogy a következő évértékelő beszéd megfelelő keretek között legyen megtartva. Nem akarok erről többet mondani, de kivételes jelentőségű útmutatások fognak elhangzani, amelyek hosszú évekre, de talán évtizedekre határozzák meg Tranzícia és Európa jövőjét. Ez – nyugodtan mondhatom – történelmi esemény lesz, amelynek mi külsőségekben is meg kell adjuk a rangját. Arra gondoltunk tehát, hogy a beszéd után egy oratórium, vagy hogy mondják ennek, csendülne fel, amelyik zeneileg is aláhúzná a beszéd nagyszerűségét, valamint azt a népi, nemzeti elkötelezettséget, amelyet ugye mi mindannyian érzünk a Vezető iránt. Valami grandiózus zenemű kell tehát, amely majd bekerül a nemzeti zenei kincsek nagy mauzóleumába. Én pedig téged látlak a legalkalmasabbnak arra, hogy ezt megkomponáld. Ne, ne szerénykedj, úgysem fogadok el semmi ellenvetést csakis te írhatod ezt meg. Szó sem lehet valami kozmopolita paprikajancsiról, akit a nemzetközi finánctőke és háttérhatalom a tenyeréből etet. Nemzeti oratórium kell nekünk és ezt te, kedves barátom, fogod megírni.

• Nagyon megtisztelő nagyméltóságú miniszter úr amit mondasz. Nem, nem ellenkezem, hiszen értem és főleg érzem a kihívás nagyszerűségét. Igyekszem felnőni a feladathoz.

• No, ez az, ezt a választ vártam. Tudnod kell, hogy mi minden segítséget megadunk, elvégre nekünk is érdekünk nemcsak az évértékelő sikere, hanem az, hogy miután kialakítottuk a nemzeti burzsoáziát, megteremtsük a nemzeti művészetet is. Elég volt a kételkedő, finnyáskodó, liberális rinyálásból. Erős, vérbő egészséges és optimista tranzit művészetre, kultúrára van szükségünk. De nem kell ezt neked magyarázzam, hiszen ugyanolyan jól tudod, mint mi.

A TNZI tulajdonképpen a Tranzit Zeneakadémia romjain épült fel. Miután a kormány többször átszervezte, megszüntette a zeneakadémiát és létrehozta a kultuszminisztérium közvetlen alárendeltségébe tartozó TNZI-t, mint a felsőfokú zeneoktatás és kutatás központi intézményét. A TNZI feladatai közé tartozott „a kormány zenepolitikájának megvalósítása” is. E tekintetben tehát Wortmüller felkérését akár utasításként is lehetett értelmezni. Dömös azonban nem ezért nem utasította vissza a feladatot, hanem azért, mert azonnal meglátta az ebben rejlő lehetőséget. Egy sikeres oratóriummal bekerülhet azon művészek, véleményformálók körébe, akikkel a Vezér személyes kapcsolatot tart fenn. Tudja, hogy van ilyen. Összejárnak, beszélgetnek. Találkozásaik informálisak mégis hatással vannak a Vezér döntéseire. Eddig személyesen csak nagyon ritkán találkozott vele, s azok is mind hivatalos alkalmak voltak, ahol nem nyílt lehetősége arra, hogy szót váltsanak. A Vezér ugyan jóváhagyta kinevezését a TNZI élére, de csak azután, hogy két korábbi jelöltet is visszautasított. Státusza ezért bizonytalan, amolyan, ha nincs ló, akkor szamár is jó jellegű volt. Egy sikeres oratóriummal stabilizálhatná a helyzetét és nemcsak az intézmény élén. Szelektálhatna a zenészek között, tőle függne, hogy ki vezeti az operákat, a filharmóniákat, külföldet járhatná, műveit mindenféle fenntartás nélkül bemutatnák, egyszóval ő lenne a tranzit zenei élet guruja.

Dömös valóban írt szimfóniát és operát is, de ezek közül csak az utóbbit mutatták be. Első művét a Szimfónia tülökre és tilinkóra címűt, amelyet kizárólag ősi népi hangszereken, úgymint asztal, szék, felfordított fateknő, vizeskanna, kalapácsos és bordás kereplő, deszkadob, facimbalom, nádi hegedű, fűzfasíp, doromb, csörgős bot, kolomp, köcsögduda, tökmirliton és citera játszottak volna, képzett zenészek híján nem tudták bemutatni. Operáját, a Szkorillo a csillagösvényen címűt viszont néhány hónapja a romvári operában az igazgató és a teljes társulat tiltakozása ellenére bemutatták, ugyanis ekkor Dömösre már felfigyelt a politika, pályája felfelé ívelt.

A TNZI igazgatója nagyon komolyan vette a feladatát. Napokig azon töprengett, hogy honnan merítsen ihletet. Egyértelmű volt számára, hogy a klasszikusok Haydn, Händel szóba sem jöhetnek, Liszt Krisztus oratóriumán már többször elgondolkodott, ez már a modern zene előfutára volt, de aztán ezt is elvetette. Úgy gondolta, hogy a Vezér új, iránymutató gondolatait csakis valamilyen múltban gyökerező, de modern, formabontó alkotás illusztrálhatja méltóképp. Figyelmesen tanulmányozta Sillye Jenő és Kovács Gábor Perzsa oratóriumát és Várkonyi Mátyás Händel feldolgozását. Így jutott el a 70-es, 80-as évek romániai zenéjéhez. Az akkori sajátos társadalmi helyzet egy különös jelenséget generált. A szerzők azért hogy megszabaduljanak a kozmopolitizmus vádjától, de ugyanakkor ne kelljen behódolniuk a személyi kultusznak a meglehetősen képlékeny és misztikus géta-dák múltba menekültek. Ezt a rendszer még bátorította is, hiszen Daicovici erősen vitatható kontinuitás-elméletének a művészi ábrázolását látták benne. Dömös naphosszat ült fülhallgatóval a fülében és a Phoenix Cantofabule, a Sfinx Zamolxe albumait, valamint Ştefan Niculescu Opus Dacicum szimfóniáját, Sigismund Toduţă Mioriţa, Pe urmele lui Horea és Meşterul Manole című műveit, no meg Cornel Ţăranu operáját, a Secretul lui Don Giovannit hallgatta. Jegyzetelt. Megpróbált elmélyülni a témában, megfigyelte a zenei eszközök és hatások használatát, hagyta, hogy benyomásai leülepedjenek, aztán nekilátott a mű megírásának.

Munka közben Dömös rájött, hogy ha be nem mutatott szimfóniájának egyes részeit átemeli az oratóriumba, akkor ezzel egyrészt időt takarít meg, másrészt pedig egészen egyedi hangzást ad művének. A kórusművek szövegeit erdélyi költők Szilágyi Domokos, Kovács András Ferenc, Markó Béla és mások verseinek a felhasználásával írta meg egy divatos tranzit költő.

Négy hónappal az emlékezetes telefonbeszélgetés után Dömös Konstantin meghívhatta Wortmüllert az oratórium első próbájára. A miniszter láthatóan el volt ragadtatva, de igyekezett leplezni elégedettségét. Gratulált Dömösnek, s inkább a rend kedvéért megjegyezte:

• Talán itt-ott még lehetne lágyítani azokon az éles sikolyokon, de alapjában véve jó munkát végeztél barátom. Van címe az oratóriumnak?

• Igen, Pimpimpáré.

 

Aurul Dacic

Acesta este un pamflet. Orice asemănare cu realitatea este pură întâmplare.

Compania americană Chevron făcând prospecţiuni pentru gaze de şist în zona Sarmisegetuzii a găsit o mare cantitate de aur a cărei valoare este estimată la 750 miliarde de euro. Istoricii presupun că aurul a fost al regelui dac Burebista. În cele de mai jos prezentăm titlurile principalelor ştiri difuzate de Agenţia de presă Rador legat de acest caz:

• Chevron susţine că aurul le aparţine potrivit contractului off shore încheiat cu guvernul român. România va primi o redevenţă de 15%.
• Preşedintele PNL Ludovic Orban a depus o plângere penală la DIICOT împotriva prim-ministrului Viorica Dăncilă pentru înalta trădare din cauza semnării contractului cu Chevron.
• PPDD susţine că aurul aparţine poporului, în consecinţă fiecare cetăţean să primească o cotă parte egală din aurul dacic.
• Guvernatorul Băncii Naţionale avertizează că intrarea aurului dacic în circuitul economic va genera o inflaţe galopantă, motiv pentru care propune depozitarea acesteia la Banca Naţională.
• Olguţa Vasilescu anunţă majorarea salariului minim pe economie, precum şi a pensiilor cu 70%.
• Istoricul Lucian Boia spune că Burabista nici nu a existat, povestea lui este doar una din miturile pe care s-a construit statul român modern.
• UDMR solicită ca parlamentul să adopte o lege privind inexistenţa regelui Burebista şi declararea ca nulă a teoriei continuităţii daco-romane.
• Istoricul maghiar Romsics Ignác declară că Burebista a fost de fapt Bura Pista, un şef de trib al maghiarilor care a descălecat în Transilvania, ca atare aurul ar aparţine statului maghiar.
• Bogdan Aurescu câştigă procesul cu Chevron la Tribunalul de la Haga. România are aurul!
• Preşedintele PNL Ludovic Orban a depus o plângere penală la DNA împotriva lui Liviu Dragnea. El susţine că aurul este de fapt al preşedintelui PSD care provine din acte de corupţie şi a fost ascuns la Sarmisegetuza.
• Înalta Curte de Casaţie şi Justiţie prin sentinţa de azi a retrocedat aurul dacic lui Iulian Rădulescu al II-lea, împăratul romilor.

Jurnal smila nr. 80. Cartofi umpluţi cu “dă toatie”

Azi iarăşi am fost creativ (un pic nu sunt atent, şi imediat încep să născocesc o mâncare). Recunosc, inspiraţia mi-a venit de la o postare de pe facebook, dar reţeta am „personalizat” în aşa hal că nici mama ei de mâncare nu ar mai recunoaşte.

Ingrediente:

• 500 gr. carne de porc (pulpă, dacă se poate) tocată;
• O ceapă;
• Un ardei gras;
• Jumătate de ardei iute (cantitatea depinde cât de iute este);
• 250 gr. de ciuperci;
• Aproximativ 200 gr. de brânză mozzarela;
• Trei cartofi mai mari (sau patru mai mici);
• două roşii;
• 4-5 căţei de usturoi;
• O lingură de parmezan răzuit;
• sare, piper, boia dulce, cimbrişor (merge şi cu cimbru, dacă nu găsiţi), curcuma, rozmarin.

Mod de preparare:

Curăţăm cartofii, le spălăm şi feliem în felii subţiri (nu chiar ca şi chipsuri, dar cam la un milimetru), dacă avem feliator, cu atât mai bine. Punem cartofii într.un vas termorezistent, stropim cu ulei de măsline, sare, piper şi parmezan. Frecăm ca să cuprinde comdimentele şi uleiul pe ambele părţi, după care aşezăm feliile de cartofi în aşa fel ca să căptuşească vasul termorezistent. Astfel punem în cuptor preîncălzit (la 180 grade C.) pentru 15 minute. Între timp curăţim ceapa şi usturoiul, tăiem mărunt. Curăţim, spălăm şi tăiem cuburi ciupercile şi roşiile. Le spălăm şi tăiem mărunt ardeii (cel gras şi cel iute). Răzuim (la gaura mai mare) mozzarela.

Călim ceapa şi usturoiul, aruncă, peste ei carnea, amestecînd tot timpul, adăugăm ardeii, ciupercii şi roşiile (în această ordine). Cînd este aproape gata, umplem vasul căptuşit cu cartofii, care s-au prăjit deja un pic. Punem vasul înapoi în cuptor pentru 40 de minute. Este delicios

Jurnal SMILA 79. Numai să nu se ia lumina

S-a stins lumina în cel mai frumos stadion de lux din lume (potrivit clasamentului publicaţiei Footballs Top Ten), în Arena Pancho, din Felcsút. Din fericire nu pentru totdeauna, dar în momentul cel mai nepotrivit: duminică, în timpul meciului dintre echipele de fotbal Videoton şi Ferencváros T.C. Din cauza unei furtuni s-a produs o pană de curent şi timp de o oră meciul a fost suspendat, stadionul de lux cu 3500 de locuri într-o comună cu 1800 de locuitori s-a scufundat în beznă.

Noroc, că şeful nu a fost acolo, aşa că securitatea lui nu a fost pusă în pericol. Sigur, i-ar fi plăcut să meargă, că îi place fotbalul. Este şi jucător legitimat la echipa din Felcsút (că unde să joace omu’, dacă nu în echipa localităţii de unde se trage). Dar nu a avut timp. S-a pregătit să primească pe Putin. Şi el a venit la meci. Dar noroc că la judo, nu la fotbal. Acuma, fiecare şef de stat cu sportul lui preferat, nu-i aşa?

Şefu’ are multă treabă, dar se descurcă. Putin a fost a doua oară numai în anu’ ăsta, dar au mai fost şi Erdoğan, Abdul Al-Sisi şi Netanyahu. Mari oameni de stat toţi. Ăştia ştiu ce-i aia politeţe, nu ca nesimţiţii ăia din Bruxelles. Dar las’ că şeful ştie cum să trateze pe îngâmfaţii aia. A făcut nişte afişe mari pentru vreo 80 miliarde de forinţi pe care a scris „Să oprim Bruxellesul !” şi a împânzit toată ţara. A avut mare succes, ca şi afişele ăia contra lui Soros. Şi aia a mers bine, dar după două săptămâni a trebuit să luăm jos că au fost aici campionatele mondiale ale sporturilor pe apă. Totuşi, nu ar fi dat bine, să vadă toţi ăia, care nu ştiu cum e treaba pe aici. Dar ideea a fost bună. Habony ăsta e un geniu. Da, nu ştii? Habony Árpád, este un fel de consilier în comunicare şi pe media a şefului. Oficial nu lucrează nicăieri, dar e milionar. El construieşte strategia de comunicare pentru şefu’. Merge foarte bine. Media publică e a noastră, Népszabadság a fost desfiinţat, presa de opoziţie s-a retras pe bloguri şi pe câteva portaluri, dar o să avem noi grijă şi de aia.

Şefu’ s-a gândit la tot. Ce a mai rămas de la stat a dat la oamenii noştrii, restu’ a naţionalizat şi după aceea a dat tot la oamenii noştrii. Acuma toţi mari investitori sunt ai noştrii: Garancsi, Demján, Vajna, Mészáros Lőrinc, asta ultimul e prietenul din copilărie a şefului, acum primar la Felcsút, aşa că am rezolvat şi cu banii.

Mai trebuie să facem un pic de ordine între societăţile civile finanţate de Soros şi vom fi gata. Stăm la guvernare încă vreo 100 de ani, dacă nu mai mult.

Numai să nu vine cumva o furtună să ni se ia lumina, ca la Arena Pancho că rămânem dracului în beznă cu toţii.

Jurnal SMILA nr. 78. Contele Boni şi războiul mondial

– Opereta Silvia, prezentată de Opera din Craiova –

Am crescut într-un mediu preponderent unguresc. Deşi opereta nu era muzica generaţiei mele, totuşi nu am putut (dar poate că nici nu am vrut) să evit să cunosc cele mai populare şlagăre de operetă. A fost un moment al chefurilor din tinereţe, când această muzică ne-a exprimat cel mai bine emoţiile. Atunci am cântat cu frenezie versurile despre Hajmási Péter şi Hajmási Pál, despre barometrul care indică vreme ploioasă, motiv pentru care noi chefuim de zor şi sărim în contrabas (povestea, se pare că nu este o pură ficţiune, un nabab budapestan s-ar fi aruncat – la propriu – în contrabasul lăutarului, pentru că nu i-a convenit cum a interpretat un anumit cântec).

În fine, tot ce am înţeles eu din operetă, este că e o muzică melodioasă, proaspătă, tocmai bună pentru o distracţie neumbrită de problemele realităţii. Opereta creează o lume iluzorie şi idilică. Muzica, dansul, umorul sunt de apreciat doar pentru valoarea lor intrinsecă. Este o manifestare l’art pour l’art prin excelenţă. Nu aştepţi de la o operetă să-ți dea răspunsul la întrebarea a fi sau a nu fi. Dacă spectacolul în sine este de calitate, atunci opereta este bună, dacă nu, atunci degeaba apelează la mesaje filozofice, la dramatizarea acţiunii, tot mediocră va rămâne. Trebuie să acceptăm că Strauss, Kálmán sau Zerkovitz nu sunt Michelangelo, Shakespeare sau Schopenhauer.

Opereta Silvia, a lui Kálmán Imre, reprezintă piesa emblematică a operetei maghiare (sau mai bine spus: a monarhiei austro-ungare). Are toate ingredientele succesului, valsul wienez, ceardaş-ul unguresc, o piesă fără patetism sau soluţii nenaturale, e ca o poveste populară foarte frumoasă despre puterea dragostei, care mătură din cale şi cele mai rigide convenţii sociale. Cel puţin asta am înţeles eu din Silvia până acum.

Dar aparent lucrurile se schimbă. Fiind un consumator ocazional de cultură, m-am obişnuit cu faptul că creaţiile artistice clasice sunt reinterpretate (câteva piese de teatru seamănă doar ici-colo cu originalul), operele lui Verdi şi Bizet se cântă în costumaţie contemporană etc. Nu am nicio problemă cu acest fenomen. Dimpotrivă îmi plac experienţele noi, care mă obligă să abandonez clişeele clasice şi să interpretez eu, personal şi pentru mine marile creaţii ale omenirii. Totul este bine, până când ajungem la operetă. Ei bine, aici nu merge. Pentru că, dacă încep să meditez pe o muzică spumoasă şi antrenantă asupra părții întunecate a caracterului uman, a rigidităţii şi anacronismului Monarhiei care tocmai se prăbuşeşte aşijderea Ducelui Cecilia în Abazia, atunci s-a pierdut şi distracţia şi mesajul de substanţă al regizorului.

Or, interpretarea lui Kürthy András (din Ungaria), cel care a regizat opereta Silvia prezentată ieri (24 iunie) la Teatrul de Stat din Oradea de către Opera din Craiova, exact acest lucru a făcut. A dramatizat şi a contextualizat Silvia (gândindu-se probabil la cei 100 de ani scurși de la primul război mondial), creând un contrast inutil între şlagărele plăcute de operetă şi mesajul artistic nesusţinut de mijloace artistice.

Ceea ce este păcat, pentru că actorii au cântat şi au jucat bine. Narcisa Brumar în rolul Silviei a fost constantă şi foarte concentrată, a cântat frumos, convingător şi în acelaşi timp nu a ieşit din rolul divei fermecătoare. Laurenţiu Nicu s-a simţit bine în rolul Contelui Boni, personajul boem, uşuratic, iubăreţ şi distrat, ca şi cum rolul ar fi fost croit pentru el. O voce absolut extraordinară – cu accente dramatice – am cunoscut ascultându-l pe Bogdan Zahariea în rolul Prinţului Edvin. Foarte bune au fost de asemenea şi Edit Mag şi Noemi Modra în rolurile Ducesei Cecilia, respectiv al Contesei Stázi. Am apreciat umorul şi talentul actoricesc al lui Dan Cornescu în rolul domnului Feri şi desigur nu putem să nu-l amintim pe Gabriel Marciu în rolul lui Miska.

Jurnal SMILA nr. 77 Despre proteste

Vine Gyuri la partid înfrigurat, răguşit şi cu banderolă: rezist. Şi într-adevăr. A băut şase Unicum unu după celălalt şi a rezistat. Apoi vine şi Pista. Tot de la demonstraţie, dar de la celălalt. Că noi la SMILA suntem echidistanţi şi nu putem să ştim cine va câştiga şi e bine să avem oameni în fiecare tabere.

Începem şedinţa. Zice Gyuri că e rău. Au abrogat ordonanţă, au dat jos pe ministru, dar ăştia tot mai luptă să dea jos Guvernu’. „Pe ăştia nu-l satură nici Soros.”. Da’ de ce trebuie dat jos Guvernul? – întreb eu ca prostu’. Preventiv – zice Gyuri – nu cumva să facă ceva. Ce? (eu) Orice, nu contează.(el)

Eu nu sunt alcoolic. Alcoolicii merg la dezintoxicare, eu mă duc la distracţia

După aia spune Pista că e bine. E adevărat, că a fost înjurat, că are jachetă galbenă cu o dungă albastră (a primit de la suedezi să zicem ca donaţie încă în ’90, e adevărat că a trebuit să meargă după ea până la Stockholm) şi că are accent unguresc şi unu a spus că seamănă cu Soros, dar tot e bine, că avea unu o butelcuţă cu pălincă şi aşa s-au mai încălzit. Şi mâine trebuie să meargă înapoi.

Punctele de vedere fiind expuse, am trecut la redactarea comunicatului de presă: SMILA a luat act cu îngrijorare despre scăderea temperaturii în diferite pieţe ale capitalei, astfel nefiind asigurate condiţii optime pentru proteste. Totodată SMILA constată cu satisfacţie că frigul nu afectează calitatea băuturilor spirtoase.

Jurnal SMILA nr. 76. Cotlet Esterházy cu risotto (varianta leneşului)

În ultima vreme nu am mai postat reţete. Pe de o parte – recitind reţetele mele – am ajuns la concluzia că este un lucru copilăresc să mă laud cu ce am gătit, pe de altă parte nici nu am mai făcut mâncăruri deosebite (ce poate fi interesant în şniţel vienez de exemplu?). Azi însă datorită lenei mele care mă caracterizează de mic, am reuşit ceva original, şi chiar foarte gustos.

Ingrediente:

• 500 gr. carne de vită (eu rasol am cumpărat, dar cred că sunt la fel de bune şi muşchii sau pulpa);

• trei cepe;

• un morcov (mai mare);

• un ardei gras (gogoşar);

• 200 ml. de vin;

• 250 gr. de orez;

• 50 gr. de unt, o bucată mică de caşcaval (cca. 20 de grame);

• 3-4 căţei de usturoi;

• făină;

• muştar, oţet balsamic;

• condimente: sare, piper, boia, ardei iute, cimbrişor, rozmarin, chimen)

Iniţial am vrut să fac cotlet Esterházy (găsiţi reţeta undeva mai sus) şi ieri seara am feliat carnea, am pus în baiţ făcut din muştar, piper, oţet balsamic şi cimbrişor. Azi dimineaţa însă m-am sculat târziu (pentru că până la unu am citit cartea lui Ioana Bruşten: Miercuri la Marriott) şi nu am avut chef să mă duc să cumpăr restul ingredientelor aşa că am modificat un pic reţeta, combinând cotletul Esterházy cu otletul cu ceapă şi cu risotto.

Am tăiat ceapa în rondele (cerculeţe sau cum se spune), ardeiul şi morcovul am tăiat Julienne, usturoiul mărunt. Am încins ulei într-o cratiţă. Feliile de carne am rostogolit în făină şi am pus în cratiţă. Am lăsat acolo doar un minut sau două (până când carnea a schimbat culoarea). Atunci am scos şi în cratiţă am pus legumele. Am lăsat să se prăjească puţin după care am turnat vinul. Am pus înapoi feliile de carne, am mai turnat apă ca să cuprindă, am condimentat şi am lăsat la foc mic cam 10 minute. Atunci am scos carnea şi legumele şi am pus într-un vas termorezistent şi am băgat la cuptor preîncălzit la 160 de grade. Am lăsat acolo trei ore (poate că ar fi fost de ajuns şi mai puţin, dar cartea Ioanei Bruşten a fost foarte captivantă). Înainte să scot din cuptor carnea şi legumele, am încins ulei într-un alt vas, acolo am pus orezul şi amestecând continuu am prăjit până când a schimbat un pic culoarea. Atunci peste orez am pus un polonic din supa care a rămas de la carne şi am făcut rizotto (amestecând continuu, adăugând treptat supa, untul şi caşcavalul) nu am pus prea mult unt, pentru că nu am vrut să iasă foarte cremos. Când a fost gata, am scos din cuptor carnea şi legumele, am alăturat risottoul. În poză nu arată foarte bine, dar este excelent. Eu n-am avut acasă, dar dacă aveţi un pic de coajă de lămâie răzuită, sigur că va face şi mai gustos.

Vaaai! Era să uit: